Soha életemben nem bírtam az olimpiákat meg a versenysportot úgy általában, viszont 2022 végén visszamenőleg is megnéztem egy rakás olimpiai nyitó -és záróünnepséget. A magam részéről nyomós okom volt erre, talán majd egyszer részletezem. Vagy nem.
Mivel egészen lenyűgöztek a párizsi olimpia (pont akkoriban felfedett) látványtervei, úgy határoztam, hogy amilyen hamar csak lehet, megsasolom az idei nyitóünnepséget is. És ha már így történt, kanyarintok egy értékelőt róla.
A fő cél a szervezők szerint az volt, hogy az eddigi ceremóniákra jellemző, kreatív lehetőségeket viszonylag beszűkítő óriásstadion helyett szabadtérre vigyék ki a rendezvényt, melynek kialakítását teljes egészében a párizsi Eiffel-torony, illetve a Szajna vizének lehetőségeire szabják. Hát ez nem jött össze.
Mielőtt belemennénk magába a programba, vegyük górcső alá előbb a helyszínt. Nem vagyok otthon Párizsban, úgyhogy pusztán a közvetítés nyomán tudok benne úgy-ahogy tájékozódni, de azt vettem észre, hogy ez az esemény a jelenlévő élő közönség részére gyakorlatilag élvezhetetlen és követhetetlen.
A legtöbb ember az Eiffel-torony előtti téren gyűlt össze, ám az olimpikonok a Szajnán felúsztatott sétahajókon érkeztek a helyszínre. A szokásos művészi bemutatók, illetve performanszok viszont a városközpont különböző építményeinek falain, tetején, illetve a vízfelszínen zajlottak, melyeket a felvételek tanúsága szerint sem láthatott be az állítólag 600 ezer fős odagyülemlett közönség.
Ami ennél is rosszabb, az olimpiai láng meggyújtását kivitték a folyó másik partjára, az Eiffel-toronytól sok száz méterre, így az olimpikonok legfeljebb egy csoffadt szürke pacát láthattak, ami egy haloványan pislákoló beazonosíthatatlan valamit lebegtetett. A nézők nagy csalódására ráadásul a műsor ennél a pontnál meglehetősen hirtelen véget is ért.
És ezek csupán a technikai részletek, az igazi citromdíjat a program úgymond “művészi” része érdemli.
A mutatvány egy szokásos bevezető klippel indul (meglepődik a lángfutó az üres stadionon). Ez még viszonylag vicces, ahogy a francia történelem bizonyos (kevéssé kínosnak ítéltetett) szegmenseit bemutató előadmányok is. Szóval eddig szokásos. Ami viszont eztán következik, az túlmegy minden határon.
Lady Gyagya produkcióját követően (aki, mellesleg megjegyzem, nem francia, hanem olasz származású) azonnal meg is kezdődik az olimpikonok motoros hajókon való úsztatása. Ez nekem azért szúrt szemet, mert az egyben EU-s direktíva zöld agenda nem épp hitelesen kerül reprezentálásra ebben a két órában, míg a nemzetek parádéja zajlik.
Tudvalevő, hogy a privát jetek mellett a luxusjachtok és óceánjárók keletkeztetik a legtöbb lakossági károsanyag-kibocsátást, melyeket ráadásul nyilvánvalóan a felső egy százalék képviselői vesznek igénybe. Viszont kizárólag ezek betiltásával abszolválható volna az állítólag ideális szén-dioxid kvóta, és akkor nem kellene a népességet halálra abajgatni.
Szóval mit keres legalább 200 darab, sokszáz fős pöfékelő hajó a Szajnán, amikor léteznek teljes egészében zöld energiával üzemelő alkalmatosságok is? Tessék szépen példát venni Greta Thunberg-ről, aki 2020 elején egy tökéletesen környezetbarát katamaránon szelte át az Atlanti-óceánt – aztán ott rekedt a közepén, mikor lerohadt annak motorja.
És még mindig csak a legvisszafogottabb morgolódásra indokot adó tényezőket részleteztem. Most jön csak az igazi fekete leves.
A komplett műsor az első negyed óra viszonylag szokványos formaiságát követően totál anarchiává bomlott. Kétszer kellett végignéznem a műsort, hogy egyáltalán felfogjam, mi is történik.
A következő a műsorrend: felpöfögnek a vízen 4-5 ország olimpikonjai (mindegyik nemzet a maga delegáltjai létszámának megfelelő nagyságú ladikot kap), majd minden ilyen után egy teljesen más helyszínre váltván valami koncepciótlan és totál lélektelen látványshow-szerűséget prezentálnak a következő sorrend véletlenszerű váltogatásával: fekete New York-i breaktáncosok (nagyon francia!); fekete táncosnő; fekete énekesnő; transzvesztita táncos; homoszexuális táncos; leszbikus vonagló; szőrös-szakállas crossdesser kamerába tolt bájdoronggal; szilveszteri disznó tálalására használatos edényen kornyikáló szőrös-szakállas-hájas szörnyeteg; női ruhába öltöztetett, vegyesen nők és homoszexuális férfiak (fifti-fifti arányban) tánc-előadása, egymással majdnem smacizó dögös francia lányok (pont a legelviselhetőbb részt vágták meg, hogy a fene enné meg őket!), homoszexuális zongorista, minionok (komolyan!), fekete operaénekes, halott és kutya által nem ismert egykori francia feminista és LMBTQ aktivisták szobrainak felavatása (többek közt arab, hindi és kínai felirattal!), fekete francia rapper, breaktáncos nyomorék, mindezek közt 1 darab véletlen bepréselődött hidrogénszőke hajú fehér lány. Várjunk, utóbbi lehet érzékcsalódás, és valójában egy újabb grillkolbász lapul a bugyogó alatt! A mai nemi átalakítások már egészen magas színvonalon zajlanak ám!
Jó persze, ezeken felül láthattunk egy black metal együttest meg egy félig-meddig operatikus előadót is. Ennyi jutott a lenézett, diszkriminált fehér, keresztény, heteroszexuális embernek. Becsüljük meg, mert 4 év múlva talán ennyi sem lesz!
Na, hát így ezzel a kedves kis listával igazából ki is veséztem a program egészét. Tetszett mi? Összefutott nyálatokban a száj.
A travi divatbemutató legnagyobb meglepetésemre nem polgárpukkasztó célzatú performansz volt, hanem az őszi Louis Vuitton kollekció hivatalos bemutatója, ahogy azt a kommentátortól megtudhattuk.
Az LMBTQ divatbemutató helyszínét elegánsan egy hídon helyezték el, amely alatt a sportolók ladikjai áthaladtak. Ezek a transznemű vonaglók az iszlamista országok (pl. szírek) sportolói előtt elkezdték riszálni a valagukat, amit azok nem láthattak, mivel egy lepellel volt eltakarva a hídra való kilátás a sportolók elől. A kamerát viszont úgy állították be, hogy mindent tökéletesen lehessen látni.
Nem tudhattunk meg hát jóformán semmit a francia kultúráról, holott minden olimpiai nyitóünnepség erről szól, mely koncepcióba aztán a tehetségesebb szervezők beleszövik a kortárs kultúra előadmányait is, így keltvén fel a figyelmet a tényre, hogy bár nemzetekként szinte mind a múltunkból merítünk, egyben nem ragadunk le kizárólag annál (jó, vannak kivételek, pl. Magyarország, dehát az ilyeneknek jövőjük sincs).
A franciáknál mindhárom idődimenzió kisiklott, merthogy a maguk részéről sem dicső múltat, sem modern és progresszív jelent, sem fényes jövőt nem sikerült prezentálni. Egyfajta szempontból ez is roppant bravúros akció persze.
Aztán említettem a francia nemzetiségű vagy származású előadók fájó hiányát. Akadt a produkció közepén egy 90-es évek megamix, melyből kizárólag a Désenchantee számít helyi darabnak. Sem Darude (finn), sem Gigi D’Agostino (olasz), sem Gala (szintén olasz), sem Ice MC (angol), kiváltképp nem Lada Gaga (megintcsak olasz) nem alkotják a francia kultúrát.
Ha már olimpia megnyitó, a magam részéről epekedve vártam volna mondjuk Emma Shapplin-t a színpadra, vagy esetleg egy jelenetet a híres-neves Rómeó és Júlia musicalből, melynek különféle helyi adoptációi szerte a bolygón zajos sikert arattak. Ami legdurvább, hogy még David Guettát sem hívták meg, pedig hát ő tényleg igazi világsztár, ráadásul (legalábbis egykori) kokain-függőségével kiválóan beillett volna a programba. Na mindegy, talán a záróünnepségen találkozhatunk vele, oda ugyanis 100-nál is több sztár fellépését ígérik. Csak kinek van gusztusa azt ezek után megnézni…
A kortárs pop előadók között ott van Guetta mellett Alizée, aki az olimpiai nyitóünnepségek visszafogott eleganciájához tökéletesen passzoló habitusú popzenéket produkál, vagy Kate Ryan, aki ugyan Belgiumban született, de francia nyelvű dalai és feldolgozásai szintén világszerte híresek lettek. Vagy a “Kurva szádat, toszódj meg!” című örök érvényű klasszikus helyi feldolgozását szállító Yelle is elférhetett volna a repertoárban.
A látottak fényében azt sem bántam volna, ha a francia kultúra csúcsaként mutatják be a 2008 környékén mindent letaroló, részemről gyűlöletesnek számító Tecktonik-mániát. A bronxi hiphopperek helyére például pont befértek volna.
Nem baj, kárpótol minket mindezek hiányáért két tucat kisestélyiben vonagló Conchita Wurst, legyünk hálásak értük!
Vessük össze a francia reprezentációs modellt a 2008-as kínai nyitóműsorral, ahol annak ellenére vetettek be helyi popsztárokat és előadóművészeket, hogy őket saját hazájukon kívül a kutya sem ismeri sehol, sőt, a kínai kultúra nagyja tökéletesen összeférkőzhetetlen a rajtuk kívül álló világgal. És mégis, nem féltek 7 milliárd embernek megmutatni, milyenek ők valójában.
Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy azért keverték egybe, ráadásul roppant sűrű kameraváltások közepette a sportolók parádéját ezzel a soha véget nem érő transz-ömlennyel, hogy a külföldi országok közvetítői ne tudják kicenzúrázni eme képsorokat. Tehát nyilvánvalóan erőszakkal érvényesített vizuális környezetszennyezéssel állunk szemben.
És ha még mindig nem elég a negatívumokból: a komplett szervezést olyan amatőr hibák tömkelege tarkította, melyekre hosszú évtizedek óta nem volt példa az olimpiák történetében.
Szegény Dél-Koreát összekeverték a bemondók Észak-Koreával, ráadásul feje tetejére állított zászlót kaptak a kezükbe. Ugyanez lett a sorsa az ötkarikás olimpiai zászlónak, melyet sikerült fejjel lefelé és visszájával előre felvonni, egyértelműen jelezvén, hogy a francia nép alaposan kifordult önmagából.
Az Eurosport műsorvezetői sem voltak épp topon: többszöri alkalommal eltévesztették az országok neveit, a kisebbek földrajzi elhelyezkedését pedig rendszerint nem sikerült pontosan belőniük.
A kihelyezett nézőközönség a heveny eső hatására kénytelen volt hazamenekülni, míg a sportolók hajóinak tetejéről vizuális célzattal leszedték az esővédő ponyvákat, így azok alaposan benedvesedvén voltak kénytelenek együtt vonaglani az elhízott transzi szörnyecskékkel.
Az Eiffel-torony környékén mutogatott lézershow olyan gyatra volt, hogy bármely Defqon.1 kenterbe veri azt töredék költségvetésből, a tűzijáték elmaradására pedig állítólag környezetvédelmi okokból került sor – hogyan is állunk azokkal a böhöm nagy dízelhajókkal? A fényviszonyok roppant gyengék voltak a sötétedést követően, jobbára semmit nem lehetett látni az állítólag roppant csodás környezetből.
Beszédes még, hogy nem engedtek valódi nézőközönséget a travi vonaglók közelébe, ehelyett őrjöngő statiszták tapsikoltak nekik.
Végül: a vízre helyezett előadmányok még a stadionoknál is jobban bekorlátozták a kreativitást, mert nem voltak képesek hozzájuk az eddigi megnyitókra jellemző látványshowt köríteni.
A nyitóshow összegzése tehát: a kínai látványosabb és magasztosabb volt, a riói színesebb és változatosabb, az athéni összeszedettebb és művészibb (pedig ők elég kis nemzet), a londonin sokkal jobb volt a zenei és előadói felhozatal. Ez a párizsi megnyitó pedig a polgárpukkasztás jegyében belesüllyedt a középszerűség mocsarába. Nem vagyok egyedül véleményemmel, több ezer, szerte a világból beérkezett YouTube-komment panaszkodott, hogy ilyen jellegtelen és unalmas műsort életében nem látott.
Nyugodtan kijelenthetem, az ezredfordulót követő olimpiai megnyitók között ez volt a legrosszabb, lepipálván a tokióit is, melynek kudarcáról nem tehettek szegény japánok.
Mindezek ellenére a francia nép nagy dicséretet és nem létező kalapom megemelgetését érdemli részemről. Akkora fanatizmussal erőszakolják képünkbe az aberrált woke propagandát, hogy simán el tudom képzelni róluk: ezek tényleg meghalnának, vagy legalább háborúba vonulnának a magasztos “ideológiájuk” védelmezéséért. Amerika kapcsán ugyanezt nem hiszem el.
