A konzervativizmus rátekint a másik oldalra. Mi, igaz konzervatívok kötelességtudattal böngésszük a The Guardian-t, sasoljuk a BBC-t, a New Statesman-t, az Economist-ot, a New Yorker-t és a többi szennymédiát remélvén, hogy rávilágítanak hibáinkra. Mi értjük a másik oldalt, átrágjuk magunkat az érveiken és megpróbáljuk a kétség erejét alkalmazni jószándékuk igazolására. De sajnos ideológiájuk hamis: mint a penészes mandarin, el se tudnánk képzelni a fogyasztását, de azért felkapjuk, meghámozzuk és megállapítjuk, hogy ott belül rohad. A baloldal rá se néz az ellentétes érvekre. Egyszer javasoltam fent nevezett BBC igazgatónak, hogy hallgasson meg egy Melanie Phillips podcast-et. A képembe röhögött.
Persze, vizslatjátok az ellenoldalt, csak épp nem ezért, amiért hazudjátok. Hanem mert fogást akartok találni a másikban, továbbá a leigázásukhoz szükséges gyenge pontjaikat akarjátok feltérképezni.
A komplett ideológiátokra jellemző ez a kikerülhetetlen mi vs. ők mentalitás, ennek köszönhetően a ti korlátok nélküli gyötrést lehetővé tevő ideológiátok azonnal megsemmisülne, amint megszűnnének a gyűlölhető ellenségek.
A konzervatívok gyűlölik a háborút. Persze ez trükkös állítás, mert Churchill meg minden, de szerintem a legtöbb konzervatív mai napig bánja, hogy az első világháborúnak meg kellett történnie. Szentségesnek tartjuk az emberiséget, hívőkként vagy Tom Holland-féle kereszténység-maradványokként jól tudjuk, hogy minden ember Isten képére teremtődött, így nem szabad feláldozni őket egy másik személy ambícióinak kiélésére. Ezért vetjük meg Blair-t és Campbell-t…
A konzervativizmus kiváló megágyazója volt a világtörténelem legvéresebb háborúinak.
Emellett nagy örömmel áldozzátok fel embertársaitokat, akár saját gyermekeiteket is a “másik személy ambícióinak kiélésére”. Erre van a kapitalizmus, a vérmes munkakultusz, a nyugdíj-juttatások kikövetelése részetekről. És persze a vezérelvűség, enélkül a rendszeretek nem is maradna többé működőképes.
Az embertársak feláldozására példák még a besúgó-hálózatok, a családtagok megszégyenítése és szolgaságra kényszerítése (fehér toll rendje), a deportálások, etnikai tisztogatások. Ezek mind jobboldali, nacionalista országokban legjellemzőbb magatartásformák.
Mi konzervatívok szeretjük saját magunk megoldani a problémáinkat. Bátran szembenézünk az élettel, felismerjük, hogy lehetetlen átvergődni rajta nehézségek, anyagi bizonytalanság, betegség, gyász, magány és megannyi tragédia nélkül. Azonban e nehézségek közepette a konzervatívok természetesen olyan megoldások után nyúlnak, melyek nem vegzálják az államot. Nem követelünk állami gyermek -és idősellátást, inkább magunk gondoskodunk szeretteinkről.
Nem várjuk az államtól, hogy végtelen nyugdíj-juttatásokat és gyermek-támogatásokat finanszírozzon az ügyvéd-csemetéknek. Elnézvén az NHS-t (megj: angol állami egészségügy), úgy érezzük, jobb volna ha az emberek vállalnának végre némi felelősséget a maguk egészségéért.
A problémáitokat úgy oldjátok meg, hogy ráoktrojáljátok azokat embertársaitokra, akár asztalverdeső hisztiket is boldogan lecsaptok az önérdeketek érvényesítése érdekében (lásd megint a Karenek). Ha ez nem megy, akkor utódaitokat mételyezitek halálra a magatok megoldatlan problémáival, rákényszerítvén őket, hogy gondoskodjanak rólatok, zsarnoki terrorral és fenyegetőzéssel magatok mellett tartjátok őket, a háttérből úgy alakítjátok a körülményeket, hogy azok automatikusan elbukjanak az önállósodás útján és örökké a ti önkényetekhez legyenek láncolva.
Ha ez sem működik, akkor jöhet a jól bevált alkohol, vagy a kötél. De alternatív ötletetek nincsen a megváltódásotokra, mert a kihívásokra adható kizárólagos reakciótok vagy az önkény alá való betagozódás (így szabad akaratotok feladása), vagy a nyílt színi erőszakterror a “nekem jár” mentalitás mentén.
Idős szeretteitekről úgy gondoskodtok, hogy beadjátok őket a zaciba.
Antikrisztusi mentalitásotok hogyhogynem megintcsak ellenkezik Jézus meglátásaival, ki szerint “az én terhem könnyű, az én igám gyönyörűséges”. Emellett aki őt követi, annak már földi életében is minden szükséglete meglesz (alanyi jogon). Azoknak kell tehát feleslegesen és értelmetlenül szenvedniük, akik nem az élet útját járják.
Ha vállalnátok a felelősséget az egészségetekért, nem fertőznétek az elmebetegség mételyével minden szóba jöhető embertársatokat. Nem betegednétek le egész véletlen, hogy lelkiismeretes gyermekeitek kényszerből veletek maradjanak és ápoljanak titeket, hanem vonulnátok szépen a büdös barlangba, ahogy az hajdan szebb korokban szokás volt. Nem szavaznátok születésszámokat földbe állító rendszerekre és kormányokra (mert végső soron az eredmények beszélnek). Nem drogosoznátok meg lippsiznétek le Z-generációs gyermekeiteket és unokáitokat, kiknek körében földbe állt az alkoholizmus és kábítószer-fogyasztás aránya.
A konzervatívok dinamikus attitűddel viseltetnek a gyerekneveléshez: temérdek szeretet, friss levegő, könyv. A mi gyermekeinket nem diagnosztizálják tömegével sajátos nevelési igényűekként, vagy súlyos szorongással az elvárásért, hogy gyengeségeik hangoztatása helyett az erősségeik fejlesztésén dolgozzanak. Visszavágunk a gyermekeink megbélyegzésével szemben, hogy azokat hivatalos diagnózisokkal a leggyengébb tulajdonságukra redukálják le. Elfogadjuk, ha utódaink nem akadémikusnak valók, hogy megkeressük részükre a szellemi nívójukhoz leginkább passzoló elfoglaltságot. Tudjuk, hogy mindenkiben ott az isteni szikra, amely által valamiben jók lehetnek.
Ezzel szemben erőszakos pressziót alkalmaztok a “jó jegyek” abszolválására, hiszen élet-halál kérdése a jól teljesítés az iskolában. Ideológiátok nem engedi meg a választás luxusát, ezért gyermeketek vagy színötössel távozik az agymosodából, vagy vár rá az éhhalál.
Szavatolni szükséges, hogy a gyerek ne vigye semmire és örök életen át kiszolgáltatott maradhasson a családtagok, rokonság, hatalom és intézményrendszer kénye-kedvének.
Könyvet akkor adtok a kezükbe, ha az a magatok ideológiájának érvényesítésére alkalmas irodalom.
Leszarjátok, hogy gyermeketek mire vihetné, mivel kizárólag a kétkezi munkát fogadjátok el érvényes megélhetési forrásként.
Persze hogy nem diagnosztizáltatjátok magatokat, hiszen a felismerésig sem juttok el, hogy valami nincs rendben veletek. Ezért is maradnak keserű ébresztőkként az erőszak, váratlan betegségek, hirtelen tragédiák, melyek által talán feleszméltek. Vagy még így se.
A konzervatívokat nem érdekli az identitás, kizárólag a tettek. Emlékezünk Himnuszunk soraira: “A hit, a szín és a név mit sem számít”. Mint I. Erzsébet királyné, ki nem szándékozott “ablakokat gyártani a férfiak lelkéhez”, nem törődünk mások vallásával. Színvakokként, ha egyáltalán ítélkezünk embertáraink felett, azt kizárólag a cselekedeteik alapján tesszük. Ugyanígy, cselekvőképes felnőttek közös beleegyezésével gyártott szexuális preferenciákkal sem foglalkozunk.
Nálatok KIZÁRÓLAG az identitás számít. Hogy ki hova született, ki kutyájának a kölyke, milyen nyelven makog, mennyire tartja szentségesnek a választott szimbólumaitokat. Gyakorlatilag minden más ezeknek rendelődik alá, vagyis ha nincs rendben az illető személy úgymond születésileg, az összes többi pozitív vagy negatív tulajdonsága, erőssége vagy gyengesége mehet a tűzbe. Az ilyenek kizárólag vagy hazaárulók, vagy migránsok, vagy gyüttmentek lehetnek.
Színvakok vagytok persze mindenre, kivéve a bőrt meg a zászlókat. 🙂
A konzervatívok nem képesek részt venni hazugságokban. Nem hisszük el a téveszmét, hogy az ember megváltoztathatja a nemét. Nem hisszük, hogy a nettó zéró (megj.: karbonkibocsájtás) lehetséges, vagy akár csak kívánatos. Nem hiszünk a hazugságnak, hogy a nap -és szélfarmok végeláthatatlan mezeje jót tenne a környezetnek, ahogy Ed Miliband terveinek sem hiszünk az energiaárak leverésére. Nem hisszük, hogy az NHS a világ irigysége és minden áron megbecsülni szükséges azt. Nem hisszük, hogy az anyák automatikusan boldogabbak lesznek az államilag utalt családi pótléktól. Nem hisszük, hogy az apák fölös koloncok volnának. Nem hisszük el a hazugságot, hogy az állami finanszírozás volna minden baj megoldásának forrása.
Az egész létetek egyetlen összefüggő hazugság. Nem véletlen a bölcsesség: a hagyományok a halott emberek szellemének diktátumai. Valami hülye kitalált valamit évszázadokkal ezelőtt, s most ezeknek az ócska berögzött szokásoknak a rabjai vagyunk.
Ezeknek a szokásoknak semmi közük valamiféle erkölcsi és morális igazságokhoz, hiszen azok listáját a krisztusi evangéliumok hiány nélkül tartalmazzák. Isten viszont nem teremtett sem nemzeteket, sem országhatárokat. A gyermekeket nem betörendő vadlovaknak nevezte jézus, hanem azt mondta róluk, hogy övék a mennyek országa, és aki nem válik olyanná, mint a kis gyermekek, az semmiképp nem léphet be annak ajtaján.
A keresztény-konzervatív téveszmény tehát voltaképpen a mennyország visszautasítását jelképezi egy soha nem létezett, s eztán sem megvalósuló földi Paradicsom ígérvényének javára, melynek abszolválását földi elöljárók, tekintély-személyek szavatolják, összefoglaló nevükön: az anti-Krisztus.
Annyi sok mindent nem hisztek, hisztek viszont feltétel nélkül a Soros-mantrákban, a háttérhatalomban, Brüsszel aknamunkájában, a Qanon-ban, Pizzagate-ben, HAARP-ban. A kérdés pusztán: hova visz benneteket a ti hitetek?
Miközben erkölcsöt meg morált hazudoztok, kizárólag a személyes költség-megtérülés mentén gondolkodtok (jól járás). Tehát eleve nem lépkedhettek a Krisztus útján.
A konzervatívok csodálják a magas kultúrát. Tán nem élvezzük úgy a Love Island-et, mint egy tinédzser, megértjük, hogy legalapvetőbb univerzális igazságok a legkiválóbb művészetekben, zenében és irodalomban találhatók.
Maya Angelou-val, ki szeretettel írt a Jane Eyre olvasgatásáról, miközben anyja kukoricatortát sütött felismerjük, hogy a művészet és kreativitás mindenkié, és nem szükséges azt mindenféle kurátorok részéről egyedi társadalmi és etnikai csoportokra szabni. Szorítunk, hogy minél többen olvassák a Midlemarch-ot, az Anna Kareninát, hallgassák meg Bach St. Matthew’s Passion-jét és fedezzék fel a zsoltárok Coverdale-i fordításainak igazságait. Nem vagyunk elitisták, ugyanakkor a magaskultúrát mindenkire kiterjesztenénk.
Mindezek roppant szép példák volnának, ha a szabvány “keresztény-konzervatív úriember” ízlése ápolna bárminemű hasonlóságot ezekkel a becses művekkel.
A szabvány falusi honpolgár elméje ezek helyett inkább pártállami propagandával, mulatóssal, magyar nótával és Való Világgal telítődik.
Emellett magasművészetből is nyilván kizárólag ama alkotások elfogadhatók, melyek nem “propagálják” a lippsi-woke-kommcshy ideológiát.
A konzervatívok ujjongnak az angol templomok tábla-felirataiért: “Isten hozott mindenkit!”. Ismerjük a szőlőföldbeli munkások példázatát, a háztulajdonost, aki folyamatosan toborozván a munkaerőt mindenkinek ugyanazt az egy dénárt fizette, függetlenül hogy azok rögtön a legelső órában vagy a tizenegyedikben álltak munkába. Megértjük az igazságtalanságot kiáltók morgását, kik szerint “mi egész nap itt a szőlőben munkálkodtunk, viseltük a terheket, miért kapnak hát az utolsó órában beszállók egyenlő jövedelmet?”.
De a konzervatívok értik a mélyebb bölcsességet, hogy itt Britannia szőlőföldjén mind megérdemeljük az egyenlő bánásmódot. “Elsőkből lesznek az utolsók, utolsókból meg elsők”. A konzervatívok nem érzéketlen gazfickók, ahogy a mítoszok állítják. Hosszú és nemes történetünk van az elesettekkel való törődésből. De megoldásaink nem a segélyek vagy ingyen lakhatás, hanem a dénár: becses munkáért becses bér.
Bizonyságot adtok arról, hogy egyáltalán nem értitek a szőlőföld példázatát. De tehetünk nyugodtan egy próbát: ezentúl majd mind délelőtt 11-kor battyogunk be a munkahelyünkre, és délben távozunk. Kíváncsi leszek, mit szólnak ezért a munkáltatók, hiszen hát a szőlőmunkások példázata szerint mi ugye ugyanazt érdemeljük, mint a magukat napi 12 órákban halálra gürcölők. 🙂
Valószínűsítem, hogy a “konzervatív vidéken” a jézusi szőlőmunkások példázata helyett inkább az uzsora, csicskáztatás, zéró ellátás, kontármunka, hamisítás nyer magának teret.
Ennyi sületlen ostobaság citálása után vonjuk le nyilvánvaló konklúziónkat.
Az állítások fele ordas hazugság, a másik fele meg egyáltalán nem korlátozódik az ún. “konzervatívokra”. Amiben esetleg igazuk van, azt pedig nem gyakorolják, csak pofázzák.
Ahelyett, hogy nevezett firkálmány elkövetője bárminemű konzervatív értéket közvetítene, inkább liberálisra mosással kívánja a maga renoméját menteni. A magam családjában szinte mindenki kereszténynek, de legalábbis messze menőkig konzervatívnak tekinti magát. De tágabb ismerősi körömet is számba véve soha senkivel nem találkoztam még, aki állítólagos konzervatívként (s ennek megfelelő szavazóként, kötelező elvek vallójaként) ne lett volna végletekig autoriter vagy manipulatív természetű, illetve e két végpont közti skála valamely szegletére elhelyezhető.
Vagyis a keresztény-konzervatívok az erőszakoskodás és manipuláció, valamint az ezek egyberagasztását szavatoló hazudozások által tartják a maguk regnumát életben.
Érdekes módon ezek utódai rendre “elfelejtenek” gyereket szülni, kudarcot kudarcra halmoznak. Amennyiben mégis vinnék valamire, azt kizárólag a materialista szükségletek tengelyén mozogva művelik, tehát kizárólagos mozgatórugójuk a zabálás-szaporodás-dorbézolás dimenzióiban mozog.
Azt mondanom sem kell, hogy konzervatív ismerőseim egyike sem olvas könyveket, és utódaik menekülnek tőlük, mert a fizikai vagy mentális erőszak, illetve manipuláció hármasán felül egyszerűen tökéletesen képtelenek normális emberekként működni.
Mindez a maguk förtelmes ideológiájának következménye: amennyiben létezik egy tökéletes és kiszámítható világ idelent a Földön, azt kizárólag a totalitárius kontroll útján lehetséges szavatolni. Tehát erőszakterror nélkül működésképtelen a modern konzervativizmus eszménye.
A régimódi konzervatívok pesszimisták voltak, gyakran korán haltak, keseregtek az igazságtalan élet felett. A modern konzervatívok dőzsölnek, keserűségeiket erőszakkal kiöntik rokonaikra vagy akit éppen érnek. Azt mondani sem kell, hogy ideológiai elvakultságukból következően soha nem bizonyulnak hajlandónak a változásra, így utódaik egyetlen és kizárólagos lehetősége magukra hagyni őket, vagy pedig leigázott és örök bólogatójános rabszolgájukká változni.
