A legfőbb probléma az újonnan kibontakozó társadalmi jelenségek kezelésével, hogy amíg azok marginális kisebbségekként aposztrofált csoportokban ütik fel fejüket, addig legfeljebb a heveny ignorancia, rosszabb esetben a vérmes megszégyenítés válik az áldozatok oroszlánrészévé. Így aztán amikor az egyéni problémák sokasága társadalmi jelenséggé válik, a meglepett Pikachu fejet vágó pszichomókusok és társadalommérnökök pucér seggel állnak a kibontakozó társadalmi összeomlás előtt.
Lassan globális jelenséggé válik a hikikomori létforma, amely önkéntelen létmód a japán pszichiáter szlengből transzformálta át magát világszerte ismert szakkifejezéssé.
A hikikomoriság jelenleg kizárólag Japánban jelképez tudományosan elismert diagnózist. Egyéb országokban teljesen más kritériumok szerinti életmód-statisztikákba sűrítik ugyanezen személyek hadát, illetve valamely ismertebb mentálisbetegség-diagnózist aggatják rájuk.
A hikikomori az extrém és tartós bezárkózás akcióját jelenti. Az áldozat hosszú éveken át, sok esetben akár évtizedekig ki sem mozdul a hálószobájából, miközben mindennemű kommunikációt megszakít a külvilággal, gyakran saját családtagjaival is. A jelenség nyilvánvaló velejárója az iskolai tanulmányoktól és munkavégzéstől való örök elszakadás, a mélyszegénység elburjánzása, továbbá a totális dependencia kibontakozása elsősorban a bezárkózó személy szüleitől.
Ahhoz, hogy a hikikomori diagnózisát egy Japánban született személy megkaphassa, először is szükséges a hivatalos adminisztrációt végző mentálhigiénés szakembernek kizárni minden egyéb létező és nevezett rendellenességhez képest specifikusabb kritériumok mentén megállapítandó mentális betegséget. Egy hikikomori ezért nem lehet hivatalosan depressziós, nem szenvedhet heveny szorongásban, pánikbetegségben, skizofréniában, vagy személyiségzavarban. Valamilyen fejlődési rendellenességgel, mint ADHD-val vagy autizmussal diagnosztizált gyermekek már kaphatnak hikikomori diagnózist, s azokat olykor kiváltó okokként is citálják.
A roppant szigorú diagnózis-feltételek ellenére a japán hikikomorik aránya hivatalosan is 1,5 millió főre tehető, ami a teljes népesség 1,2 százalékát jelenti. Tehát e mennyiségnél csak számosabb módozatot mutathat az előfordulásuk.
A jelenség pszichés kibontakozása jobbára serdülő korban kezdődik, amikor a fiatalságnak úgymond adaptálódnia szükséges a társadalmi elvárásokhoz, hogy engedelmes és produktív droidokként az embertársaikkal való összecsiszolódás mellett a jövendőbeli sikert és karrier-lehetőségeiket meghatározó hierarchiában is elfoglalják számukra kijelölt méltó helyüket.
A legtöbb hikikomori ez idő tájt esik ki a középiskolából, hagyja ott az egyetemet. Szüleik ilyenkor iskolaváltás mellett a távoktatás lehetőségének kicsikarásával próbálkozhatnak kedvezményeket nyerni a hatalomtól, ám a társadalomból való kizuhanás folyamata eddigre jobbára megállíthatatlanná válik.
Létezik a hikikomorivá válásnak egy második hulláma is huszonéves korban, amikor az áldozatok az egész családra szégyent hozó álláskeresési kudarcaik nyomán végleg feladják az érvényesülésért vívott küzdelmüket.
A bezárkózást gyakorta megelőzi a heveny és kezelhetetlen iskolai bullying vagy otthoni mentális és lelki terror, melyekkel szemben az áldozat nem tudott kifejleszteni hatékony védekező mechanizmusokat.
A bezárkózás évei alatt a hikikomorik mindennemű reményüket elvesztik az életvitelük normalizálására, ezért enyhülés helyett az áldozatok mentális állapotának és társadalmi státuszának folyamatos rosszabbodásával szembesülhetünk. Az egyén feladja próbálkozásait az álláspiacon és nem ad le több önéletrajzot, vagy ha iskolából esett ki, tanulmányait soha többé nem folytatja.
A hikikomorik attitűdjét meghatározó legjellemzőbb tulajdonság a teljes reményvesztettség és a soha nem múló, mardosó szégyenérzet. Temérdek fiatalt feldolgozatlan fiatalkori traumák is sújtanak, melyeket az iskolában vagy családi közegben oktrojáltak rájuk. Kevésbé felszínes pszichológiai kutatások felfedték, hogy szélsőségesen szigorú szülői kontroll, vagy épp ennek ellenkezője: a gyermek érzelmi szükségleteinek teljes körű hanyagolása is szerepet játszhat a hikikomori-szindróma kifejlődésében.
Kiváltképp egy Japánhoz hasonlatos kollektivista társadalomban az érvényesülés egyes számú és kizárólagos feltételének számít, hogy a beilleszkedni készülő fiatal számolja fel magában mindennemű egyediségét és személyiségét, magyarán váljon agyhalott zombivá és csinálja óramű pontossággal azt, amit a rendszer vár tőle. Az efféle alkalmazkodási kényszer örök büntetéssel sújtja a vezényszóra mindennemű személyes erkölcsi és morális érzéküket magukról levetni nem képes személyeket, akik nem engedelmeskednek feltétel nélkül a fejük fölé terpeszkedő rigid hierarchia utasításainak.
Japánban oly perfekt a társadalmi elnyomás szisztémája, hogy a családok gyakorta nem merik felfedni, ha valaki a lakásban hikikomorit rejteget, mert a lelepleződést követő megszégyenülés még a rendszer beilleszkedett áldozatait is a kitaszítás lehetőségével fenyíti.
Ily részletes ideológiai megalapozást követően kizárólag a reklámszatyorban élők nem veszik az egyértelmű jeleket, hogy a hikikomori létmód, bár hivatalos diagnózis nélkül, de kezd globális léptékben is utat törni magának.
Első körben a COVID-karantén idején kongatták meg a vészharangot a nyugati pszichomókusok, hogy a tartós iskolabezárásoknak és kötelező érvénnyel elrendelt távoktatásnak köszönhetően a gyermekek interperszonális képességei zuhanórepülésbe fogtak. De nem pusztán ez a baj: szerte a világon az egymással való összerázódás hiánya mellett a lurkók akkora hátrányokat szenvedtek el tanulmányaikban, melyeket aztán a későbbiekben sem kompenzált a rendszer. Akik általános iskolai tanulmányaikat a karantén alatt, vagy legfeljebb 1-2 évvel előbb kezdték meg, azok olvasási, szövegértelmezési, írási és matematikai készségeik terén egyaránt behozhatatlan hátrányokat szenvedtek el.
Mialatt távoktatással fárasztották agyon szegény gyermekeket, a történelem során első ízben sikerült felfedezni 6 éves koruktól fogva öngyilkosságon gondolkodó csemetéket, pedig ebben a korban a nagy többség nem is tudhat még a halál mibenlétéről vagy az élet önkézzel való elvetésének lehetőségéről.
A lezárások feloldását követően, bár hivatalos összegzés nem áll rendelkezésre, csak az USA-ban 3 és 4 millió fő közé becslik azok számát, akik a “járvány” alatti munkahely-vesztésük vagy iskolai tanulmányaik félbehagyását követően sem tértek vissza a rendszerbe feltétel nélkül szolgálni azt. És a folyamat nemhogy visszájára fordulna, de tovább eszkalálódik: legfrissebb statisztikák szerint a 2024-es évben az USA-ban tízmillió, szerte a világon pedig több százmillió munkaképes személy, elsősorban férfi tűnt el az álláspiacról!
Bár hikikomorikat kizárólag Japánban diagnosztizálnak, a diagnózis speciális kritériumainak nagyja az egész világon érvényesnek mondható, csupán más hívószóval ellátott megbélyegzést vonnak maguk után.
2022-ben a mételyező munkahelyektől való tartós távolmaradáshoz a hosszú COVID diagnózisa szolgáltatott hathatós ürügyet, aminek hála a munkaerő egy jelentős része akár hónapokon át táppénzen donaldkacsázhatott odahaza.
A nyugati hikikomoriság története azonban ennél is távolabbra nyúlik vissza, abba az időbe, amikor Japánban első ízben figyeltek fel a magukba zárkózó fiatalok tömeges felbukkanására.
A 90-es évek során a családalapítást, gyerekvállalást halogató, vagy épp tanulmányait félbehagyó, munkahelyét elhagyó fiatalságot a nyugati média parazita szinglikként bélyegezte meg, akik úgymond az anyjuk nyakán élősködnek. Az internet és antiszocális média össznépi térhódítása előtt valóban nehéz volt elképzelni a hétköznapok keserű valóságával semminemű viszonyt nem ápoló, a széles plebstől tökéletes szeparációban regnáló médiaelit részéről, miért is választaná a kor neoliberális deindusztrializációja és reálbér-zuhanása közepette egy életképes fiatal az otthon langymeleg pocsolyájában való tengődést ahelyett, hogy önálló család vagy vállalkozás gründolásán törné a fejét, vagy legalább sorra hajtaná fel az egyéjszakás kalandokat péntek esténként a bárban.
Miután e intézményes bullying nem képviselt többé kellő megszégyenítő erőt, kitalálták a statisztikusok a NEET kategóriáját, vagyis olyan személyek egybegyűjtését, akik sem munkahelyen nem dolgoznak, sem oktatáson vagy képzésen nem vesznek részt. Amerikában hivatalos statisztikává lett az ún. “nincs a munkaerőpiacon” kategóriája, akik munkanélküliségük ellenére nem keresnek aktívan állást. Az ő lélekszámuk folyamatosan növekszik: az 1960-as évek óta körülbelül 50 millióról 100 millió fő fölé lövellt a munkaerőpiactól tartósan távol maradók létszáma.
Hogy a rendszerből kizuhanók visszailleszkedését “elősegítsék”, a nyugati propaganda újfent egy megbélyegző kifejezést aggatott a fiatalságra. Így születtek meg a mamahoteles lúzerek, akik 40 éves korukig anyuci szoknyája mellett szívják a tejcit, miközben büdös nekik egyre megfizethetetlenebb árszínvonalú lakást vásárolni, s közben az utódnemzés elodázhatatlan kötelességétől is óvják magukat.
Így jutottunk el napjaink meglehetősen szofisztikáltnak mondható megbélyegzés-hálózatához. Ugyan a hálószobáikból kimozdulni képtelen fiatalokat jobbára unipoláris depresszióval vagy pánikbetegséggel, ritkábban skizofréniával diagnosztizálják, a részleges vagy teljes szociális reklúzió egyre tömegesebbé váló problémája szerte a világon mentálhigiénés szakemberek tömegeit ingerli akcióra – s teszi még elviselhetetlenebbé a szituációt.
Japánon kívül hivatalos hikikomorijaink ugyan nincsenek, akadnak viszont tömegével sajátos nevelési igényű gyermekeink, mélydepresszióban tengődő öngyilkos-jelöltjeink, a párkapcsolatok és ismerkedés világától totálisan elzárt vagy elzárkózott MGTOW-jaink és inceljeink, krónikus fáradtság szindrómától szenvedő munkásaink, rendszerből kitaszított tartós munkanélkülijeink, kiknek életkedvét a közmunkával még jobban sikerült beleállítani a földbe.
A hikikomorik életvitelét meghatározó legfontosabb viselkedésmódozatok a cselekvéstől visszatartó szégyenérzet, extrém szorongás, az embertársakkal való kommunikáció kezdeményezésének totális kudarca, a szélsőségesen kontrolláló vagy hanyagoló családi környezet, a nulláról indulás reménytelensége, valamint a szélsőséges szociálismédia vagy videójáték-függőség.
E tényeket konstatálván kérdezgeti médiamunkások és pszichomókusok hada, hogy jó, de mikor növik ki viselkedésüket a hikikomori létmód űzői? Mikor a 90-es években önfeledten parazita-szinglizték áldozataikat, még lehetett arra számítani, hogy az “önálló döntésükből renitenskedőknek” majdcsak benő a fejük lágya, felhagynak mamahoteles létmódjukkal, és szépen, ahogy kell, ők is nekiállnak egy takaros asszonykát keresni maguknak. Mert az csak úgy megy ugye, magától.
Meglepetten konstatálták a tévécsatornák százait körbehaknizó szleng-celebek, hogy a hikikomori-jelenség lassan 40 éve detektált felfutása óta a diagnózist nyert áldozatok nagyjának állapota mit sem változott. Sőt mi több, abszolút többségük a végeláthatatlan kezelés, hadba állított szociális munkások hada ellenére soha életében nem gyógyul ki a maga hikikomoriságából.
Olyannyira tragikussá vált a helyzet, hogy feljegyezték immár 80+ évesen elhalálozott szülők hikikomori gyermekének éhen halását is, és a folyamatok napról napra csak lesújtóbb reményekkel kecsegtetik az egyéni változás doktrínájában hívő szakembereket.
Éppen aktívan zajlik, s várhatóan a 2030-as években tetőződik be az időközben 50-es éveikbe jutott hikikomorik szüleinek tömeges kihalása. Hamarosan nyugdíj-közeli korba lépő japán férfiak és nők milliói fognak szembesülni ama totális magánnyal és éhhalállal, amelynek állapotába a rendszer tíz-húsz-harminc évvel korábban erőszakkal belökte őket, majd szabadulásukat totális mentális terror által örök életükre megakadályozta.
Ugyanez kisebb módosításokkal a nyugati társadalmakra is igaz. Parazita szinglikként anno a huszonéveseket gúnyolták, majd a “mamahotelezés” felső vállalható korhatárát már 40 év környékére növelték. Miután e megbélyegzés alóli szabadulás “lehetőségét” is elszalasztották, felhagyott végre a média a rendszeráldozatok tömeges megszégyenítésével, ám eddigre már késő volt. A tömeges társadalmi exklúzió, majd a 2020-as évek megélhetési válsága elhozta a kiábrándult vesztesek részére a rendszerből való VÉGLEGES kicsatlakozás kívánságát.
Tehát a rendszer által erőszakkal partvonalra sodort hikikomoriknak, inceleknek, mamahoteles lúzereknek, szociális páriáknak soha nem nő be a fejük lágya, mivel ellentétben a propaganda vérmes hazudozásaival egyre tömegesebb mértéket öltő állapotukat nem maguk és pláne nem önszántukból idézték elő.
Amikor a soha a büdös életben le nem járó iskolai bullying előli menekülés kizárólagos útját vagy a kötélfonás, vagy a totális visszavonulás és bezárkózás adja, nincs az a belső kényszer, ideértve az éhhalál fenyegetését is, ami az áldozatokat úgymond józan belátásra kényszeríthetné. Egyszerű a képlet: a bántalmazók örök szenvedésre ítélik az áldozatot. Ha kikerül az egyetlen biztonságos közegből, ugyanazon elviselhetetlen terror folytatódik tovább, csak közben az áldozatok életévei is vészesen fogyatkoznak.
Amikor a rendszer kitaszítván engem éhhalálra ítél, s kétségbeesett segélykiáltásaimra újabb adag megszégyenítéssel reagál, egyébre nem is marad lehetőségem a hikikomorivá válásnál. Az egyéni felelősségvállalás doktrínájának hála ha akarnék se tudnék a részemre kijelölt sorsúton változtatni, hiszen ha ezt megtehetném, eleve nem rendelkezhetne fölöttem totális befolyással a társadalom.
A meginterjúvolható hikikomorik rendre elmondják, hogy létmódjukat nem maguk választották, hanem beleestek ebbe az élethelyzetbe, amelyből aztán a rendszerkényszer nem hagyta őket kikászálódni. Ott az örök stigma a bizonyítványban, a szégyenteljes bukás tényét igazolandó. Ott a hat hónapnál tágasabb lyuk az önéletrajzban, méltán igazolván, hogy a lumpen élősködője alkalmatlan a foglalkoztatásra. És még lehet, hogy a csillagjegye sem kompatibilis az interjúztatóéval.
