Évről évre újfent fellángol a vita az óraátállítás kérdése körül, pedig teljesen egyértelmű a témára adandó konzekvens válasz: tessék szépen az óraátállítást eltörölni, s a nyári időszámítást univerzálissá tenni!
Az óraátállítás XXI. században is öldöklő vitákat gerjesztő hatása nem a napjainkra semmiféle relevanciával bíró energiatakarékosság indoka végett abszurd (melyre való hivatkozással vezették be eredetileg az intézményt), hanem az óra, mint napjaink személytelen és mechanizált társadalomszervező intézménye vívja a végső haláltusáját.
Az óraátállítás mellett és ellen, a nyári vagy téli időszámítás pro és kontra érvelésében kizárólag ama indoklások szoktak elhangzani, melyek az emberiség lélektelen robottá tételének szempontjából relevánsak. Legyen téli időszámítás, mert szeretnék a zimankóban is világosságban utazni a rabszolgatelepre, legalább ennyi örömöm legyen! Szüntessék meg az óraátállítást, mert tökéletesen mechanizált és rugalmatlan életvezetésemet fatális összeomlásba taszítja, amennyiben egyik napról a másikra 1 órával előbb kell felkelnem!
Az óraátállítás frontja az emberiség robotoló zombivá tételének fontos harcászati hadállásává lett. A lényegi kérdés, hogy amennyiben nevezett intézmény léte kizárólag egy olyan kisebbségnek fontos, mely életének minden mozzanatát egy mechanikus ketyeréhez viszonyítja a józan ész és az intuíció kívánalmai helyett, miért szükséges a komplett társadalmat belerángatni ebbe a meddő és parttalan vitába?
Az órafétis abszurditásának leleplezéséhez kanyarodjunk csak vissza az időben, mégpedig az óra, mint időmérő eszköz feltalálásának korszakáig.
George Woodcock anarchista író „Az óra zsarnoksága” c. esszéjében kifejti, hogy egészen a középkor legvégéig a kutyát nem érdekelte az idő másodperc pontossággal való mérése. Világos, hiszen amennyiben az ember saját maga ura, aki nem várja el szinte habzó szájjal, hogy parancsolgassanak neki, a normális életvitelt csak hátráltatja annak szorongása, hogy minden elvégzendő feladatra másodperc pontossággal meghatározott határidőt kapok, s amennyiben ezt túlléptem, akkor elbuktam, kirúgnak, életem s a mechanizált zsarnokság oltárán feláldozott identitásom megsemmisül.
Régen nem időben mérték a tetteket, hanem tettekben az időt. Egy művészeti alkotás vagy tárgy addig készült, míg mestere azt tökéletesnek nem ítélte. A tárgyak hűen tükrözték alkotója képességeit és lelki állapotát.
Napjaink órafetisizmusának beteg és aberrált intézménye komplett társadalmunkat, életünket mechanizálttá, monotonná és depresszívvé tette. Tárgyaink nem a személyiségünket, hanem a meddő munka és egyre abszurdabbá váló teljesítmény-követelmények halálos béklyóinak szorítását fejezik ki. Ahogy a tárgyak, úgy azok gazdái is bármikor lecserélhető, elhajítható hulladékokká váltak. E tényállás visszahat folyamatosan rothadó erkölcsi érzékükre, mentális képességeikre, lelki állapotukra.
A munka nem az alkotó, teremtő tevékenységet jelenti többé, hanem zombivá fajult társadalmunk első számú rendezőelvének lényegét képezi le, ami a puszta csinálás. Ha rángatózik a kezed, mint egy idegbetegé, akkor szorgos és megbecsült munkaerő vagy, akinek következő hónap végéig megjár a jog, hogy egyen és lakjon. A dolgozó ember a létezés legalját és minimumát megtette a legmagasabb hegycsúccsá, melyen túl lehetetlen tovább mászni vagy feljebb emelkedni.
Aztán csodálkozik a társadalom, hogy pár évtized elteltével a kapitalista paradicsom megteremtésén fáradhatatlanul szorgoskodó munkás egyszer csak elkezd alkoholizálni, depresszióssá válni, dilibogyókat szedni, vagy fellógatja magát egy kellő teherbírású ágazattal felvértezett fára.
Az óra zsarnokságában George Woodcock kíméletlen őszinteséggel szedi le a keresztvizet a mindenki által helyesnek és normálisnak ítélt óra alapú társadalom totálisan abszurd és életellenes valóságáról:
… A modern, nyugati férfi olyan világban él, mely az idő mechanikai, illetve matematikai szimbólumrendszere szerint működik. Az óra diktálja mozgását és szabályozza cselekedeteit. Az óra az időt a természet folyamatából egy árucikké alakítja át, melyet mérni és eladni egyaránt úgy lehet, mint a szappant vagy a szultánákat…
Társadalmilag az órának bármilyen más gépnél radikálisabb hatása volt, mivel ennek révén lett az élet minden mozzanata szabályokba és parancsokba sűríthető a kizsákmányoló ipari struktúra létrehozatalához. Az óra biztosította, hogy az idő – egy oly megfoghatatlan fogalom, hogy még egyetlen filozófia sem állapította meg annak természetét – pontosan és megfogható módon mérhető lehessen egy körcikk közepére helyezett pálcika pozíciója által… Az idő, most már matematikai szimbólumokkal mérhető formában, árucikké vált, melyet a többi áruhoz hasonlatos módon lehet adni és venni.
Fontos észrevenni, hogy minden társadalmi „innováció” azt követően jelenik meg, hogy kifejlődik az igény egy bizonyos intézményre. Jelen példában annak követelménye, hogy az ember ideje kilóra mérhető árucikké váljon.
E megfigyelés homlokegyenest ellenkezik a rendszert védő reakciós apologéták fejtetőre állított érvrendszerével, mely ama állításból indul ki, hogy spontán bekövetkezik egy társadalmi változás (pl. a középkort felváltó reneszánsz, majd ipari forradalom, végül kapitalizmus), melynek nyomán szerte a bolygón a fejlődés és prosperitás egy új szakasza bontakozik ki. Persze nem véletlen kívánja az önérdek a valósággal ellenkező elméletek gyártását, hiszen többek közt eme ferdítéssel igazolhatja a piacpárti kaszt, hogy a kezdeményezés vonja magával a változást és nem pedig fordítva, egy szükségszerű változás nyomán keletkezik az azt visszafordítani, uradalma alá becsatornázni, vagy annak élére állni szándékozó hatalmi reakció.
Az abszurditás leleplezéséhez semmi másra nincs szükség, mint megvizsgálni napjaink cégeinek és államapparátusának működését. Jobbára csak reagálnak az eseményekre (reakció), mely intézkedések célja, hogy a rendszerből megannyi kibúvót kereső boldogtalan és kétségbeesett áldozatoknak esélyük se mutatkozzon elszökdösni az ültetvényről. Legyenek az idők végeztéig bezárva láthatatlan falu börtöneikbe, melyekből nem fizikai akadályoztatás, fenyítés, megsemmisítés veszélye miatt képtelenek menekülni, hanem a szabadulás reménytelensége végett.
Ha munkáltatót vált az ember, egyik rabságból a másikba esik. Országváltásnál ugyanez. Választhat magának olyan nemzetet, hol hangyányit nagyobb adag krumplileves jár ugyanazon munkáért, de olyant nem, ahol nem az óramutató járása diktálta intézményes zsarnokság uralja a világot.
A rabszolgaság a hazug történelemhamisítók állításaival ellentétben nem felszámolásra került, hanem kiterjesztésre és uniformizálásra.
Ebből a szolgai függőségből a mechanikus időtől, mely a XIX. század során minden társadalmi osztályt alattomosan túszul ejtett nőtt aztán ki az egész életet demoralizáló parancsolgatás, mely a gyári munka mibenlétét napjainkban meghatározza. Az ember, aki nem alkalmazkodik, társadalmi megvetettségnek és gazdasági csődnek van kitéve. Ha késik a gyárból, a munkás elveszti állását…
A megélhetés rendszerességhez való kötése hosszú távon még csak nem is vezet nagyobb fokú hatékonysághoz. Valójában az elkészült termékek minősége általában sokkal rosszabb, mivel a munkáltató, ki az időt kereskedelmi árunak véli, melyért fizetni kell, arra kényszeríti az operátort, hogy olyan tempót tartson fenn, mely az előállított terméket szükségszerűen összecsapottá teszi. A mennyiség a minőség helyett lesz a kritérium, az öröm kiveszik magából a munkából, a munkás pedig órabámulóvá válik, akit csak az érdekel, mikor menekülhet végre az ipari társadalom ingerszegény és monoton elfoglaltságából…
Tetten érhető, hogy amit ma sokan fejlődésnek és haladásnak hazudnak, valójában visszafejlődés és hanyatlás.
Ma az óra mozgása határozza meg az emberek életének tempóját – szolgái lettek egy általuk létrehozott absztrakt fogalomnak, amely most félelemben tartja őket… Az ember feletti uralom annak találmánya révén még nevetségesebb, mint ember ember feletti dominanciája. A mechanikus időt száműzni kéne annak valódi funkciója ellátásához, mint emberek közti koordinációt elősegítő viszonyítási pont, és újból visszatérhetnénk egy kiegyensúlyozott létszemléletbe, melyet többé nem az óra imádata dominálna…
Itt van a kutya elásva, egyúttal visszaigazolást nyer az órafetisizmus alapvetően abszurd és lélekgyilkos mibenléte. Attól eltekintve, hogy két ember vagy különféle csoportok közös viszonyítási pontjaként alkalmanként rá kelljen nézni az órára, hogy biztosan az előzőleg megbeszélt helyen és időpontban találkozzanak, semmiféle hatalma nem volna szabad legyen az órának egy valóban fejlett és öntudatos társadalomban.
E történelmi kitérő által végzett tudattágítást követően kanyarodjunk vissza az óraátállítás kérdéséhez.
Nyilvánvaló következtetés a fentiek alapján, hogy az idő múlása, valamint annak értékelése teljes mértékben viszonylagos. Amennyiben az időt egy alsórendű szervezőelvhez kívánják egyesek igazítani, pl. hogy mikorra kelljen beérni a gyárba rabigáskodni, az efféle abszurdista felhangokat egy értelemmel bíró társadalom hangos felröhögések közepette ignorálná.
Hogy nemhogy megvetést nem kapnak ezek az életellenességre törekvő szólamok, hanem tömegek követelik magukra és embertársaikra az óra zsarnokságának totalitását bizonyítja egyértelműen, hogy ez a világ megérett a pusztulásra.
Vegyük észre, hogy napjaink személytelen, nyílt színi diktatúra jegyeitől mentes totalitárius elnyomásának kezdete attól a pillanattól vált nyilvánvalóvá, hogy az első másodpercmutatót felszerelték a közterek toronyóráira, majd a folyamatot követte az emberek házaiba pakolt ingás és kakukkos órák tömkelege.
Persze az óradiktatúra nem feltétlen számolható fel egyik napról a másikra, így annak kérdését is érdemes megvitatni, hogy amennyiben ragaszkodunk a másodpercmutató zsarnokságához, azt miféle kritériumrendszer mentén tegyük.
Egyszerű az igazság ezzel kapcsolatban: azt az időszámítást kell alkalmazni, ami a többségnek inkább kedvező, s nem vágja tönkre tömegek pihenésre szánt idejét.
Ismeretes az ember biológiai órájáról, melyet cirkadián ritmusnak hívunk, hogy a többség gyermek és fiatal korban szeret nagyon korán kelni. Ám ahogy haladunk előre az időben, folyamatosan tolódik kifelé az ember cirkadián ritmusa, mígnem a hajnali 6-kor való kelés követelménye tömegeket betegít meg és tesz mentálisan lepusztulttá abban az életkorban, amikor úgymond függetlenségre törekvő fiatal melósként, majd családfenntartóként legnagyobb szükség volna a magas fokú mentális éberségre. A cirkadián-ritmus aztán idősebb korban, valamikor 45 és 65 év közt csúszik vissza a korán kelés felé.
Az is megfontolásra méltó probléma, hogy téli időszámítás esetén a legtöbbek által végzett 8-16 óra közti munka pont úgy éri utol őket, hogy mikor elindulnak munkából, akkor még sötét van, mire hazaérnek, már sötét van.
Mindezekből kifolyólag egyértelműen a nyári időszámítás egész évre való adoptálása mellett teszem le a voksom.
Nyáron így akár éjszakába nyúlóan élvezhetjük a meleg napsugarak nyújtotta derűt anélkül, hogy ugyanezen napsütés már hajnali 3-kor felverne minket. Télen ugyan nem elkerülhető, hogy a munkás sötétben menjen dolgozni, a műszak végeztével viszont jó egy óráig még világosban tartózkodhat. A legtöbben amúgy is munkaidő után tudnak csak pihenni, tehát maradna idejük egy kisebb sétára a parkban, vagy társasozhatnak a barátaikkal a sötétedés beköszönte előtt.
A hajnali pacsirta életmódot folytatók életére gyakorlatilag semmiféle hatása nem mutatkozna a szisztémának. Nyáron ígyis-úgyis kivilágosodik már 4 óra után. Reggel, amíg a többség még alszik dönthetnek úgy, hogy hajnalban végzik el az iskolai házi feladatot vagy a házimunka túlnyomó részét, leugorhatnak kondiba, vagy egy hajnalban nyitó boltba.
A hajnali pacsirtákat egyáltalán nem érintené hátrányosan a permanens nyári időszámítás, az éjjeli baglyok életminőségét viszont radikálisan feljavítaná. Fordított esetben, a téli időszámítás alkalmazása hangyányit jobban tetszene ugyan a pacsirtáknak, ám túl sokat ők sem profitálnának belőle, a később kelőkre viszont egyenesen katasztrofális hatása mutatkozna a szisztémának. Arról nem is beszélve, hogy nyáron hajnali 3-kor jönne fel a Nap.
A legjobb volna a GMT+2-es időszámítást adoptálnia Magyarországnak, mert teljességgel abszurd, hogy az egész kontinensre ugyanazon időszámítás vonatkozik, mikor egyik és másik vége között csaknem 3 órányi eltérés mutatkozik a napfelkelte és napnyugta idejében.
GMT+2-es időszámítás esetén nyári napfordulókor a Nap hajnali fél 5-kor kelne fel és este fél 11-kor nyugodna, télen pedig 9 óra környékén bukkanna fel a horizonton és délután 6 körül bukna le, két órát is meghagyván a munkába ingázó többségnek, hogy élvezze a világosságot.
