Az extravertáltak csak azt pofázzák, azaz annak a látszatát adják, hogy ők igazából nem törődnek mások identitásával, hanem az embert alkotó tényezőket – személyiség, gondolkodásmód, használati érték, külső stb. – különválasztják egymástól, külön-külön vizsgálják. Mégis, ha ítélethozatalra kerül sor – márpedig az extravertáltak nagyon, de nagyon szeretnek mások fölött ítélkezni – akkor az embert teljes egészében, identitásában utasítják vissza. Elegendő egyetlen olyan tényezővel rendelkeznünk, ami esetleg egy extravertált számára nem kedvező – és ezt a tényezőt máris megtalálják pl. egy introvertált viszonylagos csendességében -, máris besorolják a másik embert a használati tárgy kategóriába. Amennyiben használati értékkel sem rendelkeznek számukra, a süllyesztőbe. Aki ezt nem hiszi, nyugodtan hagyja ki az önéletrajzából a „jó csapatjátékos”, „kiváló problémamegoldó” bullshiteket az önéletrajzából, és várja izgatottan a soha többé nem érkező telefonokat. A HR-esek ugyanis, akik a legtöbb cégnél az önéletrajzokat válogatják, szinte kivétel nélkül mind extravertáltak.

“Mit is mondott? Jó csapatjátékos? Tudná ezt megfelelően lelkes hangszínt szimulálva hazudni, hogy el is higgyem?”

Ha az embert valami nagy trauma, esetleg cselekvési kényszer éri, az introvertált néha rendkívül lassan reagálhat – annyi bizonyos, hogy a határidőket nem nekünk találták ki. A rossz hír, hogy az extravertáltak „áldásos” közreműködése nyomorúságosabbá teszi az egyébként nagyjából hatékony megküzdési stratégiáinkat. Egy introvertált cselekvési stratégiája nagyon leegyszerűsítve a következőképpen néz ki lépésenként:

  1. Csend
  2. Csend
  3. Csend
  4. Cselekvés

Jellemző ránk, hogy egy, életünket mélyen befolyásoló adott döntés végrehajtásához szükséges idő legnagyobb részét a tervezési fázis, azaz passzív cselekvés teszi ki (amit az extravertáltak csak kínos csendként értékelnek). Maga a végrehajtás ehhez képest rendkívül rövid idő alatt megvan, hiszen sikeresen feldolgoztunk előtte minden szükséges információt, ami a cselekedet hibátlan végrehajtásához szükséges.

Azonban ha nem egymagunkban kell döntést hoznunk, hanem egy extravertált személy is kihatással van az életünkre, akkor számunkra minden cselekvési terv gyakorlatilag automatikus kudarccal végződik. Az extravertáltak ugyanis csak spontán beleugranak valami ismeretlen kimenetelű eseménybe. Kudarc esetén legjobb esetben pozitív megerősítéssel újra próbálkoznak, rosszabb esetben saját kudarcukból keletkező felelősséget lelkiismeret-furdalás nélkül ráerőszakolják egy másik emberre – általában egy introvertáltra. Egy extravertált a fent említett 4 fázisban a következő módokon járul hozzá az introvertált tervének meg(nem)valósulásához, amennyiben együttműködésre kényszerülnek:

  1. Cseszegetés
  2. Még több cseszegetés
  3. Szidalmazás, lelki terror
  4. Cselekvés kudarca

Egy extravertált teljesítményét mindig növelik a külső stimulusok. Az extravertáltak számára találták ki a szintén extravertált egoista, agresszív, ordibáló barom főnököket. Az extravertáltakkal szemben az introvertáltak teljesítményét nagyban csökkentik a külső behatások –pláne egy köcsög főnök. Ezért az introvertált személy teljesítményének maximumát áldott csend alatt, esetleg minimális behatásra – mondjuk háttérzene mellett – tudja nyújtani.

Mindenem megvan. Most pedig kocc.

Végül következzenek Csides Kata kedvencei, a pánikoló és depressziós introvertáltak. Nem véletlenül ez a kétfajta mentális baj a legjellemzőbb ránk, ahogy az sem, hogy az extravertáltak között meg pszichopatákból és nárcisztikusokból van a legtöbb.

A depresszió – mint ahogy nevében is benne van -, az elviselhetetlen külső nyomások alól való felszabadulást jelenti. Tulajdonképpen a szervezet energiatartalékoló üzemmódba helyezi magát, és nem hajlandó megmozdulni többé az önellátás érdekében, egészen addig, amíg a külső veszedelmek – tehát például az extravertáltak terrorja – el nem múlnak. A legérdekesebb tény a depresszióval kapcsolatban (anélkül, hogy alaposan belemennék a betegség elemzésébe, mert az egy rendkívül részletes leírást érdemelne), hogy az introvertáltak depressziója radikális környezetváltozás – tehát az emberre rátelepedett extravertált terrorkülönítményektől való megszabadulás – hatására azonnali hatállyal megszűnik. Erre többek között Feldmár András jött rá, aki praktizál is azzal a hozzáállásával, hogy a depressziós embernek a környezetét (és ennek részeként az őt körülvevő embereket) kell megváltoztatnia, nem saját magát.

A pánik lecsupaszítva az első bekezdésekben már említett gyors döntésekre való kényszerre adott adekvát válaszreakció az emberi szervezet részéről, jelezvén az introvertált egyénnek, hogy szabaduljon meg a számára szükségtelen és káros stimulusok nagy részétől. Az introvertáltak sikeresen küzdhetnek a pánikbetegség ellen a rájuk közvetlenül nem vonatkozó felelősségek levetésével. Ugyanis a felelősségvállalás is csupán az extravertáltak által alkalmazott értelmetlen lufiszó, valójában a felelősség mindig azé, akire rá lehet tukmálni. Márpedig az extravertáltak nagyon szeretnek szükségtelen felelősséget kreálni és azokat másokra pusztán hatalmi alapon rákényszeríteni.

Az introvertáltak gyakran tényleg a legnagyobb önpusztítók a világon. De ha egy introvertált tönkrevágja a saját életét, akkor tényleg csak a saját életét kormányozza zátonyra. Az extravertáltak viszont pszichotikus viselkedésük révén lelkiismeret-furdalás nélkül teszik taccsra akár teljes családjukat, vagy – ha kitekintünk a szintén elsöprő többségükben extravertált cégvezetők és politikusok világa felé – akár komplett közösségeket és országokat döntenek romba, miközben arra törekednek, hogy mindezen károkozások következményeit ők maguk megússzák. Nyilván egy introvertált is képes a nagyfokú felelősséghárításra. Ám mivel számukra a tárgyak közömbösek és nincs használati értékük, hasonló szituációkban egyszerűen nincs kire tukmálniuk saját károkozásuk eredményét. Így minden salakanyag visszahull saját magukra.