Naiv kis peonokként szemlélik a pártállami csinovnyikok a jegybanki alapkamat emelésének gyakorlatilag semmiféle következményt ki nem váltó hatását. Akármit tesznek a lakossággal ezek az otromba manipulátorok, az árak folyamatosan szálldosnak felfelé a magas fellegekbe, a forint árfolyama zuhan a béke segge alá, a gazdasági rendszer pedig szélsebesen zakatol a csőd felé.
A 80-as évek elejének Volcker-átokkal sújtott vérzivataros esztendeiben még hathatós és kiszámítható eredménye mutatkozott az alapkamat-emelésnek: annak 20% körüli mértékre tolása rögvest lakatot vert az infláció gördülő szekerére, még ha néminemű pénzügyi válság árán is tette azt.
Ugyanezen varázsige azonban most teljesen hatástalannak bizonyul. Semmi nincs, ami visszafordíthatná a magyar gazdaság tengelytörést szenvedett kordélyát a válság útjáról.
Hogy megfejthessük a nagy titkot, pusztán egyetlen jól irányzott kérdést kell feltennünk: mi változott az eltelt mintegy négy évtized alatt, hogy egy hatásosnak kikiáltott monetáris intézkedés minden erejét elveszti?
Kérdésünkre a választ magának a közgazdaság nevezetű áltudománynak az alapvető axiómáiból kell előbányásznunk.
A modern közgazdaságtan ama paradigmára épül, amit a rendszer agymosott szektásai racionális gazdasági modellnek neveznek. Ennek lényege, hogy kitalálnak mindenféle idióta, kretén képleteket, melyeket a lakosságra oktrojálnak, majd elmormolnak egy varázsigét, mely szerint a gazdaság minden létező szereplője (lakosság, vállalatok, állam) hajszál pontosan és kizárólag eme képletek mentén fogja a maga életvezetését igazgatni, mégpedig óramű pontossággal.
A robotikus társadalom korában, mint ami a kádári „szocializmus”, meg a korabeli neoliberalizmus volt, talán még működtek ezek az ótvar doktrínák, de napjaink spirituális ébredésének előszobájában az okkultista ráolvasás révén végzett lakossághipnózis egyre inkább kezdi elveszteni mindennemű mágikus erejét.
Egyesek úgy hiszik, most kínaiul beszéltem, úgyhogy egy szemléltető példán keresztül elmesélem most konyhanyelven, miről van itt szó, hogy az agyatlan közgazdászok is megértsék a mondandómat.
Tudni kell a gazdaságról, hogy kizárólagosan a pénz mozgatja (pénz mozgásával nem járó tevékenységet nem neveznek gazdasági eseménynek), tehát kizárólag ennek mentén érdemes a rendszert vizsgálni, s a többi bullshitet (emberek viselkedése, meg piaci szereplők várakozása) kihagyni a képletből.
A pénz két módon keletkezhet. Életre hívhatja az állam, vagy – ami a leggyakoribb – a bankszektor, kiknek elsődleges feladata, hogy pénzt teremtsenek. Mind az állam, mind a bankok a pénzt a levegőből állítják elő, úgymond életre keltik a semmiből, ennek nyomán nevezik a mai pénzrendszert fiat money-nak (teremtett pénz).
Hogy hívódik hát életre a pénz? Az ostoba köznép, de még a közgazdászok nagy része is szentül hiszi, hogy a pénz munka révén keletkezik, a hitelkihelyezés pedig a keményen dolgozó kisember által betétbe helyezett pénzből történik. A bank azt kölcsönzi ki, amit a lakosság berak.
Jó 50 éve nem így működik a rendszer, jó reggelt kívánok. A valóságban a viszonyrendszer épp fordított. A bankok feladata új pénzteremtési lehetőségeket keresni. Ez részükről szükségképpen úgy vihető végbe, hogy hiteleket helyeznek ki, melyek egyben életre hívnak egy digitálisan bepittyegtetett számjegyet a hitelfelvevő számláján. Ezt a számjegy-összeget aztán a hitelfelvevő elköltheti, s így a semmiből létrehozott pénz elkezd forogni a gazdaságban. A számlapénz-készpénz problematikája jelen értekezés szempontjából nem releváns, mivel a kétféle „pénznem” egy az egyben átváltható egymásra.
Tehát ahhoz, hogy egyáltalán létezhessen pénz, amely forog a gazdaságban, s így a csőszerelő Pesta meg tudja vásárolni a napi csavaros kiflijét, a nyugdíjas Mari néne meg a zacskós tejét, az államnak és a magánszektor szereplőinek hiteleket kell felvenniük. A hitelkihelyezés hívja életre a pénzt a semmiből, ebből kifolyólag minél több hitelt helyeznek ki a bankok, annál nagyobb lesz a gazdaságban forgó pénz mennyisége.
Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e kontrollálni a pénz mennyiségét, hiszen a pénzbőség kőkemény inflációt hoz létre? Természetesen ez lehetséges, úgy hívják a jelenséget, hogy hiteltörlesztés. Ha a hitelkihelyezés létrehozza a pénzt, akkor a hiteltörlesztés megszünteti azt. Aki ismeri a kettős könyvelés alapjait, az könnyű szerrel megértheti a folyamat lényegét.
Ha tehát monetáris, vagyis pénzmennyiség-politikáról van szó, a legtöbb országban magáncégként működő jegybank feladata, hogy ha kell, fűtse, máskor pedig hűtse a gazdaságot. Ehhez a jegybanki alapkamat nevezetű mágikus trükköt használják fel.
Akár hiszitek, akár nem, a jegybanki alapkamat pénzmennyiséget kontrolláló működésének magyarázata színtisztán pszichológiai, nem pedig gazdasági.
A következő problematikával szembesülnek a gazdaság hatalmasai: amennyiben túl sok hitel kerül kihelyezésre, az ugyan eleinte iszonyatosan fel tudja pörgetni a gazdaságot, viszont megnehezül a semmiből teremtett pénz kivonásának folyamata, mivel egyre több adós bizonyul képtelennek törleszteni a hiteleit. Ha nincs törlesztés, nincs pénzkivonás, s így a visszafizetetlen lóvé folytatja keringését a gazdaságban, roppant komoly inflációt hozván létre.
Ekkor a következő lehetséges eszközökből válogathat a hatalom (biztos van több is, most csak az általánosakat listázom): megszoríthat, vagyis beszüntethet egyes támogatásokat, transzfereket, s így az emberek kezében lévő pénz mennyisége lecsökken. Azt is megteheti, hogy adót emel, ugyanis az adóztatásnak szintén az a funkciója, hogy kivonja a pénzt a gazdaságból, már amennyiben nem kerül az elvont összeg teljes mértékben visszaosztásra. Előfordulhatnak még törekvések a pénzbehajtás hatékonyságának javítására, legvégső esetben pedig a jegybanki alapkamat növelésére, mely egyben az univerzális varázstrükköt jelenti a túlfűtött piacok hidegzuhannyal való lehűtésére.
Csakhogy ezen módszerek egyike sem működik már többé.
A támogatások megszüntetése, törvénymódosítások meg egyéb machinációk egyből olyan helyzetbe sodorják a családokat és az előnyökben részesülő magáncégeket, hogy kiváltképp az elmúlt több mint egy évtized során dívó zéró jegybanki alapkamat végett roppant hamar bedőlnek a cégek és a kegyfosztott családok (mindjárt megláthatjuk a CSOK meg a babahitel példájából, miért veszélyes az állami transzferek módosítása).
Adóemelés sem lehetséges többé, mivel annak kötelezvénye alól játszi könnyedséggel bújnak ki a multinacionális nagyvállalatok, a vállalati szektorról a lakosságra áthelyezett rekord adónemek (lásd világrekord ÁFA) pedig megfojtják az embereket. Emellett a kibújás egyéb lehetőségei, mint a kriptopénzek fenyegető árja is folyamatosan neveli a pártállamokat.
A pénzbehajtás hatékonysága sem fejleszthető, mivel a milliárdosok és kapzsi boomerek kedvéért mesterségesen felsrófolt ingatlanárak, részvényárfolyamok és nyugdíjkasszák miatt a fiatal generációk kiárazódtak a vagyonhoz jutás esélyéből. Legtöbbjüknek nincsen saját lakásuk, sem végrehajtható ingóságuk, melyek nyomán folyamatos létfenyegetettségben lehetne őket tartani, illetve a vagyonra ráterhelni a tartozás mértékét. Emellett a végrehajtósereg sem dolgozik immár oly kedvező árakon, mint régen, komoly fizetéseket kell felajánlani azért, hogy hajlandó legyen valami takonygerincű féreg beadni a derekát, és elmenni NAV revizornak, neadjisten önálló bírósági végrehajtónak. Meg hát a 2008-as válságból is sokat tanultunk, nem kell a hátunkra púp, meg olyan megfizethetetlen luxusok felvállalása, mint lakásvásárlás, családalapítás, vagy gyerekvállalás.
Végezetül, a jegybanki alapkamat növelése is üres gesztusnak tekintendő, de hogy konkrétan miért, arról szükséges kicsit hosszabban értekeznem.
A 70-es évek stagflációjának kiváltó oka keresleti válság volt: az embereknek nem kellettek többé a kapitalizmus által szállított felesleges szarok. A kereslethiány következtében a kapitalisták képtelenek voltak megemelni áraikat, hogy csökkenő profitrátájuk kompenzálásra kerüljön. A 80-as évek elején véghez vitt alapkamat-növelés megfékezte a vállalati beruházásukat, s így az elmaradt befektetéseknek hála ideiglenesen helyre állt a profitjuk, meg persze a termékek árszínvonala is.
A 90-es évek első felében foglalkoztatási válságot kellett elszenvednünk. A munkásokat sorban rugdalták ki a gyárakból, akiket aztán a későbbiekben sem tartottak foglalkoztathatónak. A jegybanki alapkamat manipulálása már ekkor sem ért semmit. Példának okáért 1992-ben Magyarországon 22%-os alapkamat mellé 22%-os infláció társult. A termelés csökkenését szükségszerűen követte a hiánygazdaságból eredő árszínvonal-növekedés.
Amit tudni kell a 2022 stagflációjáról, hogy most épp a fenti két folyamat inverzével állunk szemben: kínálati válsággal és munkaerőhiánnyal.
Miért fontos ez? Mert a korábbi két válság esetén a kontrollt a tőkés osztály birtokolta, így valóban lehetséges volt kamatmanipulációk révén visszarendezgetni a rendszert annak normál kerékvágásába. A mostani válság esetén a monetáris politika annyit ér, mint halottnak a csók. Na de miért is?
A minden korábbi korszaknál fokozottabb eladósításnak hála az emberiség függővé vált az adósságok felhalmozásától annak érdekében, hogy a puszta létfenntartására való esélye egyáltalán meglegyen. A kapitalisták által elvárt egyre magasabb teljesítőképesség, tudás, illetve munkamorál felvétele ugyanis radikálisan megnövelte a munkás osztály kiadásait.
Csakhogy a jövedelmek az elmúlt 50 év során jottányit sem növekedtek. Ami növekmény történt, annak mértékét mindig elvitte az infláció. Az emberek egyre többet teljesítettek, egyre magasabb termelékenységet mutattak fel, s ezért cserébe megkapták jutalmul a mantrát, hogy ha nem tetszik a kizsákmányolás, el lehet menni, van száz másik a helyedre.
A neoliberalizmus korszakában a lakosság a halálos eladósodás csapdájába került, történt mindez úgy, hogy a kényszerből felvett hitelpénzeket a maguk életszínvonala javítása helyett az utolsó fillérig a rabszolgaságuk fenntartására kellett fordítaniuk, hogy továbbra is be tudjanak járni az üzembe nyomogatni a gombokat.
A rabszolgaság fenntartását kihelyezte a burzsoázia a munkás osztályra.
Csakhogy nem kizárólag a lakosság vált elviselhetetlen mértékig eladósodottá. Példájukat követték a pártállamok, valamint a magáncégek is. A 2008-as válság óta létrejött zombitalizmus rendszere a hiteleik törlesztésére képtelen cégek számát több mint négyszeresére növelte, mindezen folyamat gyakorlatilag zéró jegybanki alapkamat mellett következett be.
Amennyiben a jegybank ennyire radikálisan megnöveli a kamatokat, mint teszi azt július 12-én a 9,75%-os mértékre, oly mértékű csődhullámmal kell szembesülniük a cégeknek és a lakosoknak egyaránt, mely folyamat egy soha a történelemben nem tapasztalt gazdasági válságot katalizál.
A zombicégek mételyező jelensége nem fog megállni azok körében: 22%-nyi vállalkozás és munkahely egyidejű elvesztése sorban bedönti ama vállalatokat is, akik beszállítóként vagy épp ügyfélként ezen zombicégek szolgáltatásait vették igénybe, s a kapitalista rendszer kártyavárszerű összeomlása megfékezhetetlennek bizonyul.
Ismeretes a Ponzi-séma jelensége, melyet a kapitalisták mint roppant tisztességtelen üzleti gyakorlatot neveznek meg. Vaksi szemeik képtelenek érzékelni a valóságot, hogy maga a kapitalista rendszer önmagában véve egy gigantikus Ponzi-séma.
Lássuk, miért elkerülhetetlen a kapitalista rendszer bedőlése és megsemmisülése.
A fullasztó eladósodás ugyan globális szintű, és a gazdaság tortájának minden létező szeletét érinti, ám szükséges ezt a tortát felbontani 4 részre, hogy a jelenség okaira élesebb fény vetüljön. Ez a 4 külön vizsgálandó szektor pedig:
– a lakosság és annak munkaereje, valamint fogyasztása
– a vállalati szektor, kkv-któl a multinacionális óriáscégekig bezárólag
– a pénzügyi szektor, ideértve a bankokat, biztosítótársaságokat és a globális háttérhatalmi szervezeteket, akik nemzetközi hiteleket is folyósítanak az államok részére
– végül maguk az államok.
Kezdjük az elemzést a vállalatokkal, mivel ők voltak minden eddigi válság kulcsszereplői a pénzügyi szektor mellett.
A vállalati hitelezés elsődleges célja a kapitalisták mantrája szerint, hogy azok képesek legyenek termelőkapacitásaikon fejleszteni, több munkaerőt foglalkoztatni, valamint az „egészséges piaci verseny” nevében hatékonyságukon növelni akár technológia-fejlesztés, akár átszervezések révén.
Ez az egyetlen szektor, amelyben a hitelezés intézménye alapvetően hasznos, de persze itt sem mindig.
A válalati hitelfelvétel elsődleges célja általában a termelékenység növelése. KFT-tól felfele egy magáncég képes a megfizethetetlen hitelei „lerázására”, hiszen azok vezetői nem felelnek magánvagyonukkal a cég pénzügyi eredményeiért. Ha egy cég bedől, egyszerűen felszámolják azt, a veszteségeket és megfizethetetlen adósságokat leírják, s mindenki szabadon távozhat a dolgára.
Párosítsuk melléjük a szabvány lakosságot, s máris megérthetjük, hogy egy adott intézmény miért hasznos az egyik szektornak, és miért toxikus és halálos a másiknak.
Kezdjük ott, hogy szemben a magánvállalkozásokkal, a lakosság tagjai nem gazdasági szereplők. Még akkor sem, ha egyes retardált közgazdászok rájuk olvassák ezt a tulajdonságot.
Ebből következik, hogy ha egy szabvány polgár hitelt vesz fel, annak soha nem az a célja, hogy a maga pénzügyi eredményein javítson, hanem hogy teljesüljenek egyes szükségletei, esetleg igényei, melyek megvásárlása a felvett hitel által mint előre hozott fogyasztás valósul meg.
A lakosság körében a hitelfelvétel nem hogy nem vezet magasabb életminőséghez, hanem egyenesen a földbe döngöli a létszínvonalat, és előidézi a népesség adósrabszolgává válását. A magánszemély – a cégekkel ellentétben – nem szabadulhat meg a toxikus és megfizethetetlenné vált adósságaitól, azokért korlátlan felelősséget kénytelen viselni, és még valóban működőképes pénzügyi tanácsokhoz sem juthatnak, hiszen tanácsadók felfogadására nincsen elég jövedelmük. Viszont a bankok jól átverhetik őket a hitelkonstrukciókkal, rejtett költségekkel, elszálló kamatos kamatokkal, ahogy ették azt a sevizahitelezés korszakában.
Emellett a lakossági hitelek kamatai jóval magasabbak mind az államok, mind a magánszektor által fizetendő összegeknél úgy, hogy a hitelfelvétel az adós jövedelmét semmilyen mértékben nem befolyásolja pozitív irányba.
Még a bedőlt hiteleket maguk mögött hagyó, felszámolásra ítélt cégek is a lakosságot teszik földönfutókká, hiszen a dolgozó kisember válik kirúgottá és megélhetésétől megfosztottá a vállalkozó ténykedése következtében.
A munkás, dolgozó ember az, akinek semmi beleszólása nincs a rendszerfolyamatokba, a hitelezés feltételeibe, viszont minden következmény rajta csapódik le.
Itt kapcsolódnak be a képbe az államok. Fura módon az államokkal szemben ellentétesen vélekednek a közgazdászok, és nem tekintik őket gazdasági szereplőknek, pedig nagyon is azok.
A modern állam nem más, mint egy monopolista óriásvállalat, mely több olyan előjogot is élvezhet a magáncégekkel és a lakossággal szemben, mely jogokat azoktól megvonják. Ilyen pl. az erőszak-monopólium, vagy az adóztatás joga.
Azonban a lehetőségek nem állnak meg itt. Ha akar, az állam beléphet termelőként a piacra, létrehozhat magának új holdingokat, vagy akár támogatásokkal kitömött, oligarchák által igazgatott cégeket is.
Az összes piaci szereplő közül az államok kapják legolcsóbban a hiteleket, mivel ők pontosan a jegybanki alapkamatnak megfelelő összeget fizetnek a részükre kinyomtatott pénzért, amennyiben saját pénznemükben adósodnak el. Deviza, illetve nemzetközi hitelezés esetén persze már hangyányit rosszabb a helyzet, de még mindig nagyjából nagyvállalati szintre kerülnek a lakossági uzsorahitelezés kamatlábai helyett.
Végezetül, lássuk a pénzügyi szektort. Ők nemhogy felvesznek, de maguk teremtenek és helyeznek ki hiteleket az összes többi szektor részére, ama kitétel mellett, hogy természetesen a bankok is válhatnak adósokká. Viszont ők kontrollálják gyakorlatilag minden más szektor pénzmozgását. Az államok ugyan autonóm módon külön működnek tőlük, de a nemzetközi bankszektor tekintetében már e kitétel sem igaz.
Láthatjuk, hogy egy feje tetejére állított piramis rendszer béklyója alatt sínylődünk: azok jutnak a legtöbb előnyhöz, illetve legkedvezőbb feltételekhez, akik az eladósodás béklyóit viszonylag könnyedén viselnék el, és azokat terhelik meg legjobban, verik rabigaláncra, kik a toxikus hiteleik nehezékét képtelenek elviselni és azoktól fizetésképtelenség esetén megszabadulni.
Az efféle, adósrabszolgaságra épített rendszereknek pedig a világtörténelem minden létező korában pusztulnia kellett. Még a kegyetlen elnyomókként ismert Babiloni birodalomban is hétévenként elengedték mindenki adósságát, a rabszolgák pedig megszabadulhattak az elviselhetetlen béklyók terhe alól.
Persze a kapitalizmus nem annyira engedékeny, mint a hajdanvolt Babilon, itt az örökkön örökké tartó adósrabszolgaság univerzális szervező erőnek számít.
Amit most tesz a kormány a kamatemelésekkel, hogy akarata ellenére felszabadítja a rabszolgákat az elviselhetetlen teher alól, ám mivel sajnos ezt nem jó szándék mentén teszi, óriási összeomlás és gigantikus mennyiségű halálos áldozat lesz a rendszerfolyamat végkifejlete.
Egy kis ismétlés: a rendszer működési rendje szerint a hitel kihelyezése keletkezteti a pénzt a levegőből, a hitel visszafizetése pedig megszünteti azt. Amennyiben az emberek fizetésképtelenekké válnak, a hitelállomány pedig behajthatatlanná, a kihelyezett elviselhetetlen mértékű adósság nyomán keletkezett pénztöbblet nem vonódik ki magától a rendszerből, az továbbra is forog a gazdaságban.
Ezek legnagyobb része kiköt a piramis tetején csücsülő burzsuj oligarchia zsebeiben, egy másik részük pedig komoly inflációt gerjeszt, mivel – pláne a lakosság körében – a pénzbőség nem jelent automatikusan növekvő termelékenységet, emelkedő életszínvonalat meg pláne.
Ahogy a „Miért nem tér vissza a 2020 előtti normalitás” c. cikkben kifejtettem, a rendszerlogikának hála a kapitalisták egyre butább és hasztalanabb, tehát alacsonyabb termelékenységet felmutató munkaerőért kénytelenek felajánlani egyre magasabb fizetést, mivel a szorgos hangyáknak a beleit is kitaposták az elmúlt egy évtized során, amely teljesítményért cserébe a semmin felül legfeljebb a „van száz másik a helyedre” mantrát kapták. Így már senki nem kepeszt többé a mókuskerék forgatási jogának elnyeréséért, mert minek, ha nincs értelme?
A lakosság halálba való eladósítása nem a burzsoáziának kedvező folyamatot hozta el. Amennyiben az embereket vegzálják, fenyegetik, végrehajtogatják, törlesztésre kényszerítik, a rabszolgák egy jelentős hányada nem engedheti meg többé magának, hogy bagóért dolgozzon, még akkor se, ha gazdasági válság van és a szintén fulladásig eladósodott cégek tényleg nem képesek többet fizetni.
Annyira zseniális módon kormányozták a rendszerüket ezek a kretén állatok a szakadék felé, hogy dolgozni, lakást venni, családot alapítani és gyereket vállalni megfizethetetlen luxussá lett a lakosság többsége részére. Van persze erre válasza az államnak: még több hitel, hogy a kisbabák immár beleszülessenek a rabszolgaságba, ne pedig azzá váljanak tizenéves korukra a rendszerkényszereknek hála.
A jegybanki alapkamat emelése révén azt képzeli az Eltolcsy, hogy a COVID-riogatás által keletkeztetett mesterséges pánikot és moratóriumokat követően a rabszolgák újfent visszaveszik nyakukba a járomot, és a folyamatosan növekvő kamatrátáknak hála egyre sebesebben és sebesebben szaladgálnak a hörcsögök a kerékben.
A pszichológiai machináció, melyet a cikk elején említettem, a következő: ha nőnek a hitelek kamatai, az emberek majd fejvesztve loholnak kirángatni a párnacihájukból az egyébként nem létező pénzüket (miután a lakossági megtakarítások intézménye a 2008-as válság óta gyakorlatilag nem létezik). Mindezt természetesen hajszál pontossággal és automatikusan teszik, mint jól nevelt biorobotok, hiszen a szabad akarat, mint olyan kívül esik a közgazdaságtan által értelmezhető dogmarendszeren.
Azt tapasztalhatták a kamatemelő bankárok, hogy a jegybanki alapkamatok machinálásának hatására semmit nem változtattak az emberek a viselkedésükön! Ugyanúgy fogyasztói lázban égnek, mint történt az az aranykornak hazudott 2020 előtti időszakban. A kapott CSOK-ot, babahitelt, egyéb szarságokat szépen felmarkolták, elköltötték, a hiteltörlesztési moratóriumot kihasználták, hogy néhány plusz hónapot nyerjenek a hiteleik bedőléséig, most pedig nyugodtan indulhat az apokalipszis.
Az a pénz, amit az embereknek vissza kéne fizetniük, nem létezik a gazdaság alsó szegletében, mivel minden létező disztribúció felfelé zajlik. A lakosságnak nincs, és soha nem is lesz pénze a megnövekedett kamatokkal terhelt adósságaikat fizetni, azok összegét rég elköltötték és nincs azokat miből visszapótolni, mivel a magánszemély nem cashflow alapon működő vállalat, nem lesz neki pacsira több pénze pusztán azért, mert nőnek a kiadásai. A lakossági hitelek egyike sem befektetés: fizetésnapi hitel, hitelkártya-adósság, jelzálog, CSOK, babahitel, diákhitel… ezek nem válnak csettintésre törleszthetővé, csak mert hirtelen millió Forintokkal megnövekedik az adósság.
Más volt a helyzet még a 70-es években: akkoriban kizárólag az annak terhét elviselni képes magánszektor vehetett magára komolyabb adósságot, mind a lakosság, mind az államok adósságmentesek voltak. A jegybanki alapkamat növelése valóban csak a kapitalistákat érintette komolyabban, akik viszont – mint már említettem – meg tudnak szabadulni adósságaiktól komolyabb következmények nélkül.
Az alapkamattal való machinálás most a lakosságot fogja teljes mértékben kivéreztetni amellett, hogy a zombicégek garmadáját is a megsemmisülés útjára kényszeríti. A lakosság soha a büdös életben nem lesz gazdasági szereplő, működése nem cashflow alapon rendeződik és értelmezhetetlen esetükben a „csőd” koncepciója, mivel bevétel hiányában nem felszámolódnak, hanem éhen halnak.
A következő szituáció várható a gerjesztett totális válság fényében.
Az emberek túl szegények lesznek ahhoz, hogy dolgozni járjanak (igen, érthetetlen paradoxon ez, de hát a kapitalizmusban bármi lehetséges, ugyebár). Mivel nem tudnak rabszolgáskodni, így jövedelmük sem lesz, amit majd letilthatnak és végrehajthatnak a pártállami terroristák. Egy szűk réteg akkora fizetéshez fog jutni, melyek akár az 50 év elmaradt reálbér-növekedését is kompenzálják, ám ekkora kiadást kizárólag a magas profitábilitási rátával működő cégek engedhetnek meg maguknak, mely alapvetően két szektort jelent: a pénzügyi-végrehajtó ágazatot és az információtechnológiai szektort.
A termelővállalatok napjainkban rendkívül alacsony profitrátával üzemelnek, így az alapkamat-emelés, valamint a luxussá lett dolgozás követelményének megfelelni képtelen munkaerő elmaradása végett a mezőgazdasági, ipari és logisztikai egységek tömegével zárják be kapuikat. Magyarán megszűnik az árutermelés, az élelem-előállítás, és elkezd az egyébként részben mérhetetlen luxusban dőzsölő lakosság éhen halni.
Sok száz négyzetméteres, medencés házak maradnak fűtetlenül, Bentley-s nagyvállalkozók fognak néhány véka lisztért térden állva könyörögni, az agyonfizetett bankár -és végrehajtó maffiának nem marad, ki ételt adjon a szájába, mert a kisemmizett, kirabolt, ellehetetlenített jobbágyok egy része depresszióba, öngyilkosságba sodródik, másik részük a spirituális felemelkedés útjára lép, s örökre elhagyja a rendszert.
A luxusjachtokat, aranyékszereket, álomutazásokat ingyen dobálgatják majd a népesség után, viszont senki nem marad, aki kenyeret süssön, vagy hajat vágjon az oligarchiának. A luxus filléres tétellé válik, a puszta létszükséglet pedig egyre megfizethetetlenebbé.
Az eleve nincstelen, végrehajthatatlan jobbágy kaszt fejvesztve menekülése végett nem lesz hogyan kivonni a pénzt a rendszerből. Az elitek belefulladnak a temérdek lóvéba, melyért viszont nem tudnak venni semmit, mert nem lesz áru a boltban. Hiperinfláció nem valószínű, mert csak önellátásra képes lakosságnál lehetséges ez a forgatókönyv, ehelyett egyszerűen a pénz és a termény elválik egymástól, a pénz pedig átváltozik azzá, ami: telefirkált írólapok tengerévé.
A rendszerben annak végóráiban kizárólag a rendszerfüggőségben élő, önálló gondolkodásra képtelen, élősködő végrehajtó-és csinovnyikhadak maradnak, az általuk halálba vegzált, büntetgetett, elnyomott és törvényeikkel ellehetetlenített szabad alkotó-teremtő emberek elmenekülnek, s nem lesz kitől néhány tollvonás révén elvenni az élelmiszert meg a fedelet.
A lakosság többé nem lázadozik a rendszer ellen, hanem feladja a kiszolgálás kényszerét, s semmiféle végrehajtás nem tereli vissza őket a karámba.
Minden okkultista varázsige kizárólag addig hatásos, amíg az áldozat arra fogékonynak mutatkozik.
A kamatemelések hatására hónapról hónapra egyre nagyobb az ára annak, ha az igénylők nem tudják teljesíteni a legnépszerűbb állami családtámogatások felvételekor vállalt gyerekszámot…
Azoknak, akik júliusban kötnek szerződést, valamivel több mint 4,5 millió forintot kellene egy összegben visszafizetni, ha nem teljesülnek a gyermekvállalás feltételei, az augusztusban szerződőkre viszont ennél is magasabb büntetés vár, ők 4,8 millió forintot is meghaladó büntetéssel számolhatnak…
A júliusban érvényes referenciamutatóval számolva az első öt évben fizetett (kamattámogatott) 45-46 ezer forintos törlesztőrészlet akár 100 ezer forint közelébe is emelkedhet…
… a jegybanki alapkamat ötszörösével számolnák a büntetést, ha elveszítenék a támogatást, ami az aktuális alapkamat szerint 38,75 százalék.
Tehát a fogyatékos pártállami csinovnyikok, csak mert büntetgetésekkel fenyegetnek úgy képzelik, hogy egyik napról a másikra be fognak tudni vasalni fejenként milliókat a lóvá tett lakosságon. Roppant reális forgatókönyv, hiszen minden háztartásban akad zsebből előrántható 4,8 millió Forint azonnali vésztartalék. Persze jó nagy hülye, aki ellő disznó sorba veti magát a népsanyargató terroristák kénye-kedve kiszolgálásáért.
Az emberek hátra fogják hagyni hitvány egzisztenciájukat, felgyújtják CSOK-on vásárolt lakásukat, mindenről lemondanak majd, csak tudjanak elmenekülni az adósrabszolgaságból. Nekik ugyanis nincs olyan választásuk, hogy majd nem esznek és nem laknak 15 évig azért, hogy a hiteleik törleszthetők legyenek.
Akik benn ragadnak a rendszerben, a babahitelen szült gyermekeiket fogják megsütni és megenni, hogy valahogy megélhessenek.
Minden hitelalapú gazdaság végső sorsa a totális összeomlás lett, s ez most sem lesz másképp.
Egyetlen módon lehetne megmenteni ezt a rendszert: adósság-jubileummal, minden hitel azonnali elengedésével. A kapitalisták ezt minden áron meg kívánják akadályozni, így hitvány rendszerükkel együtt nekik is el kell halálozniuk, hogy az emberiség felszabadulhasson az örökös adósrabszolgaság béklyója alól.
