A karácsony kifejezetten ama ünnepek legjelesebbike, amelyet a magam részéről hosszú évek óta skippelek, annyira elviselhetetlenné lett a köré kerített fertelem képmutatás. Kiváltképp a gyilkos és ellenséges családtagok, ismerősök, rokonok ilyenkor kibontakozó nyájas ájtatossága kerget depresszióba, amikor ugyanazok, akik 24 órával korábban, majd újabb 24 óra elteltével 362 napon át folytatólagosan forgatják a tőrt szívünkben, erre a néhány napra végletekig udvarias mesterséges intelligenciákká programozzák magukat. Roppant groteszk és szürreális élmény ilyesféle közegben létezni.

De az MI nyilván attól MI, hogy nincs öntudata, tehát a karácsonyi elmeprogramozás áldozatainak fel sem tűnik viselkedésük ijesztő módosulása. Ők tökéletesen természetesnek veszik az orwelli kötelező két perc gyűlölettel analógiába állítható két nap szeretetet, mely abszolút precizitással illeszkedik a robotikus bioritmusukhoz.

Arról már ne is beszéljünk, hogy sem dátum szerint, pláne szellemiségében köze nincs immár eme ünnepnek Jézus Krisztus születéséhez még a magukat keresztény-konzervatívnak hazudó háztartásokban sem.

Na, ily emelkedett hangulatban teremtsünk mégiscsak valami karácsonyi fílinget. Heltai Jenő verseit választottam erre a szerepre, merthogy az ő egyik jeles költeménye kifejezetten találó módon reflektál ama karácsonyi szellemiségre, melyet az előző bekezdésekben fejtegettem.

Karacsonyi Ajandekok

Emellett létezik a Bëlga együttesnek egy Ovi nevű szerzeménye, melyet kamaszként hallgatván mindig kíváncsi voltam annak legelső frázisának eredetére, mert biztosra vettem, hogy azt nem ők költötték. És valóban, az “Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek” rigmusa Heltai Jenőtől származik, melynek sorait tartalmazó verset rögtön elsőnek olvashatjátok az alább elterülő temérdek kiváló szerzemény közt.

Nagy előnye a kötelezően betáblázott dátum szerint való karácsonyi ünnepség elmaradásának, hogy mivel ennek felemelkedett öröme központilag kiszabott ukáz helyett az év bármely napján, a napok bármely óráján megérinthet minket, voltaképp az előttünk tornyosuló 365 napon is aktuálisak maradnak eme művek, nem szükséges őket kizárólag december 25-26-án olvasgatnunk a szívünkbe költöző karácsony örömteli befogadásához.

Marianne emlékkönyvébe

Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kivánom,
Még nagymama korodban is.

Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle…
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.

Intelem

Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,
Ki fékezésre és tűrésre nógat,
Megmagyarázza, hogy csak gyönge báb vagy,
És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,
Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:
A bölcs lemondás minden kínt megenyhít
Szépség – silányság! Mámor – rossz gyümölcs!
Vágyak – szamárság! Előlük a bölcs
Fejét homokba dugja, mint a strucc.

Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak!
Higgy bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.
Talán egy óra, egy parányi perc
Meghozza azt, amit kívánni mersz…
Csak addig élsz, amíg kívánni tudsz.

A válogatós lány (XVIII. századbeli francia dal)

– Anyám, mit kéne tenni?
Jó volna férjhez menni,
Ha kérnek, elmegyek,
Menyecske hadd legyek.
Anyám, anyám, menyecske hadd legyek!
Anyám, anyám, ha kérnek, elmegyek.

– Leányom, kér az ács is
És kéret a kovács is,
A pék, az Alajos,
A Pál, az asztalos…
– Anyám, anyám, a Pál vagy a Lajos,
Anyám, anyám, a választás bajos.

– Leányom, kér a János
És kéret a kocsmáros,
A József, a takács,
A hentes, a Tamás…
– Anyám, anyám, a József, a Tamás,
Anyám, anyám, a szívem vágya más.

– Leányom, kér a molnár,
Oly régen udvarol már,
Ha molnárné leszel,
Mindig cipót eszel…
– Anyám, anyám, inkább a sírhalom!
Anyám, anyám, a malom unalom.

– Leányom, kér az ispán,
És kér a szűcs, az István,
A Péter, a Dezső,
A Bálint, a Rezső…
– Anyám, anyám, a Péter, a Rezső!
Anyám, anyám, egyik se kedvező!

– Anyám, nem kell a varga,
Mert ferde a két sarka,
Nem kell a lakatos,
Mert mindig kapatos,
Anyám, anyám, nem kell se szűcs, se pék.
Anyám, anyám, inkább világgá mék!

– Leányom, jaj, botor vagy!
Gyöngyöm, jaj, el ne sorvadj!
Beszélj, mi fáj, mi kell?
A doktort hívjam el?
– Anyám, anyám, menyecske hadd legyek,
Anyám, anyám, ha ő kér, elmegyek.

A régi nők

Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres feju kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…..
Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban :
“Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig :
“Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy !

Karácsony (részlet)

A szeretet nagy ünnepén…
Tovább miért is fűzzem én?
Mikor az angyal szárnya lebben,
Sok-sok minden van a szivekben,
Irigység, méreg, epe mennyi!
Csak szeretet nincs egy szemernyi.
De mindegy! Minden csupa pompa,
Csillog, ragyog a karácsonyfa,
Telizsúfolva minden ág,
Lóg rajta sok-sok cifraság,
Hány ember sóhajt most nagyot:
„Bár X. Y. lógna ott
A karácsonyi dísz helyén…”
A szeretet nagy ünnepén.

Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni — mert felelni kell! —
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

Ballada a három patkányról

Ott, ahol a Ferencváros
Hinti báját szerteszét,
Egy pazar, nagy pince mélyén
Három patkány éldegélt.
Három patkány, három testvér
Pajkos, fürge és bohó,
S mint az ifjusághoz illik
Folyton éhes és mohó.
Volt a kedves pince mellett
Egy csemege-bolt,
Ahol csupa elsőrangú,
Finom holmi volt.

Egyszer, éjjel a legelső
Fürge patkány útra kelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Egy kis finom eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon
Elkerülve minden zajt,
Megevett egy adag sajtot
Rá volt írva „Gróji sajt”.
Föl is fordult nyomba tőle,
S lett belőle holt –
Mert a finom gróji sajt, az
Hamisítva volt!

A második ifjú patkány
Bánatosan útra kelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Ő is egy kis eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon,
Mert a bölcs mindig vigyáz,
Nekiesett egy gyümölcsnek,
Rá volt írva „Ananász”.
Föl is fordult nyomba tőle,
S lett belőle holt –
Mert a finom ananász is
Hamisítva volt.

A harmadik ifjú patkányt
Lesujtotta a dolog.
Sírni kezdett: „Nem élem túl,
Én is inkább meghalok.
Társak nélkül egymagamban,
Így az élet mit sem ér…”
S hősiesen patkánymérget
Vett a boltba háromér.
Ez a patkány ma is él még,
Hogyha meg nem holt,
Mert a patkányméreg is csak
Hamisítva volt!

Dal a szegényekről (Éneklik a gazdagok)

Nincs jó foglalkozás a földön,
Nincs, ami pénzt hoz, csakis egy.
Az boldogul csak, ki ezt űzi,
S ki nem ezt űzi, tönkremegy.
Csak egy pályának int vagyon még,
Nincs, csak egy úri állapot,
És ez az egy: szegénynek lenni…
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Szegény embernek jó a dolga,
Lakbéradót ő nem fizet,
Ingyenbe kapja a szenet, fát,
A kenyeret, sőt a vizet,
Ingyen ápolja őt a doktor
S ha megnéz egy színdarabot
A páholyért nem ad valutát…
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Szegény embernek a ruhája,
Cipője pénzbe nem kerül,
Mi fölruházzuk, fölcipőzzük,
Fölkalapozzuk emberül.
Adunk neki meleg szobát és
Meleg levest, nagy adagot…
És ő semmit sem ád minékünk,
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Szegény ember nem tart cselédet,
Tandíjt fizetni nem szokott,
És pénzt nem ad ki soha rátok:
Bál, szoaré, zsúr és kokott.
Szegény ember sohsem tekinti
A legutolsó divatot…
Nekünk ezrekbe kerül ez mind,
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Nekünk a bankba kell sietnünk,
Az óra és váltónk lejár,
Oly ingatag a pénzpiac ma,
Esik a részvény, pang a gyár.
Az üzlet oly rossz, zord a tőzsde,
S aki csak csődöt mondhatott,
Bemondta úgy, hogy szinte kongott…
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Nincsen hitel, nincsen valuta,
Nincsen valuta, nincs hitel,
De nékünk mégis vagyonunkkal
– Minő csapás! – tüntetni kell.
És adni hozzá, hogy a mások
Nyomora szörnyen meghatott!
Hát nem utálatos a helyzet?
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Szegény ember mily boldog ember!
Ez a sok gond nem fáj neki,
Ami kis pénzt megtakarított
Nyugodtan félreteheti.
Sőt nemsokára kölcsön ad majd
Nekünk, s szed súlyos kamatot –
Mily gyönyörű szegénynek lenni,
Mért is vagyunk mi gazdagok!

Igen, az óra eljövend majd,
Sőt nem sokára – ennyi tény,
Mikor jómódú Budapesten
Más nem leszen, csak a szegény,
S mert nálunk minden kerületben
A jótékonyság úgy ragyog –
Koldulni mi megyünk helyettük,
Mi úgynevezett gazdagok!

Mese az írógépről

A nagy körúton, hogyha délben
Unottan végigballagok,
Szorongó szívvel bámulok meg
Egy-egy hatalmas ablakot.
Egy-egy hatalmas üvegablak
Mögötte egy-egy lányka ül,
S fehér papiron kék betűket
Kopogtat, ír szünetlenül.

Fehér papíron kék betűket
Kopogtat, ír, töröl, jegyez,
Az írógépen zongorázik
Az írógép meséje ez.
Arról mesél, hogy fáj az élet
S bár fáj az élet, élni kell,
S hogy a varrógép és írógép
Két zsarnok, egymást váltja fel.

Szegény leánynak lenni nem jó,
Rabszolgaság a sorsa csak.
Hozzáláncolják őt a géphez
S ő ül, magányos gályarab.
A gép, a lelketlen vasállat,
Ad néki egy kis kenyeret.
S ő csak kopogtat, csak kopogtat,
Nem álmodik és nem szeret.

Álmodozásra, szerelemre
Ideje nincs, nem is lehet.
Halomba gyűlnek asztalán a
Lemásolandó levelek.
Hogy jussanak is az eszébe
Szerelmes szép tündérmesék,
Mikor azt írja: „Vettük önnek
A tegnapróli becsesét!”

Tündérmesékről álmodozni
Hogy is szabadna őneki?
A főnök úr olykor reászól
S idegesen sietteti.
S ő csak kopogtat, csak kopogtat,
Kell a kenyér – ez az egész.
Mit bánja azt, ha ifjusága,
Szépsége, bája odavész?

Hiszen amíg van, bajt okoz csak,
S bubánatot, szemet ha szúr,
Mert néha-néha udvarolnak
A kollegák s a főnök úr.
Aki nem-et mond… régi nóta!
Aki igen-t mond… régi dal.
Oh, jobb a rútság és a vénség,
Bús, szürke hajszálaival!

A nagy körúton, hogyha délben
Unottan végigballagok,
Szorongó szívvel bámulok meg
Egy-egy hatalmas ablakot.
És egyre több az ilyen ablak,
És egyre több a lányka itt,
Aki szünetlen nyomja, nyomja
Az írógépek gombjait.

És egyre több az ilyen ablak
És egyre több a lányka itt…
Kimondta tegnap egy gyülésük,
Hogy egyletet is alakít.
Az írógép sötét jegyében
Sok szomorú lány egyesül. „.
Ej, szép az élet, ne beszéljünk
Az írógép meséirül!

Dal az iskoláról

Voltam diák, sőt gimnazista,
Rövid nadrágos, víg fiú,
A nadrágom ma jóval hosszabb,
De hajh, az élet szomorú.
Szivemben ott zseng most a kornak
Bájos, bohó emléke mind,
Mikor még iskolát kerültem,
Ravasz, megfontolt terv szerint.

Hogy most az iskolák előtt nyüzsg
Szorgalmas ifjak nagy hada :
Eszembe jut, hogy ottan én is
Csak így nyüzsögtem valaha.
A beiratás pillanatja,
Mily fontos volt, mily izgató,
És jobban imponált a szolga,
Mint tanár és igazgató.

A tudományt hogyan szomjaztam
Leírni ezt nem tudja toll,
Hiszen a kettős aorisztosz
Ma is fejemben zakatol.
Nem tudtam akkor mi a csók még
S hogy fű, fa, ág miről susog,
Azt tudtam csak, mi fán teremnek
A súlyos logaritmusok.

E kornak vége mindörökre
S mily szomorú, mily bús e vég!
Nem érdekelnek engem immár
A fürge rendhagyó igék.
Az ódondászok kirakatját
Nem nézem át tankönyvekért,
Amelyekről későn derül ki,
Hogy tartalmuk garast sem ért.

A szabadkézi rajznak immár
Rajongó híve nem vagyok
S dolgozatimnak külalakja,
A tisztaságtól nem ragyog.
S ha kapnék magaviseletből
Osztályzatot – mily keserű! –
Ma az a fok nem példás volna,
De kevésbé szabályszerű.

Mégis, az utcán álldogálva,
Ha látom a diákokat,
A szeptemberi napsugárban
Szivemből mély sóhaj fakad:
Oly szép idő volt a diákkor
És vissza nem tér soha már
Legföljebb egyszer, – a fiammal,
Ha majd az iskolába jár.

Örök szerető

Dúdolom a régi nótát, keserű egy nóta!
Van egy régi rossz szeretőm sok esztendő óta,
Úgy szedtem föl, nem tudom hol, melyik utcasarkon
És azóta tartom.

Mint a jámbor rabszolgához a hálás oroszlán,
Csökönyösen, vakon, bután ragaszkodik hozzám.
Rimánkodok: pusztuljon már! Küldöm, űzöm… Mindegy!
Csak azért se! Nem megy!

Adtam neki öröklakást, ingyen kvártélyt, kosztot,
Ezt is, azt is keveselte, mindenből kifosztott.
Odaadtam… nem tudom mit, nem számolom, mérem:
Pénzem, agyam, vérem.

Ő az erős, a hatalmas, én vagyok a gyönge,
Ha az ajtón kihajítom, az ablakon jön be.
Akármilyen messze járok, – féltékeny a kedves! –
Nyomon követ, megles.

Elkísér a kávéházba, elkísér a sírba,
Bírom, bírom valahogy, de ő még jobban bírja,
Nem ereszt ki a kezéből, torkomon az ujja,
Fojtogat a furia.

Sírkövemre, majd ha egyszer föllélegzek mégis,
Írjátok rá rossz szeretőm átkozott nevét is:
„Itt nyugszik egy fáradt ember, elnyűtt rongya, csontja,
S mellette a Gondja.”

Ostrom

Alig hetvennégy esztendős koromba
Szerény utcánkba becsapott a bomba
Két házat s három erkélyt döntve romba.
Tanulság:
A bomba goromba.

Visszajelzés
0 hozzászólás
Beágyazott kommentek
Minden hozzászólás