A hikikomori lét elkerülhetetlen sorsút egy ellenséges és gyilkos világban. E felismerés elhessegetése és az egyéni felelősség doktrínájának további erőszakolása évről évre az iskolával, munkakereséssel, házasságkötéssel, családalapítással örökre felhagyó fiatal huszonéves, majd 30-40-50-60 esztendős férfiak és immár egyre inkább nők százmillióit termeli ki, mígnem a felsőoktatásból kiesettek, bedőlő diákhitelesek, bírságfizetést mellőzők statisztikáihoz hasonlóan szép lassacskán többségbe kerülnek a vesztesek, kik a skizofrén delúziói további erőltetésével felhagyni képtelen rendszert végre magukkal rángatják a sírba.
A hatalom gerjesztette megélhetési és lakhatási válságnak hála javuló tendenciákra a közeli jövőben sem számíthatunk, így a rendszer összeomlása gyakorlatilag elkerülhetetlen. A szociális összejövetelek színtereinek folyamatos elzárása és privatizálása, továbbá a rendezvények árszínvonalának elviselhetetlen növekedése tartósan lakatot ver a válságból való szabadulás ajtajára.
Addig bullyingolják, szégyenítgetik, büntetgetik, lehetetlenítgetik el a parazitázó paraziták áldozataik létét, mígnem nem marad kin többé élősködni, nem lesz többé kire oktrojálni a CSOK-ra és babahitelre ellés kötelezvényét, a busás nyugdíj-juttatások kitermelését, a szavazatvásárlások finanszírozását.
Egy magára valamit is adó biológus elmondja, hogy a parazita attól parazita, hogy képes elhitetni a gazdatesttel, amelyre rátelepszik, hogy ő mindig is annak szerves részét képezte, és nélküle maga a leszívott erejű áldozat is elhalálozna. Egy hikikomori semmilyen körülmények közt nem képes elhitetni magáról, hogy nélküle a társadalom kihalna. Viszont az állampárt igen, A tőkések és vállalati nagyfőnökök igen. Még az áldozataik életenergiáit vámpírok módjára elszipkázó rokonok, iskolatársak, családtagok is a feltétel nélküli köszönetnyilvánítást követelik ama bezárkózó áldozataiktól, kiknek fogyatkozó életerején ők maguk élősködnek.
A hikikomorik legutolsó törekvéseit a “visszarendeződésükre” a rendszer inhumánus viselkedése gátolja meg. A beszélő fej közgazdászok és tévés celebek rendre kizárólag a hikikomorik miatt kiesett produktivitást és GDP-növekményt képesek felemlíteni a velük való foglalatoskodás szükségére indoklásképp, mit sem számít viszont az ő emberi mivoltuk.
Ily körülmények közepette, amikor a népesség elszemélytelenítése és vágási disznó sorba juttatása a hatalom exkluzív törekvése, melyet tűzön-vízen keresztül vinni igyekszik, gyakorlatilag áldott állapotba helyezi a rendszeráldozat hikikomorikat, kik felé tétlenségük következtében elkerülhetetlen végzetük alternatívájaként ama ultimátumot nyújtja, hogy ugyanezen végeredményért még keményen meg is kelljen dolgozniuk, továbbá örökkön örökké tűrniük a hatalmasok, főnökök, kollégák, bullyingoló rokonok és családtagok soha ki nem fogyó bántalmazását és lelki terrorját.
Nyilvánvalóan e létállapot az, melyet a Biblia gyehennának nevez, aminek soha ki nem alvó tüze örök és szabadulhatatlan gyötrődésre kényszeríti a magatehetetlen áldozatokat. Azt hihettük volna, kizárólag valahol a földi szféráktól távol felállított pokol fenekén szembesülhetünk efféle léthelyzetekkel, erre fel kiderül, hogy ugyanezen “jótétemény-csomagot” saját környezetünk alanyi jogon és akciós áron szállítja.
Az egyre inkább többségi társadalommá alakuló hikikomorik fejébe ama halálos mantra-csomagot plántálták erőszakkal kezdetektől fogva, hogy a létezés jogáért keményen meg kell harcolni. Holott az élet joga nem eladó a legagresszívabb licitálóknak, annak öröme kizárólag a szelíd és alázatos szívű gyermekeknek jár, akik egyszerűen hagyják az életet zajlani annak terrorisztikus rendezgetése és az embertársak végeláthatatlan bántalmazása helyett.
Mivel a rendszerből való kizuhanást a külső körülmények eszkalálják, nyilvánvalóan abszolválhatatlan folyamat a fiatalság visszaerőszakolása a hatalom ernyője alá. Hadd zárjam eme értekezésemet Charles Hugh Smith közgazdász gondolataival, ki talán egyetlen gazdasági szakértőként tényleges empátiával fordul a hikikomori-jelenség szenvedő áldozatai felé.
Smith szerint a modern munkakövetelmények oly elviselhetetlen dimenziókat ostromolnak, melyeknek a társadalom nagy többsége ha akarna sem tudna megfelelni. Nem pusztán a teljesítmény-elvárások növekedtek elviselhetetlen mértékig az elmúlt 40 év során, a gépesítéssel való versengést szavatolandó, hanem az egyes munkakörökhöz egyáltalán nem kapcsolódó, ún. soft skill elvárások terén is egyre abszurdabb követelményekkel traktálnak minket korunk munkáltatói.
A szorgos munkavégzés képessége napjainkban egyáltalán nem elégséges feltétele egy legalább ételt és fedélt szavatoló állás betöltésének. A jelentkező legyen lelkesen hajlongó alattvalósága mellett virtuóz módjára brillírozó hollywoodi színész, nyűgözze le az interjúztatót mesés ígérvényeivel az abszolválandó magas munkaszínvonal és visszafogott fizetési igény kettősével, hordjon inget-nyakkendőt, önéletrajzában minden talpalatnyi, egy napot meghaladó foglalkoztatási rést töltsön ki lenyűgöző referenciákkal.
A hikikomorik e hányingerkeltő hazudozási és reprezentációs kényszer kívánalmait nem tudják önerőből kielégíteni, ennek köszönhetően méltatlanok az alázatos rabszolgasorsra.
Emellé csatolnám még a magam megállapításait a modern munkáltatók által exkluzívan igényelt imbecilis zsenikről. Az állásra jelentkező személy legyen oly fogyatékos, hogy saját roppant szűk és specifikus szakterületétől eltekintve semmihez ne értsen, ha felmond vagy kirúgják állásából, egyetlen létperspektívája az azonnali éhen halás maradhasson, viszont a munkáltató által igényelt speciális részterületen mutatkozzon einsteini kvalitásokat meghazudtoló zseninek. Ez az embertípus, amely a valóságban nem létezik.
Smith találó módon a fizetetlen árnyékmunka elburjánzását is megnevezi a hikikomori létmód terjedését elősegítő felelősként. Ez minden olyan teendő kötelező erejű felvállalását jelenti, mely nélkül az embert a rendszer nem ítéli foglalkoztathatónak, viszont azok teljesítéséért nemhogy fizetés nem jár, de olykor magának az áldozatnak szükséges gondoskodnia a kirabolhatósága pénzügyi feltételeiről.
Ilyesféle instrumentumok az egyre elviselhetetlenebb számban gyarapodó bizonyítványok, igazolások, tanúsítványok, melyek egyenként is több százezer forintot és temérdek időt énekelnek ki az emberiség életerejéből. A családalapítás és gyerekvállalás adminisztratív akadályai szintén egyre megugorhatatlanabb szinteket verdesnek. Egyre inkább előírja a hatalom, miféle felépítésű és ellátottságú szobában szabad csak felnevelni a gyermeket, hol kötelező őt világra hozni, hányféle kötelező vizsgálaton és vakcináztatáson kell őt a szüleiktől való elvétel konstans fenyegető árnya mellett keresztül verni.
A digitális ügyintézés “lehetőségét” a hatalom a maga hazudozásaival ellentétben nem a mi adminisztratív teendőink megkönnyítésére, hanem még több adatszolgáltatás kötelezvényére és egyre bensőségesebb titkaink egybegyűjtése, napi életvitelünk másodperc alapú totális kontrollja abszolválása érdekében vezeti be.
Oly komplexszé vált a kötelező érvénnyel elrendelt, viszont nemhogy bevételt nem keletkeztető, hanem egyenesen azoktól megfosztó követelmények hálózata, hogy élő ember a maga mentális józanságában nem is képes ennyiféle terhet totális összeomlás nélkül elviselni. Ezért jellemzően kétféle embertípus képes a teljesíthetetlen elvárások megugrására: a gazdag szociopaták, akik fizetett segítséget vesznek igénybe személyes létvitelük menedzselésére, illetve a totál fogyatékosok, akik egyszerűen nem bírnak a rendszer emberiség-elleniségének felismerését szolgáló öntudattal, hanem ösztönállatok módjára hajtogatják végre sorban a követelményeket, melyeken aztán általában elbuknak. Öntudatlan tetteik következményeit eztán vagy a szélesebb társadalom kénytelen viselni, vagy pedig birka módra tűrik az össze-vissza nyakló nélkül rájuk vert karhatalmi bírságok, büntetgetések, fenyegetőzések, inkasszók terhét, melyeket aztán jó eséllyel az ez által hikikomoriság útjára állított utódaikon vernek le.
A mai öregek egyenesen leszarják a fiatalság mindennemű gondját-baját. Őket ösztönállatokként még úgy igazgatta a rendszer, hogy a kemény munkán felül egyéb kötelezettségük ne legyen a rendszer felé, így tökéletes érzéketlenséggel viseltetnek ama tömegek elviselhetetlenül összetett problémái felé, akiket megállíthatatlanul aláznak és gyaláznak munkakerülő élősködőkként, miközben kezüket tartván a busás nyugdíj-ellátásért az ő ledolgozott életükre hivatkoznak a maguk élősdi létmódjának igazolására. Mert annyira hülyék, hogy azt se tudják: az ő mostani nyugdíjukat az általuk köpködött fiatalság adóbefizetései szavatolják, saját maguk azért soha a büdös életben nem dolgoztak meg.
A rendszer hanyatlásának és a hikikomori létforma terjedésének egyes számú oka tehát, hogy a rendszer abszolválhatatlanul magas szintre pakolta a lécet a behódoláshoz, miközben az alázatos szolgáit illető várható jutalmak a tőlük elvárt egyre tetemesebb többlet-kiadásoknak hála egyre alacsonyabb nívót ütnek meg. Hamarosan kizárólag az egyirányú és egyoldalú behódolás lehetősége marad a szorgosan rabigáskodó szolgák részére, ami azt jelenti, hogy ingyen és bérmentve fognak dolgozni magasságos földesuraik részére, miközben az ingyen rabigáskodás lehetőségét szintén el kell azoktól nyerni.
A szokványos hollywoodi forgatókönyv szerint persze a halálra bántalmazott áldozatok szépen leporolván magukat rögvest kihúzzák magukat a posványból a hajuknál fogva, ám a valóság, mint gyakorlatilag mindig, most is erőteljes kijózanító pofonnal szolgál a maguk nedves mesevilágában vegetáló rendszerzombi tömegek felé.
A hiper-financializált globalista társadalomban a rendszer már nem is fáraszt minket azzal, hogy kemény és alázatos munkánkért cserébe kézzel fogható jutalmakat lebegtessen be. Vagy dolgozunk halálunk napjáig akár hajléktalanokként, télen-nyáron, hóban-sárban is milliárdos uralkodóink pumpolására, vagy örök kitaszításra kerülünk a létezés jogából. A marginalizáltak egyetlen lehetősége a feltétel nélküli ingyen rabszolgaság követelményének önkéntes kielégítésére, ha betrappolván a magasan produktív munkások kolosszeumába automatikus győztesekként kerülnek ki.
Ily körülmények közepette a normalizált elmebaj és patologizált mentális tisztaság korában egyáltalán nem keletkeztet meglepett Pikachu arcot a zuhanó lélekszámú józan polgárság köreiben, ha az ember többé nem lát maga előtt más kiutat a végső feladásnál.
Zárásképp pedig Csernus egy újfajta fércműjéből (A magyar) származtatott idézettel zárnám e szeánszot, mely hűen bemutatja, mily ártány delúziók közepette rója a társadalmat exkluzívan a maga kontrollja alá erőszakolni kívánó “intellektuális elit” a maga mételyező baromságait a komplett népességre:
Ha kudarcot vallok, pedig mindent megtettem a vágyott cél érdekében, akkor békességgel hajthatom álomra a fejemet, nem fog mardosni a lelkiismeret-furdalás, megőrizhetem boldogságomat a kudarcélményem ellenére.
Mekkora förtelmes hazugság. A rendszer és hatalom szempontjából kizárólag az eredmények számítanak, a szándékok és az erőfeszítések pedig semmit. Ha kudarcot vallok, pedig minden létidőmet és életenergiámat önkéntesen vagy önkéntelenül feláldoztam a rendszer javára, az eredmény összességében rosszabb, mintha ugyanezen eredményért semmit nem tettem volna. Mert a rendszer elvette tőlem az életemet az általa nyújtott semmiért cserébe, visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül.
És ebben rejlik a hikikomori jelenség magva. Az áldozatok, kiket a rendszer és hatalom megfosztott léterejüktől, hogy a maga önkényes kontrollja alá vonja azokat, akár öntudatlanul is visszautasítják ezt a végletekig antihumánus követelmény-szisztémát. Mivel a folyamat nem akaratos, pláne nem önkéntes, így a hatalom nem is fogja tudni őket sem büntetgetések, sem jutalmazások mentén visszaédesgetni a maga szolgálatára. Az önkéntes rabszolgaság feladásának parancsa egy messzi felsőbb szférából érkezik az elméjükbe, melyre a külső sötétségben vergődő hangyatársadalom totál vaksinak bizonyul.
