Hát eljött az idő, melyre oly régóta vártunk. Az aberrált, elnyomó, gyilkos és emberiségellenes munka kezdi végleg kilehelni lelkét. Ennek köszönhetően a döglődő munkatársadalom fasiszta urai egyre elmebetegebb és erőszakosabb módon igyekeznek annak regnumát visszaállítani.
Mindenfele ömlik a pénz, mely busás támogatói ingyenmilliárdok egyetlen célból kerülnek a hazai és nemzetközi oligarchák zsebeibe: minél inkább felfokozni a szabadulhatatlan szolgaság szisztémáját, melyben a 99%-nyi aljanép alanyi jogon és örökké szolgálja elnyomóit, kifosztóit, miközben a pókhasú földesurak igazgatói bársonyszékükben pöffeszkedvén csattogtatják az ostort.
Annyira rettegnek az elitek az emberiség elkerülhetetlen ébredésétől, hogy immár minden erejüket kizárólag a halálra ítélt munka és adósságszolgálat diktatúrájának bebetonzásába ölik.
Értéktelen szemétdombok pumpolására vernek el tízmilliárdokat, bukott és halálra ítélt technológiák kiterjesztésére szórnak szét a komplett népesség összjövedelmét meghaladó arányú támogatásokat.
A modern munka olyan rabszolgatartó szisztémát jelent, ahol immár nemhogy ingyen dolgoznak a rabszolgák ostort csattogtató uraiknak, de ők kötelesek kifizetni a rabszolgatartásuk lefolytatásához szükséges mindennemű díjat és kiadást.
A hivatalos munkaviszony által soha le nem járó és totálisan szabadulhatatlan függőségek tengerébe fullasztják az áldozatokat, mely fuldoklásból a megváltó halál eljöveteléig semmiképp nem kecmereghetnek ki.
Egyre erőszakosabban forszírozza a hatalom az “aki nem dolgozik, ne is egyék” sátáni mantrát, holott nekik mint az antikrisztus felkent híveinek semminemű jogosultságuk nincs bibliai kontextusukból kiragadott, majd önkényesen kiforgatott frázisokkal demoralizálni a lakosságot.
A bér -és adósrabszolgaság alapú társadalom utolsó halálhörgései zengnek az éterbe. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az utóbbi évek során kibontakozóban lévő folyamatok.
Vessünk egy összehasonlítást a régmúlt eseményeivel.
A kapitalizmus hajnalán, az 1600-as években úgy születhettek meg a tőke első apostolai, hogy a szabad parasztokat a földesurak kiüldözték földjeikről, majd arra kényszerítették őket, hogy bérmunkában menjenek vissza művelni azokat, amennyiben szeretnék elkerülni az éhhalált.
Ez volt az eredeti tőkefelhalmozás, melyre a modern kapitalizmus épül. Ingyen kirablása és kisajátítása a természetnek.
Ezt követte a munkaerő jól ismert és gazdagon dokumentált kizsákmányolása az 1800-as évektől. A korabeli városszéli gyáriparosok sötét sátáni malmaikban olyan gépekkel kényszerítették olcsó rabigáskodásra a jól képzett és minőségi munkaerőt. melyeket egy kisgyerek is tudott kezelni. A napóleoni háborút követően milliószám árvákká lett gyermekeket begyűjtötték a gonosz tőkések, s súlyos fenyítések mentén kényszerítették őket heti 100 órás műszakokra.
A tőketerror elé vetett törvényes gátak és munkavédelmi szabályozások hiányának köszönhetően a kisgyerekek kezét, lábát vagy akár fejét gyakorta kapták be eme kezdetleges munkagépek.
A bérrabszolgaság kora az 1890-es években érte el csúcsát, amikor a “gilded age” (aranyozott kor) néven ismert időszakban a monopolista iparmágnások komplett országokat és államokat hajtottak privát diktatúrájuk alá. A munkásmozgalmakat magánhadseregekkel verették le, a bérrabszolgákat pedig annyira kifosztották, hogy azok alacsonyabb jövedelmet vihettek haza a létfenntartási költségeikhez képest.
Ugyanebben a korban óriási népességbumm indult be a nagyvilágban. Ennek köszönhetően egyetlen generáción belül megduplázódott az emberiség lélekszáma.
A kizárólag mocskos állati munka dimenziójában gondolkodni képes, ateizmus és materializmus csúcspontján növekedett nemzedék egyéb lehetőségei híján elkezdte követelni az államoktól és kapitalistáktól, hogy azok adjanak nekik munkát. Még többet és még többet!
Mivel redisztribúció és szociális ellátórendszer híján a követelmény abszolválhatatlannak bizonyult, a totális kifosztottságában nyomorgó milliárdos tömeg oly erőszakpressziót helyezett a hatalomra mindenféle anarchista, nacionalista vagy akár etnicista mozgalmak mentén, hogy a fékezhetetlen gyűlölet árja elvezett végül két olyan világháborúhoz, ahol komplett nemzedékek úgymond felesleges térkiszorítói ömlöttek a lefolyóba.
A következményektől még a kapitalisták is rendkívül megrémültek, hiszen most első ízben a tőkés vagyon nagyja is odaveszett. Ezért jó 40 éven át, amíg az általuk erőszakkal levert munkásmozgalmak keserves emlékei kísértették őket, igyekeztek visszavenni gátlástalan pszichopátiájukból, és kicsivel jobb létperspektívákkal, megfelelőbb jövedelmek kínálásával kecsegtetni a munkás osztályt.
A 80-as évek végére kitörlődött a hatalomrészeg kapitalisták és pártállamok memóriája, és elkezdték visszaigazgatni a rendszer folyását annak XIX. században megszokott állapota felé, amikor a tőke mindent és mindenkit elrabolt, kifosztott maga körül, a magatehetetlen néptömegek pedig elkeseredésükben saját magukat és egymást is kiirtották.
Napjaink vadkapitalizmusának főbb társadalmi viszonyai viszont egyáltalán nem találkoznak a korai időszak körülményrendszerével. E felismerés hiányában rejlik a pszichopata tőkés réteg és a zsebükben vonagló munkafasiszta pártállami apparátus végzetes tévedése. Ami a totális összeomlás folyamatát voltaképpen beindítja.
A financializáció 80-as évek óta újból egyeduralkodó regnuma óta a munka nem garanciája a megélhetésnek. Kizárólag a karhatalom által osztott pénz nyomán elismert a munka, tehát totális kontroll alatt áll a munkavégzés intézménye. Az agonizáló lakosság kétségbeesett kapálózását a megmaradásra fekete munkának nevezik, amiért szigorúan büntetik a népességet.
Azért kell úgymond fehér munkára kényszeríteni az emberiséget, mert ez által mind a kapitalisták, mind a rabló államok alanyi jogon és ingyen elvehetik a népesség keservesen kuporgatott pénzét. Minden adásvételt kibújhatatlan tranzakciós díjakkal, adótételekkel, járulékokkal és részesedésekkel sújtanak, hogy a dolgozó zsellérhad élete végéig alamizsnáért pitizni és munkáért könyörögni legyen kénytelen a feudalista földesuraik előtt.
Mindennek köszönhetően a komplett gazdasági rendszer a végső elhalálozás állapotában agonizál, mivel a tőkés profitabilitás követelménye megakadályozza a létszükségleteket előállító ágazatok (mezőgazdaság, könnyűipar, lakossági szolgáltatások) további működtetését. Márpedig a lakosságnak nincsen pénze, hogy az erőszakkal rá rótt egyre elviselhetetlenebb árszínvonalat képes legyen fedezni.
Az egyre elszegényedő és legatyásodó lakosság ellátására hivatott szektorok immár sehol a világon nem profitábilisak, és állami szubvenciókkal kell azokat fenntartani, hogy a népesség ne éhezzen és ne fagyjon halálra. Mindez a tőkés működés következménye, ahol profitra kizárólag olyan ágazatokban lehetséges szert tenni, melyek vagy nem a lakosság, hanem a vállalatok és államhatalmak igényeit elégítik ki, vagy pedig soha le nem járó, örökkön örökké tartó kötelezettségeket rónak a munkás osztályra mindenféle – akár kötelező érvényű – előfizetések, bérleti díjak, rezsiszámlák, hiteltörlesztések által.
A munka és megélhetés elválik egymástól, a keményen dolgozó emberek nem jogosultak többé a tisztes létszínvonalra. A lecsúszó rétegek azonban vérmes ostobaságukban nem az uralkodó osztályt hívják ki a munkafasizmus vérmes erőszakolásának miértje kapcsán, hanem a megélhetésüket már elvesztett rétegeket köpdösik és rugdossák. Ennek köszönhetően a karhatalmi terror, mint kés a vajon, automatikusan és ellenállás nélkül hatolhat át a komplett lakosság agonizáló testén.
Az ostoba szegények egymást gyilkolják le, ahogy történt az a két vérzivataros háború során.
A szedett-vedett csürhe tömeggyilkos viselkedésének köszönhetően a családok felbomlanak, a nemzet szétszóródik a nagyvilágban, a születési számok a gödör fenekére zuhannak. Egyetlen esélyük az embereknek az örök nyomorúság és rabszolgaság elkerülésére, ha felhagynak elérhetetlen luxussá vált, viszont a rendszer által elvárt kötelezettségeik teljesítésével, mint családalapítás, gyermekvállalás, lakás és autó vásárlása, költözés olyan helyre, ahol munka van.
Legfrissebb levetkőzött kötelezvényként a hülyítési rendszerben való részvétel alól is kezdenek kicsusszanni a lurkók. A felsülőoktatás egy olyan átverési szisztéma, ahol a diákság minden életidejét elrabolják, tartós adósrabszolgaságra kényszerítik, majd az értelmetlen önfeláldozásuk nyomán nyert recés budipapírt lobogtatván a munkáltatók felé azok heveny röhögőgörcsben törnek ki, miután a lóvá tett lurkó által abszolvált tudásanyag már legalább három hónapja elavult.
A lakosságot immár rákényszerítenék a rablófosztogatok újabb meg újabb szakmányok örök életen át tartó elsajátítására. Ez egyben azt is jelenti, hogy soha a büdös életben meg nem térülő halott információtengert kényszerítenének a fejükbe évről évre. Mindez azért szükséges, hogy eltereljék figyelmüket az igazság megismerésének egyre fojtogatóbb vágyáról.
Az örökké bebiztosított függőségek szisztémájában a kapitalisták – az ültetvényekről való szökdösést megakadályozandó – immár nemcsak azt várják el, hogy a kifosztott rabszolga önállóan gondoskodjon a maga szükségleteiről, miközben a tőkések vérmes parazitákként elszívják az utolsó megmaradt leheletnyi életerejét és idejét is, de immár az elme totális lefoglalását és agyonterhelését is szükséges foganatosítaniuk, mert egyre több felébredett és kinyílt szemű rendszeráldozat számol be a valóságról, kiáltja ki a munkát halálra ítélt intézménynek és fedi fel a hatalom és népesség érdekei közt fennálló gyakorlatilag totál összeegyeztethetetlen ellentéteket.
Ahogy Xi Jinping mondja, a dolgozó emberek nem tüntetnek, vagy ahogy mifelénk járja a mondás: ha munka van, akkor minden van. Kiváltképp demográfiai katasztrófa, gazdasági összeomlás, fatális szervi összeomlás és korai elhalálozás.
A munka regnumának fenntarthatósága elérte végső határküszöbét. Akárhogy vergődnek a karhatalmi terroristák, innentől egyenes az út a szisztéma visszafordíthatatlan összeomlása felé.
Míg a “szocializmus” a munkaerő mellett a megélhetés olcsó árszínvonalára is törekedett, ez által szűkítvén a maga mozgáskereteit az állami költségvetésben, addig a kapitalizmus szent keresztes háborúját a megélhetés árszínvonalának minél magasabb szintre való srófolásáért és vele párhuzamban a munkás réteg filléres fogyóeszközként való alkalmazásáért vívja.
Egész idáig skizofrén hallucinációnak tűnt a lehetőség, vagy a “büdös a munka” típus önigazolási kísérletének, most mégis egyértelműen megérkeztünk az immár tagadhatatlan és cáfolhatatlan valóságba:
A dolgozó emberek hamarosan az éhhalál küszöbére kerülnek.
Kizárólag azoknak marad esélyük az előttünk tornyosuló átmeneti időszak átvészelésére, akik létük kizárólagos értelmét többé nem az aberrált és mocskos állati munkavégzésben látják.
A dolgozó emberek elvesznek, mert akármilyen keményen és serényen munkálkodnak, profit-perspektíva híján nem fog a tőkés kaszt a szájukba kenyeret adni, nem látja el őket elérhető lakhatással, a valós hasznot hajtó tudást kizárólag a milliárdos burzsoázia fogyatékos fattyainak adományozza. Immár az egészségmegőrzés területéről is kivonul a rendszer – valószínűleg szerencsénkre, mert így legalább kisebb eséllyel fognak minket tömegével lemészárolni a gyilkos egészségügyi protokolljaikkal.
Annyi esszét szereztem immár a munka kihalásáról, hogy csupán címszavakban összegezném a lényeg eddig nem taglalt aspektusait.
Senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak, az Istennek és a mammonnak, ezért a dolgozó emberek automatikusan a sátán uradalma alá tartoznak. Ebből kifolyólag semmi jogosultságuk a felemelkedettekre a “ne is egyék” kategóriájú okádmányaikat szórni.
A pénz nem isteni eszköz, dolgozni és adót fizetni a bűnözőknek kell. Amíg a rabszolgák dolgoznak, ellenállás nélkül kifoszthatók a hatalom által. Ráadásul bármibe belemennek, amibe a rendszer utasítja őket, akár életüket is örömmel feláldozzák a Moloch oltárán. Az Istentelen keresztények nem ismerik az írásokat, ezért elhiszik a dajkamesét, hogy a megélhetésért keményen meg kell dolgozni.
Nem végeznénk teljes értékű munkát (hupszi), amennyiben ne analizálnánk a jelenleg zajló folyamatok szellemi és spirituális aspektusait. Lássuk hát ezeket!
Ahogy Hamvas Béla megfogalmazta, a XXI. század harmadik világháborúja a tudatos és az öntudatlan emberiség közt zajlik! Hogyan kell mindezt elképzelni?
Kanyarodjunk vissza a történelmi folyamatokhoz, és hasonlítsuk össze azokat a maiakkal. A XIX. században a hülye prolik erőszakkal követelték, hogy valaki adjon nekik munkát. Ennyire nem tudtak magukkal mit kezdeni. Miután semmi egyéb értelmes ismeretet, ideát, lehetőséget nem vertek beléjük a kor fekete pedagógiájának regnáló korszakában a legutolsó féreg munka istenítésén felül, így követelményük teljesülésének híján egyebet nem tehettek, mint elkezdték egymást lemészárolni. Hiszen létük kizárólagos és helyettesíthetetlen értelme veszett oda.
Most viszont a kemény és alázatos munka diktátumát követelő tömegek híján kívánja ráerőszakolni a karhatalom a munkát népességre. Senki nem olyan hülye immár az embertársaik kifosztásából személyes hasznot húzó vadkapitalistáktól és busás ingyenmilliárdokon élősködő pártállami propagandistáktól eltekintve, hogy elhiggye a munka építő, jellemet formáló voltának hazugságát, vagy hogy az életen át végzett kemény munka meghozza a gyümölcsét.
A munka az örök körforgás döglött szisztémájának fenntartásához nélkülözhetetlen. Mint minden emberiségellenes intézményt, kizárólag erőszak által lehet azt úgy-ahogy működésben tartani.
Azért kell a munka diktátumát munkát követelő népesség hiányában rákényszeríteni a lakosságra, mert különben a parazitikus tőkések, rablófosztogató apparatcsikok éhen halnának, az ostoba boomerek pedig, kik elárulták saját elveiket a neoliberalizmus ernyője alá való visszaavászkodásukkal, hirtelen busásan tejelő nyugdíjportfolió nélkül maradnának, s búcsút mondhatnának békés nyugdíjas életéveiknek, melyek garanciáját a rabiga alá hajtandó friss fiatal nemzedékek nyújtják – kik számosságukban messze el vannak maradva az éhesszájú boomerekhez képest.
Ha az emberek kötelező, felügyelt és önkényesen sápolt tranzakciók helyett ajándékoznának, önfenntartásba fognának vagy legalább csereberélnének, sem a jelen kori milliárdos elit, sem a népsanyargató államapparátus nem élősködhetne nyakló nélkül a társadalom felett, hanem kénytelenek lennének az általuk kierőszakolt akciót maguk is művelni, vagyis elmenni dolgozni.
Csakhogy a haldoklók és halottak erőszakos pumpolását kizárólag az élet zabolázatlan irtása által lehet szavatolni. Ahogy a XVII. századtól a természetet, a XIX. századtól a munkaerőt, úgy a XXI. században az ember lelkét és életidejét egyaránt szükséges a rendszer feltétlen szolgálatába állítani.
Nyomorult élete minden egyes percében kizárólag arra gondolhasson a reszkető jobbágy, hogyan fogja a következő havi csekkbefizetéseit abszolválni, hogyan programozhatná át elméjét az ültetvény kiszolgálásának hatékonyabb biztosítására, hogy a garantált hajléktalanság elkerülhető legyen.
A rendszer tehát úgy érvényesíti XXI. századi globális és totalitárius diktatúráját, hogy az emberiségben annak lelki és mentális színterén önkéntes bedóholást és alárendelődést kíván kicsiholni a milliárdos tömegekből (tudattalanság forszírozása). Ezzel párhuzamban egyéni gondolatok, nézőpontok, vélemények vagy életlehetőségek közlőit örök életre elhallgattatni, novicsokot vagy uránt csempészni a zsebükbe, száműzetni őket a digitális Szibéria legeldugottabb zugaiba (tudatosság elhárítása).
A megelőző koroktól eltérően tehát hiányzik az emberekből a munka feltétlen óhajtásának vágya, ennek köszönhetően minden munkafasiszta intézkedés csak tovább erodálja a hadra fogható létszámot, a születési arányokat és gyakorlatilag minden, az élet folyamatos kimúlását indikáló statisztikát a föld felé állít.
Ugyanez a háborúval: a milliárdos tömegek az első és második világháború alkalmával oly erejű gyűlölet-energiákat korbácsoltak fel maguknak, melyek által a tömeges vérengzés elkerülhetetlenné vált.
Most meg hiába kívánja a hatalom immár évek óta kiprovokálni a harmadik világháború kirobbanását, a fiatalság köszöni szépen, nem kíván megdögleni a létüket pokollá tévő boomerek diktátumainak kielégítéséért. Az őket állandó jelleggel leköpdöső és telibe fosó “hazájukért” pláne nem fognak önerejükből felfordulni. Németországban 70 százalék feletti azon behívásra alkalmas korú személyek aránya, akik semmilyen Führer védelméért nem loccsantanák ki önként és dalolva agyvelőiket. Vagyis elsöprő többséget alkotnak a békepártiak!
Látszat szintjén tehát tökéletes egyezést mutatnak a világfolyamatok a száz-százhúsz évvel ezelőtti állapotokkal. Mégis, szellemi téren, a hitvány rendszer és gyilkos karhatalom által nem belátható dimenziókban gyakorlatilag semmi nem ugyanaz, mint volt régen. Mennyi hasonlóság, és mégis, homlokegyenest különböznek a mai állapotok a régiektől.
Ugyanez karhatalmi terror terén is. Régen azért is lehetett tömegeket koncentrációs táborba küldeni, mert az áldozatok nem tudhatták, ott mi vár rájuk. Azzal hitegették többségüket, hogy 1-2 heti munkaszolgálat után hazatérhetnek, így jobbára nem ellenkeztek, nem ismerték a valós tétet.
Most viszont jól tudjuk mindannyian, hiszen megtanulhattuk, hogy amennyiben a hatalom akármilyen célból táborokat állíttat fel a mi “megnevelésünkre”, annál még a halál is sokkal jobb alternatíva, mert legalább a szükségtelen szenvedés nagyja elkerülhető. Továbbá nem fogjuk szolgálni azt az intézményt, amely végül ígyis-úgyis golyót repít a fejünkbe.
A munka, s vele a karhatalmi terror, elnyomás, büntetgetések, bírságok és kötelezvények szisztémája tehát legutolsó kehes próbálkozásait teszi épp a tudattalan tömeg magához édesgetésére és azok egyidejű megsemmisítésére. De nem fog nekik sikerülni, mert a felemelkedett, tényekkel tisztában lévő, TUDATOS emberiséget többé nem lehet fenyíteni. Az engedelmesség a halál irányába sodorja az emberiséget, míg az engedelmesség megtagadásával megteszik első lépteiket az élet felé.
A tudattalan és tudatos emberiség közt dúló láthatatlan harmadik világháború megértéséhez ajánlom Hamvas Béla “Vízöntő” című esszéjének tanulmányozását. Sajnos a szerzői irodalmai még kopirájtosak, ezért nem tudom azokat közvetlenül beilleszteni a Revolife oldalaiba.
Végezetül, a munka bukását megkoronázandó szemlézzünk egy huszonöt évvel ezelőtt íródott nekrológot, mely a munka végső haláltusájának folyamatát vázolja meglepő részletességgel. “A kiáltvány a munka ellen” c. kétrészes eposz “A Szem” filozófiai folyóirat weboldalán magyarul is olvasható, alább csupán a legfontosabb mondatok kerülnek beidézésre.
Kiáltvány a munka ellen I. elolvasása
Kiáltvány a munka ellen II. elolvasása
Az állami munka-szimuláció természeténél fogva erőszakos és represszív, amely annak halála után is biztosítja a munkaidol uralmát. Ez a munka-bürokrata fanatizmus hajtóvadászatot rendez a rendszerből kihullottak, a munkanélküliek és a munkát megtagadók ellen, akik a jóléti állam romjai alatt keresnek oltalmat. A szociális munkások és a munkaközvetítők az állami vallatóbizottság elé rángatják őket, hogy aztán csúszva-mászva esedezzenek bocsánatért a munka hullájának trónusa előtt.
Az „ártatlanság vélelme” itt is érvényes, csak épp a bizonyítékokat a vádlottnak kell felmutatnia. Ha nem akar ezen túl pusztán levegőn és felebaráti szereteten élni, úgy minden rabszolgamunkára és bizarr „munkaterápiára” rá kell bólintania, bizonyítva ezzel feltétlen munkavágyát. Hogy munkája értelmes vagy sziszifuszi, teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy állandó körforgásban legyen, hogy észben tartsa az egyetlen törvényt, amely kormányozza létét e földön.
Erről van szó. A munkásnak epekednie, térdre rogyva könyörögnie kell, hadd lehessen végre rabszolga. Lehetőleg élete végéig. Ő legyen kénytelen kijelenteni és tanúbizonyságot adni a saját szájával, hogy kívánja magára a minél erőteljesebb elnyomást és lelki terrort. Ő kezdeményezze az opressziót saját magára és mondja ki maga fölött a halálos ítéletet.
A népgyötrő tömeggyilkosok még a fentieknél is számosabb és förtelmesebb kínt erőszakolnak a lakosságra, pl. mikor kijelentik, hogy a munka lehetőség. Instant hányinger.
Egykor az emberek azért dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Ma az államnak semmi sem drága azért, hogy a „munkaparadicsom” képzetét szimulálja azoknak a százezreknek, akik kívül rekednek rajta, bizarr „munkavállalási önismereti és kompetenciafejlesztő tréningekkel” és hasonlókkal zárkóztatva fel őket olyan „átlagos” munkákhoz, amelyeket sosem fognak megkapni… Minél nyilvánvalóbb a munkakényszer abszurditása, annál kegyetlenebbül vésik az emberek agyába, hogy a levegő sincs ingyen.
Lifelong learning, közmunkaprogram, aki nem dolgozik, ne is egyék… jól ismertek az e téren bejáratott sátánista mantrák.
A munka átka a munka hamis büszkeségévé változott át, amely az emberanyag domesztikálását „emberi jogokként” fogalmazta újra, a munkaidol szüksége szerint. A megszelídített rabszolgák ideológiai pálfordulással hittérítői buzgalomra tettek szert, a „munkához való jogot” és az „általános munkakötelezettséget” követelve.
A polgárságot nem a munkatársadalom funkcionáriusaiként támadták, hanem ellenkezőleg, parazitákként, akik a társadalom gazdatestén élősködnek. A munkásmozgalom célkitűzése tehát a társadalom minden tagjának besorozása volt a „munka hadseregeibe”.
A munka totalitárius börtöne, amely alól kizárólag a megváltó halál nyújthat szabadulást.
Mivel önmagában véve az állam nem értékesülési egység, ennélfogva nem képes a munka pénzzé alakítására, ezért állami funkcióinak finanszírozása érdekében a tényleges értékesítési folyamatot kell lefölöznie. Ha az értékesítési folyamat leáll, az államkincstár kiürül. A társadalmi szuverénnek beállított államról ezzel kiderül, hogy teljes mértékben a kizárólag a munka társadalmára jellemző, vakon tomboló, fetisizált gazdaságtól függ.
Ha a termelőerők (az emberiség általános erői) meghaladják a munka rendszerét, az állam hozhat bármennyi törvényt, a pozitív joggal, amit a munka szubjektumai számára alakítottak ki, épp ezért csak rájuk alkalmazható, semmire sem fog menni.
Remélem most már érthető, miért kell a dolgozó jobbágyoknak adót fizetni és miért veszik el a kifosztott zsellérektől az utolsó megmaradt fillérjeiket is.
Kizárólag a munka alapú társadalom totalitása szavatolhatja a népesség nyakló nélküli kifosztásának és ellehetetlenítésének, valamint az érinthetetlen uralkodó oligarchia istenként való regnálásának követelményét. Bármilyen más rendezőelvet kívánna a hatalom erőszakolni a polgáraira, azok könnyedén kicsusszanhatnának a kezükre-lábukra vert bilincsek alól. A létfenntartás kényszere és a szükségletek önkényes központi kontrollja az egyetlen, mellyel szemben a lázongók és rendszeren kívüliek sem képesek ellenállást tanúsítani.
Az egyre növekvő tömeges munkanélküliség miatt a jövedelemadóból származó bevétel elapad. A társadalmi védőháló szétszakad, amint a „felesleges” emberek száma eléri azt a kritikus tömeget, amelyet a kapitalista rendszer más pontján generált hozadék újraelosztásával kell „fenntartani”.
Ám a válságban lévő tőke gyors, a nemzetgazdaságok határait átlépő koncentrálódása miatt a vállalati profitadókból származó állami jövedelmek szintén elapadnak. A transznacionális vállalatok óriási nyomást gyakorolnak a külföldi befektetőkért versengő nemzetgazdaságokra, melyek adódömpinget, a jóléti állam leépítését és a környezetvédelmi sztenderdek csökkentését eredményezik. Így vedlik a demokratikus állam puszta válságadminisztrátorrá.
Lásd euró, EBRD paktum, rabszolgatörvény, folyamatos és megállás nélküli adócsökkentés a gazdagoknak.
Az oktatás a globalizáció nyerteseinek kiváltságává válik. A szellemi, művészeti és elméleti területeknek a piacképesség kritériumainak kell megfelelniük, ami egyenes út a kiüresedésükhöz. Az egészségügy finanszírozhatatlanná válik, majd osztályrendszerré bomlik. Kezdetben csak fokozatosan és titokban érvényesül, majd leplezetlen nyíltsággal hirdetik a társadalmi eutanázia törvényét: korán fogsz meghalni, mivel szegény vagy és felesleges.
Hoppá, hát nem hajszál pontosan ez zajlik éppen most?
Ugyanez érvényes a mezőgazdasági és ipari termelőeszközökre, amint bebizonyosodik róluk, hogy többé „nem jövedelmezők”. A munka egykori szubjektumai számára a kényszermunka, az alacsony bérrendszer és a szociális segély megvonásának eszközeivel rájuk erőszakolt represszív munkaszimuláción kívül az apartheid-rendszerré átváltozott demokratikus állam immár semmit nem tud nyújtani. Egy előrehaladottabb stádiumban az államigazgatás mint olyan felbomlik. Az államapparátus korrupt kleptokráciává, a fegyveres erők maffiaszerű háborús bandákká, a rendőrség verőlegényekké züllik.
Pontosan ez zajlik most: mesterséges hiányok, mezőgazdaság pusztulása, nyakló nélkül tomboló karhatalmi terror, anarcho-diktatúra, milliárdos oligarchák felemelkedése.
Az élelemhiány egyáltalán nem valamiféle klímaváltozások következménye. Elmondanám összevetésképp, hogy idehaza közvetlen Trianon után a Horthy-érában még ötszörös volt a túltermelés élelemből! Mint említettem, a kapitalizmus árutermelését és befektetését nem a népesség szükségletei határozzák meg (azok magasról le vannak szarva), hanem az abszolválható profit. Ha nem tudnak értéktöbbletet kihúzni egy szektorból a kapitalisták, s márpedig a kizsákmányolt jobbágyok padlót verdeső jövedelméből nem is lehet, akkor azok nem fognak fejlesztésekbe, hanem hagyják a lakosságot éhen dögleni.
A spekulatív árfolyam-növekedés már nem a reálgazdasági növekedést előlegezi meg, hanem fordítva: a fiktív értékteremtés árfolyam-emelkedése szimulálja a valós felhalmozást.
A gazdagok elveszik a szegények pénzét, megtakarításait. Persze az ostoba középosztály is bűnrészes a folyamatban, mert azt képzelik, hogy van nekik pénzük, és a birtokukban lévő bankók vagy bankszámlaegyenlegek fölött kizárólag ők rendelkezhetnek.
Micsoda ócska delúzió! Neked, mint dolgozó jobbágynak nincs egy büdös fillér pénzed még akkor sem, ha tíz meg százmilliókat írnak a nevedre. Minden létező, gazdaságban forgó érvényes fizetőeszköz a Magyar Nemzeti Bank tulajdona, s az is marad, amíg ki nem vonják a forgalomból. Te csupán használati jogot nyersz azok felhalmozására vagy költésére – amíg a hatalom úgy nem dönt, hogy elveszi tőled.
Így jár az, aki a rendszer öntudatlan és ostoba szolgája.
