Az extravertált minden embert a saját egója kiterjesztéseként értékel – annál nagyobb embernek hiszi magát, minél több tárgy figyelmét képes meghódítani. Az introvertált azt mondja, hogy én egymagamban is elég vagyok, hiszen egy konzisztens egészet alkotok, és te magad is elég vagy, tehát tisztelem a saját identitásodat és autonómiádat egészen addig, amíg én is ugyanezt kapom tőled. Az extravertált figura viszont legbelül állandóan kisebbrendűségi érzéssel küzd – hiszen ha magában nem elég jó, akkor tényleg kisebbrendű -, ezért mindenféle elhárító mechanizmusokat találtak fel maguknak az idők során. Ha önmagukban kisebbrendűek, nyilvánvalóan keresniük kell valami módszert arra, hogy ők is egésszé formálják magukat. Erre valóak számukra a külső tárgyak, azaz a többi ember.
Az extravertált egyének a vérmaterializmus világában élnek, ezért számukra maga a világ csupán egyfajta matek. Egy extravertált mindig kínosan ügyel arra, hogy sok embert tudjon maga mellett – minden egyes emberrel egyenes arányban nő a hatalmi pozíciója a világgal szemben. Egy extravertált cégvezető 500 alkalmazottal pontosan ötszázszor nagyobb hatalmi pozícióval rendelkezik, mint a lazább köteléket alkotó néhány fős introvertált társaságok. Ezért aztán az extravertáltak a mai világban korlátlan hatalmat és terrort gyakorolhatnak az intrósok felett.
A hatalomra és pozícióra való törekvés az extravertáltak drogja, számukra találták ki az olyasféle lufifogalmakat, mint a karrier, networking vagy a kapitalizmus. Azt mondanom sem kell, hogy pszichopaták, korunk legnagyobb bűnözői szinte kivétel nélkül mind extravertáltak, mondhatni ők maguk az extraverzió legszélsőségesebb megnyilvánulásai.
Az extravertált élete maga is egy jól felfújt lufi. Igazából soha nem törekednek a világ működésének vizsgálatára és alapos megértésére, ehelyett saját maguk köré fújnak mindenféle színes-szagos, látszólagos fogalmakat, és jól el is vannak ebben a világban. Számukra ez a fajta szoliptikus világkép lesz az abszolút és megkérdőjelezhetetlen igazság mércéje. Ne is merje senki ezeket a hamis tévképzeteiket megkérdőjelezni. Hangerejük és hatalmi pozíciójuk automatikusan feljogosítja őket az ezen tulajdonságokból egyébként nem következő előnyök élvezetére: a korlátlan hatalmaskodásra mások felett.
Az információszerzési módszerük szintén kiválóan idomul lyukacsos személyiségükhöz: Lelkük mélyén eszméletlenül irigyek az introvertáltakra, de azon kevés felszínes ismereteket, melyeket ismernek és amiket egyébként társaságban bőszen durrogtatnak, mindig, gyakorlatilag kivétel nélkül azoktól introvertáltaktól szerzik, akik ténylegesen is belemélyednek mondjuk egy adott szakterület elsajátításába.
Részemről is akadnak ilyen tapasztalatok szép számmal. Mondok, vagy leírok valami személyes véleményt valahol, erre hetek múlva azt látom, hogy hirtelen a fél internet az én véleményemet szajkózza – természetesen rendkívül kilúgozva -, és akik szajkózzák a véleményemet a saját nevükben, azok mind extravertáltak. Ugyanis ők úgy működnek, mint a Borgok a Star Trekben: asszimilálják azokat az ismereteket, vitatechnikákat vagy bármilyen olyan információt, ami számukra a hatalmi kiterjesztésükben eszközül szolgálhat, minden mást pedig eldobnak. Minden ellenállás hasztalan. És én ráadásul csak egy amúgy sehol nem jegyzett magánszemély vagyok egyéni véleménnyel – ámbátor rendkívül kiművelt vagyok azokban a témákban, melyekben megnyilvánulok, nem csak odaböffentek valami baromságot, rendkívül dölyfös orgánummal, ahogy azt a szabvány extravertált teszi.
Ezt a felsőbbrendű-alsóbbrendű kérdést más aspektusból is meg lehet világítani. Széles körű egyetértés létezik arról, hogy az introvertáltak megértik az extravertáltakat – csak nem kedvelik őket -, míg az extravertáltak egyáltalán nem értenek semmit az introvertáltak életmódjából. Ráadásul introvertáltnak egyetlen extravertálttal szemben annyi esélye van, mint háromlábú sünnek a hatsávos autópályán. Nem az igazság számít, hanem az érdekérvényesítő képesség, a nagy pofa. Ha az extravertált azt mondja, hogy márpedig az ég piros és nem kék, akkor az ég piros, mert a tények magasról le vannak szarva. Dominancia az ész helyett, állatiasság az emberi értékek felett.
Lássunk egy konkrét példát is az introvertáltak meg nem értésére. Egy extravertált számára az introvertált hallgatása nem azt jelenti, hogy az szívesen meghallgatja a véleményét, az alapvető társas normákat tiszteletben tartva megvárja, amíg az extravertált befejezi mondanivalóját (bár erre aztán várhatna hetekig), valamint nem ítélkezik felette, ha a pofázási kényszeres extravertált valami bődületesen nagy baromságot, esetleg saját értékrendjének ellentmondó véleményt mond. Hanem azt, hogy ha nem reagál minden baromságra 2 másodpercen belül, akkor az introvertált ember minden bizonnyal utálja őt, esetleg depressziós, vagy antiszociális és így képtelen az értelmes kommunikációra. Hiszen az extravertált ember számára a másik ember játékszer: „Miért nem játszol velem? Miért nem viselkedsz úgy, mint egy jó labda, és pattogsz, ahogyan én akarom?”
Egy extravertáltnak sem feltétlenül azért van sok barátja vagy ismerőse, mert annyira nagyra tartaná őket: igazából ők különválasztják az emberek identitását azok viselkedésétől vagy cselekedeteitől, és teszik mindezt annak értelmében, hogy a lehető legtöbb hasznot sajtolják ki embertársaikból. Így azokat az embereket, akiket egyébként az extravertált utál és egy introvertált lelkiismeret-furdalás nélkül mellőz, az extravertált talonba rakja, hiszen „jó lesz ez még valamire”.
A személyes ellenszenv nem akadálya egy extravertáltnak ahhoz, hogy némi felszínes báj bevetésével az általa amúgy megvetett és elkerült emberből hasznot sajtoljon ki, amennyiben önös érdekei ezt kívánják. Az introverált azt mondja: ha nem tudunk egymással jól kijönni, semmi gond, nem muszáj egymás társaságát keresnünk; cserébe nem akarok hasznot kisajtolni a másikból, viszont a másik féltől is ugyanezt várom el. Az extravertált szerint viszont a számára ellenszenves figurák továbbra is saját szolgálatukba állíthatók.
Az introvertáltak mindent önmagában, egyénileg vizsgálnak. Az introvertáltak számára minden egyes ember egy teljesen új lapleosztást jelent – és mivel az új ember ismeretlen, nyilván egyben veszélyforrást is, ez az oka az introvertáltak kezdeti bizalmatlanságának a másik emberrel szemben. Számunkra minden egyes ember önálló érték, nem pedig statisztikai számjel. Tehát az introvertált ember kezdetben akár rendkívül zárkózott lehet a másik emberrel szemben, és ahogy megismeri, illetve rendszerezi az ő tulajdonságait, úgy lesz egyre inkább nyitott a másik fél felé.
Az extravertált viszont ajtóstul akar rontani a házba, nem ér rá mindenféle értelmetlen ismerkedésekkel meg bizalom elnyerésével foglalkozni, ő azonnal hódítani és dominálni akar. Erőszakkal tukmálni magát a másikra. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Csides Kata által annyira favorizált nemi erőszakolók és erőszakos férfiak (mert mint tudhatjuk a feministáktól, az erőszakos emberek mind kizárólag férfiak lehetnek) mind extravertáltak. Egy introvertált részéről ugyanis teljességgel elképzelhetetlen, hogy engedély nélkül hatoljon be mások intim szférájába. Ott ugyanis ő maga is lehetetlenül kellemetlenül érzi magát, nem lenne képes ilyen állapotban semmiféle romlott cselekedetet végrehajtani.
Az introvertáltat – mivel megismerésre törekszik -, bár a saját létét szubjektumként kezeli, tehát ragaszkodik a saját személyiségéhez, eszméihez, elveihez, nem lehet mindenféle szektás manipulációkkal könnyedén eltántorítani. Így az extravertáltak kifejlesztették az introvertáltak betörésének és szolgává tételének alternatív módjait, ezek pedig az ingerelárasztás és közvetve ezen keresztül az érzelmi manipuláció taktikái.
