Ezután jönnek a szokásos bemagolt előítéletek: az introvertáltak döntésképtelenek, nem képesek egy buszról időben leszállni, és még a liftet sem a diktátorasszony elvárásainak megfelelően használják. Újabb extravertált dobozolási kísérletnek lehetünk szem –és fültanúi. Természetesen a fikahegyek ontása közben kötelező a lehető legdurvább lekicsinylő kifejezéseket puffogtatni. Így megtudhatjuk, hogy egy introvertált számára az jelenti a legteljesíthetetlenebb döntési folyamatot, hogy a Blahára megérkezvén jobbra vagy balra akarjon elindulni. Figyelembe véve, hogy a Csides Katától való menekülés útvonalának megtervezése tényleg túlzottan nagy terhet róhat szegény jobb sorsra érdemes ismerősére, esetleg maga Csides Kata nem tudná véletlen eldönteni, merre menjenek? Ha látja, hogy a kedves barátja vért izzad döntésképtelenségében, nem kéne neki inkább segíteni, és ezt a terhet levenni a válláról? Hol marad ilyenkor az a toposz, amit a műsorvezető minden egyes adásában százszor elismétel, hogy – akár barátokként, akár párkapcsolatban – egymás kiváló kiegészítői vagyunk, és amiben az egyikünk gyengén teljesít, abban a másik biztosan jó. Ha valaki nem akar ilyen jelentéktelen baromságokról dönteni, hogy most merre menjünk a Blaháról, akkor azt miért nem lehet elfogadni, és dönteni helyette?
A tömény gyalázkodásnak továbbra sincs vége: bár az introvertáltak örülnek annak, ha egy extravertált barátjuk elhívja őket egy buliba, vagy rendezvényre, vagy a természetbe sétálni, az elkövetkező napokban az introvertált emberke mégis azon fogja emészteni magát, hogy miért nem tudott nemet mondani az erőszakkal rá oktrojált meghívásra, és az eseményig hátralevő napjai abban telnek, hogy tudná mégiscsak az adott találkozót visszamondani. Hmm, nem lett volna mégiscsak értelmesebb cselekedet némi gondolkodási időt adni a delikvensnek? Természetesen nem, neki nem lehet önálló döntése, ha az extravertált haptákba állítja, akkor álljon haptákba és pofa laposba. Illetve nem, kötelezően jártatni kell a pofáját is, ha az extravertált hadúr úgy kívánja.
Most, hogy az introvertáltak viselkedését kellőképpen agyonfikáztuk, rátérhetünk az identitásukra és a párkapcsolataikra. A belső csend (gyk: harmónia) jelenléte egy introvertáltban a pszichotikus extravertáltak számára természetesen maga a nagyhalál. Hiszen az ember csak úgy élhet párkapcsolatban, ha közben „cuncorog” (ilyen kifejezést utoljára a patkányok párzásának leírásában láttam), meg agyonnyomja a másikat, tehát minden egyes pillanatban a másik fél intim szférájába tapos, le van szarva, hogy az éppen mit akar, vagy mit nem akar.
Itt most közbevetném azt a tényezőt, amellyel Csides Kata szemlátomást nincs tisztában. Mi, introvertáltak igenis szeretjük az ölelést, simogatást, csókolózást, szexet meg bármely más folyamatot, ami az intimitáshoz tartozik. DE! Nagyon megérezzük, gyakorlatilag sokkal hamarabb, mint egy extravertált, ha valami nincs rendben. Szerintem bármelyik introvertált sorstársam be tud számolni olyan esetekről, amikor idejekorán megéreztük a másik féllel kapcsolatban, hogy valami nagyon nem stimmel, valamiért nem férünk össze, ám ennek ellenére adtunk egy esélyt a másiknak, mert még mi szégyelltük magunkat, hogy mennyire elhamarkodottan mondunk ítéletet a másik felett.
Ilyenkor eltelik egy kis idő, akár viszonylagos boldogságban, majd egyszercsak derült égből jön a villámcsapás a másik fél részéről, hogy hát igazából nagyon kedvellek meg minden, de most menj el – majd felsorol legalább 300 indokot, hogy mit nem sikerült megszeretnie benned az elmúlt időszakban. Aminek az ellenpárját te már első találkozáskor felfedezted a másikban, de egy extravertált nem törődik a kezdeti intő jelekkel, mert ő úgy gondolja, idővel be tud törni téged, hogy szolgáld ki az ő förtelmes egóját. Ha ezt mégsem sikerül elérnie, akkor borul a bili. Márpedig egy introvertált gondolkodása mindig konzisztens, nem a pillanatnyi érdekeinek megfelelően görbíti a véleményét, mint ahogy a képmutató extravertáltak teszik. Azaz egy introvertált sem fog viselkedésében az extravertáltak kívánságaihoz görbülni.
Itt sincs másról szó, mint egy terrorhatalmi viszony lelepleződéséről: ha tíz perc után felfeded, hogy ez a kapcsolat szerinted nehéz jövő elé néz, nincs értelme erőltetni, az extravertált azonnali hatállyal nekiáll téged érzelmileg manipulálni – mint ahogy a manipuláció számukra semmiféle erkölcsi aggályt nem okoz, az is csak egy eszköz, mint ahogy az extravertált számára bármilyen más tárgy. Természetesen nincs igazad, csak nem ismered eléggé, jóban lesztek, blablabla… Mi zajlik le ilyenkor egy introvertált fejében? „Úristen, ez rettenetesen sok információ” – inkább fehér zaj – „ennyi ingerre nem lehet értelmesen reagálni, szóval biztos igaza van, és én vagyok a hitvány állat”. És az introvertált belemegy egy eleve halálra ítélt viszonyba. Nem csak párkapcsolat lehet ilyen működésképtelen dolog, hamis barátságok is szövődhetnek ugyanígy.
Terapeutaasszonyunk ráadásul saját elveinek mond ellent, amikor az introvertáltakra olvassa azt a szokásukat, hogy esetenként mégsincs kedvük az intimitáshoz. Ez nyilván neki nem szúr szemet, hiszen az exravertált egyének a kognitív disszonanciáikat ignorálják, a fő cél számukra a társadalmi dominancia elérése a konzisztens és ellentmondásmentes gondolkodásmód – tehát belső béke – helyett. Ha nekem, mint introvertáltnak kötelező a felém közeledő párom minden igényének azonnali kielégítése, ahelyett, hogy aktuális hangulati helyzetemnek megfelelően döntenék erről, akkor a másik félnek – tehát saját nézőpontomból a barátnőmnek/élettársamnak/feleségemnek – is legyen kötelező bármelyik pillanatban a rendelkezésemre állni, amikor épp lecsap rám a kangörcs. És nincs apelláta.
Csides Kata ezzel a mondatával legitimálta is a családon belüli erőszakot, amely ellen – szintén förtelmes orgánummal – tucatnyi adáson keresztül emelt már szót. Természetesen, ha valakit/valakiket alázni-gyalázni kell, rögtön fel lehet függeszteni a következetes gondolkodásmódot, tehát egy introvertáltat nyugodtan lehessen már megerőszakolni, ők amúgy sem emberek, csak használati tárgyak az extrások számára.
A műsor folytatásában Kata néni disszonanciái továbbra is serényen gyarapodnak. Szerinte nincs két ugyanolyan ember, soha nem lehet semmiféle általánosító állítást ráhúzni bizonyos embercsoportokra, de amúgy az életben az esélytelenek nyugalmával indul az összes introvertált, mind meghalnak, ha csoport előtt kell előadniuk, és a telefont sem veszik fel soha, mert leginkább 5 év után válaszolnának arra a kérdésre, amit a hívó fél feltesz.
Ezek után eszköztárából előkerül még a hitlerista eugenika is: finom genetikai tényezők közrejátszhatnak abban, hogy valaki introvertált lesz-e, de azért leginkább családi körülmények, nevelés következménye a dolog. Tehát az introvertáltak mind rossz családból jönnek, akik betegek, és ezért kezelésre szorulnak. Hősnőnk természetesen váltig hangoztatja, hogy a saját véleményét közvetíti oly harsányan az éterbe, nem pedig a pszichológus szakmáét, talán mert ebben a pillanatban a komplett pszichológia egy emberként üldözné el őt a szakmából, ha rajtuk múlna.
És a gödörnek még mindig nem értük el az alját: a nárcisztikus emberek szintén mind introvertáltak, és Kata néninek nem számít, hogy a nárcisztikus személyiségzavar definíciója homlokegyenest ellentmond az introvertált személyiségnek. A saját maguk istenítése, a csöcskidobós Facebook profilképek, látszólagos magabiztosság, a másik ember eszközzé degradálása mind szinte kizárólag az extravertáltakra jellemző tulajdonságok. Nyilván egy introvertált személy is lehet akár egoista, akár nárcisztikus, de a nagy számok azt mutatják, hogy a nárcisztikusok az extravertáltak között képviselik magukat elsöprő többségben.
Hogy Kata néni egója ne szenvedjen csorbát, ebbe a helyzetbe – azaz az introvertált nárcizmus bizonyítékaként – behelyezi a Facebookon a saját arcukat nem vállaló, s ezért avatarként gumimacikat vagy egyéb virtuális figurákat használó, véleménynyilvánító embert ebbe a kategóriába. Tehát olyas valakit, aki nyilvánvalóan nem vállalja a saját identitását, nem raklámozza magát nyilvánosan, tehát eleve nem lehet nárcisztikus. Lyaly.
A drámaelőadás az introvertáltak randizási esélyeinek lenullázásával zárul. Újabb van sapka, nincs sapka sztori. Tehát ha első randi után megmondom az illetőnek, hogy kopjon le a francba, akkor én nárcisztikus, egoista, élhetetlen gyökér vagyok, akinek soha semmi és senki nem elég jó, és azonnal ítélkezik a másik ember felett. Ha nem mondom meg neki, hanem adok egy esélyt, majd a másik fél szakít velem ugyanazon okok miatt, amelyekkel kapcsolatban keletkezett ellenérzések már a kezdetektől fogva ott voltak bennem, akkor meg egy nárcisztikus, egoista, élhetetlen gyökér vagyok, akinek soha semmi és senki nem elég jó, és nyilván ezért lépett le a másik mellőlem.
Ennyit a bullshittenger elemzéséről, most elégtétel gyanánt elmondom Kata néninek és minden kedves érdeklődőnek a személyes véleményemet az extravertált emberekről, körülbelül ugyanolyan mértékű lázítással és sarkítással tarkítva, ahogy ő maga tette – természetesen írásban, hogy megfeleljek Kata néni dobozolásának.
