Népszerű és gyakorlatilag megmásíthatatlan mágikus hiedelem a kapitalisták körében, hogy egy kifejezetten cégmenedzsmentre specializálódott diplomával rendelkező vezető sokkal hatékonyabban képes elvezetni a vállalkozást, mint évtizedeket ledolgozott, a vállalat működésének minden mozzanatát alaposan ismerő munkatársak. Egy újonnan publikált papír alapján eme elgondolás legfeljebb jól felfújt légvárnak tekinthető, de remekül működő, prosperáló cég garantáltan nem válik az üzleti iskolát végzett vezetők regnuma által.
Az egyetlen eredmény, melyet a legalább három éven át zajló seggelést és jópofiskodást követően prezentálni képesek ezen léhűtők, hogy jó alaposan visszanyesik a dolgozók juttatásait, ez által generálván megtakarítást a cég részére. A roppant „intelligens és racionális” húzás hatása akár egészen a következő fiskális év kezdetéig tarthatja magát, mire a kirugdalt létfontosságú állomány, valamint a menekülésre kényszerített, agyonterhelt és kizsákmányolt maradék a menedzsment attitűdjének javulására többé nem számítván elkezdi elhagyni a süllyedő hajót, és a néhány fillér megtakarítást eszközölő diplomás bajkeverő által földbe döngölt vállalat a biztos csőd felé zakatol.
Az NBER által publikált kutatás alapján minél kapitalistább és szociális hálótól mentesítettebb egy ország, annál pofátlanabb módon vághatják vissza a jövedelmeket az üzletis bohócok. Egy ilyesféle figura pöffeszkedésének alkalmával az USA-ban akár 6%-kal, a jóléti államot működtető Dániában azonban valamelyest alacsonyabb mértékben, 3%-kal kerül átlagos mértékben csökkentésre a dolgozók juttatása.
A „piaci” törvények szerint a vállalatoknak az eladásaikat kéne növelniük, hogy nagyobb szeletet hasíthassanak ki a „szabad piac” tortájából. Az ideológiai fanatikus üzleti menedzserek mégsem ezen serénykednek, sőt mi több, statisztikailag igazolható módon teljes mértékben képtelenek a vállalatok piaci sikerének fokozására.
Párosítsuk a jövedelemkiesés mértékét az évről évre rekordokat döntögető inflációval, kiváltképp a létszükségleti cikkek, mint élelem és fedél terén, és máris megkapjuk az ideológiai agymosott fogyatékos diplomás kivételével mindenki részére egyértelmű végeredményt, hogy ilyen feltételek mellett dolgozzon az, akinek hat anyja van. Majd a tarajos ficsúr odaáll a szalaghoz, hogy saját maga tapasztalhassa meg az „innovatív” üzleti modellje nagyszerűségét.
A jövedelmek megvágása egyébként nem szavatolja automatikusan a kapitalisták által fennkölt módon hangoztatott mantrák érvényességét, melyek szerint így olcsóbb termékekhez és szolgáltatásokhoz juthatunk. A jövedelemcsökkentés kizárólag a disztribúciós arányokat módosítja: a ki nem fizetett munkabérek lecsapódnak a kapitalisták profitjában, ahogy azt egy kaporszakállú öreg bácsi jó kétszáz évvel ezelőtt megfogalmazta. Semmi nem kényszeríti viszont a kapitalistákat az árszínvonal csökkentésére, hiszen a büdös rabszolga amúgy sem teheti meg, hogy lemond a túlárazott szükségleteiről. A nevetséges „piaci verseny” handabanda meg baromi jól érvényesíthető, mikor az egyre alacsonyabb bérekért dolgoztatott munkaerő részére megakadályozzák a megtakarítások létrejöttét, így a tőkeképződést. Egy esetlegesen mégiscsak felbukkanó alternatívát pedig az oligopol kartellekbe tömörülő tőketársaságok csírájukban fojtanak el vagy vásárolnak fel „roppant nagy vonalú” visszautasíthatatlan ajánlataik révén.
A tőke hegemóniája révén az egyre fogyatkozó számú kis -és középvállalat nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy profitját megossza a dolgozókkal. Ez mégsem bizonyul működőképes modellnek, mivel a tisztességes verseny és egyenlő feltételek jegyében az ő rollerüket a multinacionális tőke adófizetői támogatásokkal alaposan kitömködött Ferrarija mellé pakolja a rendszer, majd a rajtpisztoly dördülését megelőzően elkurjantja magát, hogy induljon a futam!
Az üzleti iskolákból szalajtott menedzsment tombolásának következménye, hogy a reáljövedelmek a nyugati világban jó 50 éve, Magyarországon a rendszerváltás óta szép lassú, folyamatos hanyatlásban vannak. A 2008-as válságot követően elérték azt a mértéket, mikor a lakosság jövedelme immár alacsonyabb a létszükségleti költéseinél. Azért nem kifejezetten jár mindenki rosszul az őrjöngő menedzserterrorral: maguk az üzleti diplomás alkalmazottak, kik a vállalat költéseit felügyelik, arányaiban egyre több aranytallért vihetnek haza a kifosztott jobbágyokhoz képest. Míg a 70-es években 15-30-szoros jövedelmi különbség létezett a munkás és menedzser osztály között, ugyanezen arány 2020-ra 300-szorosra növekedett.
Ami milliók számára nyomor, az a burzsoázia részére maga a Kánaán: a hajléktalanság peremére sodort szorgos munkaerőre immár különféle fogyasztói hitelek is ráoktrojálhatók, hogy foglalkoztathatóságuk állapota fennmaradhasson. A kisemmizett zsellérek adósrabszolgaságuk révén passzív elfogadói lesznek a különféle rájuk vert aberrált kínzásoknak, mint folyamatos futamidő-növekedések, véletlenszerűen kirótt kezelési költségek, banki díjak, adóhatósági végrehajtások, a házuk fejük fölül való elárverezésének napi szintű fenyegetése.
A reszkető szolga azonnali hatállyal aláírja saját halálos ítéletét, amint a rendszer elvárásainak való megfelelés érdekében kezd el gürcölni.
