Roppant fura kontradikció övezi nagyjából a 2008-as válság kirobbanása óta az olimpiai játékokat. Miközben soha nem látott presztízs-marketinget kerítenek az események köré, azok költségvetése minden józanul elképzelhető rekordot messze túlszárnyal, addig a szervezés jogáért korábban egymást taposó országok kezdenek kifarolni az ajánlattételek mögül.
2017-ben esett meg ama csúfság, hogy Hamburg, Róma, s végül Budapest is visszatáncolt a maga pályázatától, így az Olimpiai Bizottság előtt kizárólag Párizs, valamint Los Angeles maradt meg potenciális helyszínként – egyébként mindkettő már rendezett korábban olimpiát.
Nem mindig volt ez így: a 2012-es, végül London részére megítélt rendezési jogot a nagyvilág összesen 9 városa kívánta megnyerni.
Úgy betojtak a lehetőségtől, hogy 2028-ra már senki nem pályázik a rendezésre, hogy végül egyetlen gyűlésben nyújtották át a 2024-es szeánsz rendezési jogát Párizsnak, a 28-asét pedig Los Angeles-nek. Azóta a 2032-es olimpiát is átruházták az ausztrál Brisbane részére – bárminemű pályáztatás nélkül.
Mihelyt eldől a rendezés joga, a nyertes városnak azonnal meg kell kezdenie a játékok szervezéséhez közvetlen nem kapcsolódó, ám azok lebonyolításához nélkülözhetetlen infrastrukturális fejlesztések véghez vitelét. Ezekhez az Olimpiai Bizottság egy roppant részletes brossúrát biztosít, mely az olyan városokat, mint Budapest, ahol nem áll tökéletesen rendelkezésre minden szükséges építmény, közlekedési infrastruktúra, kellő mennyiségű szálláshely az olimpia heteire hirtelen beözönlő százezernyi vendég fogadásához, ezermilliárd forint nagyságrendű beruházásokra készteti.
Másik oldalon (a befogadó országok szemszögéből) az olimpiák megtérülése meglehetősen szélsőséges történelmi fluktuációt mutat.
Az első modern olimpiai játékok legfeljebb katasztrofális szervezésük által váltak híresekké, ugyanakkor a kor fejletlen turisztikai körülményeihez igazított nézősereg és a tévés / rádiós közvetítések hiánya egyelőre nem kötelezte a szervező országokat radikális fejlesztésekre.
Az 1930-as években aztán bejött a képbe a tévé és a rádió, az Olimpiai Bizottság célkitűzése pedig egyre inkább az lett, hogy a világ minden országa küldjön a rendezvényre sportolókat. E cél abszolválása érdekében immár elengedhetetlenné lett egy olimpiai falu felhúzása, sajtóközpont kialakítása, továbbá az egyre népesebb településekre vitt játékok nagyobb számú nézőközönség befogadását is megkövetelték. Ne feledkezzünk meg továbbá az egyre globálisabb távlatokból érkező olimpikonok utaztatásáról sem, kiket muszáj volt immár repülőgépekkel elszállítani a rendezvény helyszínéről akár több tízezer kilométerre fekvő hazájukból – tehát egy korszerű repülőtér megléte is egyre nélkülözhetetlenebb kívánalmává lett a játékoknak.
A költségvetések tehát az egekbe lőttek, viszont egyre inkább elszakadt a pályázatok benyújtásának joga a városoktól, s került a központi pártállamok kezébe. Mivel a korabeli diktatúrák megszimatolták az olimpiai játékok propaganda céljára való hasznosításának lehetőségét, azok boldogan szponzoráltak akár tervezett költségvetésüket messze meghaladó kiadásokat.
A kor leghíresebb rendezvénye, az 1936-os berlini nyári olimpia teljes mértékben Adolf Hitler személyes bábjátékává vált, telítve náci propagandával és a Német Birodalom nagyságát reklámozó üzenetekkel. Annyira bízott a Führer az ölébe pottyant nem mindennapi propaganda-lehetőség erejében, hogy hosszas huzavonát követően végül az általa vérmesen gyűlölt zsidókat és messze alsórendű népfajnak tekintett négereket is engedte játszani – habár ennek személyes elviseléséhez tekintélyes mennyiségű metamfetamint kellett magához vennie, ezért láthatjuk a Führert elszabadult dízelmotor módjára remegni.
Egyben ez volt az első tévében közvetített olimpia is – bizony, a Führer az első személyek egyike volt, ki a fenevad képén át élőben szólhatott a nagyvilág népességéhez.
Ezután az 1940-re tervezett tokiói és a 44-es londoni olimpiák nyilvánvalóan elmaradtak a háború miatt (szegény japók kétszer is megjárták), majd a beállt hidegháború végett egészen a 80-as évekig passzív-agresszív hatalmi játszmákat vívtak egymással a két nagy gazdasági tömb országai.
Bízván az olimpiai játékok politika feletti hatalmában és globális közösségépítő erejében, a lehető legmagasabb részvételi arány abszolválása érdekében igyekezett egy ideig az Olimpiai Bizottság kis méretű, a két nagy tömb egyikéhez sem szorosan kapcsolódó országoknak kiutalni a rendezés jogát. Így az 1952-es helsinki, 56-os Melbourne-i, 60-as római és 64-es tokiói esemény viszonylagos rendben zajlott, ugyanakkor a játékok jövője felett mégis roppant sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni.
Az egyik a roppant elszálló költségvetések, melyek egyre inkább megakadályozták a játékok kis gazdasági erővel bíró országokba való szervezését. A másik a globálissá terebélyesedő, tettlegességig fajuló konfliktusok (anti-imperialista fegyveres milíciák nyugaton, “reakciós” antikommunista tüntetések keleten, felfutó szervezett bűnözés és kartell-uralom a harmadik világban, továbbá az egyre széteső gyarmatbirodalmak). A harmadik az eszkalálódó hidegháború, immár komplett bojkottokkal tarkítva.
1968-ra úgy látta az Olimpiai Bizottság, hogy immár harmadik világbeli országok is elérték ama fejlettséget, melynek révén alkalmassá váltak olimpia hosztolására. Az ezévi Mexikóvárosban tartott szeánsz szervezési és logisztikai szempontból totál kudarcot vallott.
Ezt követően csak úgy sokasodtak a tragédiák az olimpiák körül. Az 1972-es müncheni olimpián egy palesztin terrorszervezett beszökött az olimpiai faluba, majd elkezdett izraeli atlétákat mészárolni.
Az 1976-os esemény csődbe vitte a szervezést végző kanadai Montreal városát, miután az a speciálisan a játékok idejére felépítendő olimpiai stadionnak hála a tervezett költségvetés sokszorosát (720 százalékát!) emésztette fel. A stadion még csak el sem készült időre, így a kor túlvilági csodájának szánt mozdítható és leemelhető tető híján az egész építmény nem lett több egy méregdrága ócska lelátónál.
Komikus tény, hogy Montreal városának 2006-ban sikerült letörlesztenie a felsült olimpiai stadion utolsó részletét a hitelezői részére, amikor azt már legszívesebben lebontották volna.
1980-ban Moszkvába látogatott a rendezvény – így első ízben került az a vasfüggöny egyik oldalának centrumába. Úgy próbálta csitítani a bizottság a keletkezett korrupciós botrányt, hogy 1984-ben Los Angelesnek, a vasfüggöny másik oldalának is odaajándékozta a rendezés jogát.
A tenziók nemhogy csitultak volna, de egyenesen tetőfokukra hágtak. A moszkvai etapot a fél bolygó bojkottálta – ideértve a harmadik világ nagyját -, minden korábbinál tetemesebb veszteséget hagyván hátra, míg a Los Angeles-i olimpiától a keleti blokk maradt távol – csakhogy mindennek ellenére az nyereséges maradt.
A törzsi torzsalkodásnak végül az 1988-as szöuli esemény vetett véget, mely meglepő profizmusával és a koreai gazdasági csoda ékes bizonyítékaként úgy válhatott a vasfüggöny lebomlásával útnak induló globalizmus és digitális korszak egyik legkiválóbb eseményévé, hogy mellette még profitot is termelt.
A sikert aztán megismételte 1992-ben Barcelona, majd 1996-ban Atlanta is. A szélsőséges blokkosodás által ideiglenesen félresöpört problémák azonban újból felütötték fejüket az ezredfordulót követően.
A millennium évében Sydney-ben tartott eseményt kettős jellemzéssel illethetnénk leghitelesebben: minden idők legprofesszionálisabb és egyben legkiválóbb programkínálatát nyújtó rendezvénye, ezzel párhuzamban totális anyagi csőd. Később még visszatérünk ennek okaira.
2004-re úgy gondolta a bizottság, most már itt az ideje visszatérnie a játékoknak annak őshazájába – kiváltképp, mivel Görögország 1996-os századik évfordulós pályázatát elutasította a bizottság. Az athéni rendezvény, melyen csak a 2016-os riói etap tett túl anyagi kudarcban, azóta minden valamire való gazdasági elemző kedvenc állatorvosi lova lett. Semmi probléma nem volt a szervezéssel, az új olimpiai stadion és nyitóünnepség minden addigi próbálkozáson messze túltett látványvilágban, komoly botrányok és politikai bojkottok sem érintették a rendezvényt -és mégis, temérdek elemző szerint a 2004-es olimpia gazdasági következményei ágyaztak meg Görögország 2008-as válságot követő csődjének.
Eztán a 2008-as pekingi rendezvény mind látványban, mind költségvetésben túltett az eddigi rekordokon – ám Kína lakossága bizony van akkora, és bír olyan belső kereslettel, hogy eme hatalmas terheket elviselje. Minden idők legdrágább nyári olimpiája végül profitábilisnak bizonyult Peking részére.
Ezzel szemben a 2012-es londoni esemény már nullszaldót produkált, Rió 2016 pedig minden idők legtetemesebb veszteségét emésztette fel – felülmúlván az 1976-os montreali csődöt is. Szegény Tokióval meg tudjuk mi történt 2020-ban…
Ez tehát az újkori olimpiákat érintő közvetlen kiadások és bevételek mérlege. Tendenciózusan azt láthatjuk, hogy a költségek (nem pusztán inflációval igazítottan, hanem reálkiadások terén egyaránt) fokozatosan növekednek, miközben az egyre nagyobb súlyú terheket jelképező kiadásokat az ezredforduló óta már csak a világ leggazdagabb országai képesek gazdasági katasztrófa nélkül abszolválni. Még egy Szovjetunió is belerokkant a folyamatba, hát még az alig 11 millió lelket számláló Görögország.
Amit a fenti tények nyomán következtetésként levonhatunk, hogy az olimpiai játékok eredeti céljaikkal ellentétes irányba haladnak – a kisebb, gyenge vagy kevésbé kapitalizált gazdasággal bíró nemzetek kiesnek a rendezés és gyakran a teljes körű részvétel jogából, ugyanakkor a szervezés egyre inkább koncentrálódik a világ kb. húsz leggazdagabb országában.
Ami igazán tragikus igazság, hogy a fejlődő – vagy az egykori szovjet blokkhoz tartozó – országok akkor sem profitálnak semmit az eseményből, sőt, súlyos veszteségek sújtják őket, amennyiben népük gazdasága mégiscsak elviselné valahogy a kiadásokat. A vadkapitalista országokba szervezett események tehát általában nyereséggel zárulnak, míg a máshol tartottak veszteséggel végződnek. Az olimpiai játékok így komoly gazdasági szívóerővel bírnak a szegényebb országokból a gazdagabbak felé. Akárcsak a korabeli gyarmattartó országok, ezek jogutódai az elérhető tőke -és profitforrásokat rendre elszipkázzák a fejlődő nemzetek elől.
De a közvetlen gazdasági meg(nem)térülés pusztán egyik fokmércéje az olimpiádok gazdasági rentabilitásának. A döntéshozók ama ideológiával házalván tolják le az olimpiai játékok szervezésének ötletét népük torkán, hogy azok közvetve is hozhatnak megtérülést egyrészt a turizmus többéves felfuttatása, másrészt az újonnan felhúzott építmények és korszerűsített infrastruktúra lakossági élvezeti joga által.
Második körben boncoljuk hát e tényállítás igazságtartalmát. Immár kifejezetten csak a rendszerváltást követően nullszaldós vagy veszteséget abszolváló játékokra koncentrálunk. A nyereséges évadok szempontjából nyilván mindegy, azok fejlesztették-e a turizmust vagy sem, hiszen önmaguktól megtérültek csak a jegyeladások és helyi fogyasztás által.
Az első ilyen tehát Sydney 2000. Ennek költségvetése 90%-kal haladta meg az előirányzott célt, csaknem 5 milliárd euróra növelvén meg a kiadásokat. Az olimpiai falut és médiaközpontot nulláról kellett felhúzni, ugyanakkor a hivatalos költségvetésbe nem számolták bele a feltétlen szükséges infrastruktúra-fejlesztések, hotel-korszerűsítések és a Sydney Nemzetközi Repülőtér bővítésének árát. Hogy a túlszaladt költségvetést kitömködjék, a kormányzat az oktatási és egészségügyi büdzséből csipegetett le az olimpia árának fedezéséhez.
A profi programszervezés és a valóban szívélyes vendéglátás ellenére (ráadásul Ausztrália angol anyanyelvvel bír, ami szintén nem elhanyagolható tényező turizmus-potenciál szempontjából) Sydney 2 milliárd dollár veszteséggel került ki az olimpiából, továbbá az ígért közvetve begyűrűző eredmények sem realizálódtak.
Konkrétan: New South Wales turizmusa az elkövetkező években lassabban növekedett az országos átlagnál. A sportlétesítmények felhúzásához a kórházaktól és iskoláktól kellett forrásokat elvonni, amely kiesést aztán a későbbiekben sem kompenzálta az állam. Hiába a megrendelés tekintélyes mennyiségű építményre, a produktív tőke nem növekedik exponenciálisan, mivel viszonylag nagy magabiztossággal körülhatárolható produktív kapacitás fekszik az építőipari vállalatokban és a lakosság munkaerejében egyaránt. Tehát fontos ipari beruházások is elhalasztódtak az olimpia javára.
Az olimpiai park alig néhány évvel az eseményt követően csődbe jutott, mivel a lakosságnak nincs szüksége – sem pénze – annyi profi sportlétesítményre. Az olimpiai parkig meghosszabbított metró a budapesti négyes metróval összevethető költségvetési sokkot idézett elő. Az olimpiai stadiont 2017-ben bontásra ítélték, mivel az önkormányzat nem bírja kipengetni a gyakorlatilag semmiért fizetendő évi 500 ezer dollárra rúgó fenntartási díjat. A COVID-karantén végül ezt a tervet ideiglenesen meghiúsította, tehát tovább ketyeg a pénznyelő bomba.
Nyugodtan elmondhatjuk hát, hogy a hatalom által beígért előnyökből a város, de kiváltképp a lakosság részére semmi nem realizálódott. Sydney túlontúl kiesik a globális turizmus gócpont-hálózatából ahhoz, hogy jelentős mennyiségű vendéget lehessen oda csalogatni. Ugyanezen problémával küszködik egyébként Dél-Amerika is.
Helyezzük most boncasztalunkra Athén városát. Itt a kudarcos 1996-os pályázat eredményeként először is jelentősen visszavettek arcukból. A kiküldött szóvivő, Spyros Metaxa gyakorlatilag megfenyegette az Olimpiai Bizottságot, hogy adják oda nekik a századik évfordulós szervezési jogot, miközben Athén városa nem volt felkészülve egy ekkora terhelést jelentő esemény befogadására. Másodszor, azonnali hatállyal és tetemes adósságokat magukra vévén belefogtak a város infrastruktúrájának korszerűsítésébe.
Athénban már 9 milliárd euróra rúgtak a szervezési költségek, ugyanakkor ők Ausztráliával ellentétben a városfejlesztést, sőt, az archeológiai ásatások állagmegóvását és biztosítását is beleszámolták a büdzsébe. Az építkezések jelentős késéseket szenvedtek el, s Athén a legkiválóbb iskolapéldáját nyújtja az eseményt követően hasznosíthatatlan, felesleges épületek felhalmozásának. Konkrétan rárohannak az uszodák és a stadionok a lakosságra.
Mindezek ellenére 2013-ban Giannis Stournaras akkori pénzügyminiszter összességében pozitívnak ítélte meg az olimpia hatását a görög nemzetgazdaságra nézve. Segítségével rohamtempóban ugyan, de elkészülhetett a hosszú évek-évtizedek óta halogatott lakossági infrastruktúra-fejlesztések nagy része.
Londonban már 2006-ban megindultak a nagy építkezések, s a példás tervezésnek hála a 2012-es esemény után sem kellett az építmények nagyját kukázni. Az olimpiai stadionok és csarnokok közösségi sportlétesítményekké avanzsáltak, az olimpiai falu szegényeket elszállásoló bérlakás-panamává alakult. Az olimpiai park és környékének sikeres revitalizációja London egyik korábban leglepukkantabb és legszégyenletesebb városnegyedébe lehelt új életet. Ezt az olimpiát így sikerként könyvelhetjük el, a gazdasági nullszaldó ellenére.
Ellenben a 2016-os riói olimpia minden idők legtetemesebb veszteségét abszolválta, köszönhetően a mérhetetlen korrupciónak. Itt a szervezési teendőket és szükséges infrastrukturális fejlesztéseket részben összevonták a 2014-es foci VB-vel, mégis nulláról kellett felhúzni a szükséges építmények legnagyobb részét.
A két világesemény lezárultát követően az olimpiai park tökéletes kihasználatlanságában rohad szét, a sportolók szálláshelye nem vált szegények lakhelyévé, hanem csakhamar összeomlik a szükségszerű karbantartás hiánya végett.
Beszédes adat, hogy a brazil olimpia teljes költségvetése 15-25 milliárd dollár közt lehetett, míg a jegyeladásokból és fogyasztásból származó bevételek mindössze 3-5 milliárd dollárt hoztak vissza. Ahogy Ausztráliában, úgy Brazíliában sem szaporodtak meg jobban a turisták az esemény alkalmával, sőt, utána sem.
Az sem segít, hogy Rió városa napjainkban még mindig a világ egyik legveszélyesebb turistadesztinációja, tele zsebtolvajokkal, fegyveres bűnözőkkel és a favellák dzsungelében egymást mészároló bandákkal. A kormány a vébé és olimpia idejére teljesen elszigetelte a szegénynegyedeket a turisták által bejárható környékektől, a város minden gócpontján falakat emeltetett az elkeserítő látvány elfedésére, a fegyveres bűnbandákat pedig golyószórós helikopterekkel érkező alakulatokkal verette szét.
Szerencsétlen Tokió vesztét tudjuk mi okozta: a globális koronavírus-riogatás végett, melyet ők ráadásul a legteljesebb komolysággal vettek, turizmus nuku, jegyeladás nuku, a fogyasztás végzetes hiányáról ne is beszéljünk. Ha nem egy Japán-kaliberű országban került volna megrendezésre ez az olimpia, minden bizonnyal államcsőd lett volna a vége.
Nem egészen igazságos Tokiót egy pikszisbe pakolni a fentebb sorolt példákkal, hiszen ők tényleg önhibájukon kívül kerültek ebbe a tragikus helyzetbe. Mégis, pusztán a tények talaján maradván: a végül 17 milliárd dollárra rúgó kiadásokból gyakorlatilag semmi nem jött vissza nekik, így az abszolvált veszteségek mértéke még a 2016-os riói eseményét is utcahosszal meghaladja.
Ha tehát összevetjük a számokat, végeredményben az ezredforduló óta megrendezett olimpiai játékokból kettő pozitív (Peking, London), egy zéró összegű (Athén), illetve három masszívan veszteséges (Sydney, Rió, Tokió) pénzügyi balansszal került ki az eseményből.
Az idei párizsi rendezvény egy harmadik, kevésbé szem előtt tartott aspektusra is felnyitja a szemeinket. A lakosság helyzete és életvitele a mintegy háromhetes őrület idején – mivelhogy az ő véleményük jottányit sem számít – rendre eltussolásra kerül az olimpiák sikerét részletező tényezők listájáról.
Az elfüggönyözött brazil favellák helyett Párizs helyi lakossága hónapokon át tartó lezárásokat, módosított tömegközlekedés-menetrendeket, továbbá logisztikai káoszt kapott nyakába az olimpia szervezőitől.
Nem egy üzletet, többek közt az ikonikus Szajna-menti könyvárusokat egyenesen kipaterolták volna a városból, ha nem találkozott volna eme akció heveny lakossági ellenállással.
Mialatt az átalakítások zajlottak, a közterek szinte minden talpalatnyi helyét a lakosság mindennemű mozgását megfigyelő kamerarendszerrel borították tele. A Párizsi olimpia idejére kerül első ízben mesterséges intelligencia kontrollálta biztonsági rendszer élesítésre, így nyilvánvalóan radikálisan megszaporodik majd a falsul vádolt zsebtolvajok száma.
A veszteséges olimpiák vendéglátói rendszerint ráoktrojálták azok terhét a lakosságra súlyos adóemelések és egyéb díjtétel-növekedések formájában. A heveny turizmusból eredő környezeti károkat és levegőminőség-romlást pedig hosszú éveken át szenvedhetik a butaságuk végett helyben lakók. Hát miért nem születtek máshová a fenenagy eszükkel?
Újabban az is megdőlt, hogy az olimpia több turistát hozna az országokba. Igazából ezen időszakban csak azok látogatnak el a helyszín közelébe, akik eleve imádják az olimpiát, a többiek – olykor az igényesebb vendégek – messze elkerülik azt. Görögországban 2003-2007 között az olimpia idején volt legalacsonyabb a beérkező turisták száma és a hotelek kihasználtsága – noha igaz, a szabvány árakhoz képest ötször annyit volt pofájuk kérni a szállásért.
Egy roppant alapos kutatás a “Journal of Sports Economics” szakfolyóiratban felfedte, hogy az 1995-2019 között tartott téli-nyári olimpiákon, plusz foci vébéken kizárólag a következők zártak turisztikai szempontból pozitív mérleggel (ahova több turista érkezett és azok többet költöttek, mint az egyébként a helyszínre jellemző főszezonban szokásos): Japán-Korea 2002 (VB), Peking 2008 (nyári), Dél-Afrika 2010 (VB), Szocsi 2014 (téli). Az összes többi helyszín semleges, vagy egyenesen negatív egyenleget mutatott turistákból rövid -és középtávon egyaránt az esemény időpontjakor szokásos látogatószámokhoz képest. A 18 vizsgált országból 11-ben az olimpia vagy foci VB óta eltelt 4 éven belül sem normalizálódott a vendégek száma!
