Mivel még a hazudozó karhatalom is kénytelen 20% feletti inflációt bevallani, mi sem volna természetesebb, mint legalább ennek összegével növelni a jövő évi minimálbéreket, hogy azok ne veszítsék el vásárlóértéküket. Csakhogy a munkáltató osztály epét hányva vernyákol a célszerű intézkedés ellen:
Jelenleg nem a bérharcnak, hanem a munkahelyek megőrzésének van itt az ideje – mondta a Világgazdaságnak Perlusz László arra a felvetésre, hogy legalább 26 százalékos minimálbér-emelésre lenne szükség. A Vállalkozók Országos Szövetségének (VOSZ) főtitkára szerint egy ilyen intézkedés pusztító hatású lenne, irreális annak megvalósítása.
Milyen romantikus, amikor szegény, kiszolgáltatott milliárdos vállalkozók siránkoznak azon, hogy nem tudják az adható legkisebb összeggel sem kompenzálni a napi szinten egzisztenciális fenyegetettség alatt tartott, eleve létminimum alatt tengődő jobbágyokat. Akik remélhetőleg a csökkentett jövedelmük mellett is tudják majd, hol a helyük, nehogy véletlen elbocsájtásra kerüljenek a napjainkban is újabb meg újabb rekordokat döntögető munkaerőhiány közepette.
Előfordult már hasonló precedens a történelemben, melyet szeretek gyakran előhozni, mert annyira csodálatos. 1894-ben gazdasági válság tombolt a kapitalista világban, melyet a munkáltatók úgy kívántak megoldani, hogy a jövedelmeket le, az árakat pedig felvitték.
A kor jellemzője volt, hogy a munkások elszeparálva laktak a városi polgárságtól, így azok külön az ő ellátásukra felhúzott élhetetlen munkásfalvakban tengethették életüket, melyekbe voltaképpen be voltak zárva. A külvárosi munkástelepek szinte mindig a munkáltatók tulajdonában voltak, akik maguk birtokolták és működtették az ottani albérleteket, üzleteket és intézményeket egyaránt. Csak hogy tiszta legyen a kép: ugyanazon cég csökkentette a munkások jövedelmét, amely egyúttal a bérleti díjakat, élelmiszerárakat és szolgáltatásai árát feljebb srófolta a válság hatására.
A munkaerőt halálra préselő kettős szorítás következménye az lett, hogy a legtöbben kisebb fizetést vihettek haza, mint amennyiből a lakhatásuk meg az élelmezésük költségét fedezni tudták. A kapitalisták értékítélete szerint ők annyira felsőbbrendű faj, hogy a rabszolga még fizessen is nekik nem létező jövedelméből a napi 14 órában való munkavégzés magasztos privilégiumának elnyeréséért.
Az ezt követően kirobbant Pullman-sztrájk minden idők legnagyobb, vérbe fojtott munkásfelkelése volt. Tragédiája elhozta aztán az állami beavatkozások korát, mivel a kapitalisták annyira aberráltak és gyengeelméjűek, hogy még a kisiskolás matek is megostromolhatatlan magasságokat jelent részükre.
Mivel a kapitalizmus képtelen megreformálni önmagát, napjainkban pontosan ugyanebbe a verembe kerültünk, csak ellentétes irányból. Az 1980-as évek tőkés visszarendeződését követően a termelékenység meredeken nőtt, a reálbérek viszont stagnáltak vagy csökkentek. Mindez komoly profitabilitási válságot hívott létre a tőkés társadalom körében.
Úgy kerülték meg végül a problémát, hogy a kieső bevételek pótlása céljából a lakosságot végzetes eladósításra kényszerítették. Adósság felhalmozása nélkül a puszta esélyt sem kapják meg arra, hogy rabszolgák lehessenek, hiszen nem tudnak oda költözni, ahol munka van, majd jelzálog révén leláncolni magukat a szisztéma feltétel nélkül való kiszolgálására.
Ami változás zajlott az elmúlt évszázad során, mely végül ugyanazon végeredményt hozta el, hogy a cégek helyett a lakosságra van oktrojálva a megélhetésről való gondoskodás kívánalma, illetve évről évre fizetésemelést kínálnak fel a jobbágyok részére, akik örülnek, mint majom a farkának, mikor 3%-os emelés mellé 5%-os inflációt kapnak, így erodálván évről évre a jövedelmek reálértékét a nulla irányába. De azért szépen mutat az a rengeteg 0 a fizetési papíron.
Amennyiben a munkáltatók nem hajlandók a nevezett 26%-os emelés végrehajtására, amivel a munkások még mindig nullán vannak, akkor jövőre esni fog a fizetésük. Ha pl. 16%-os fizetésemelést sikerül csupán kiharcolni, akkor következő évben 10%-kal olcsóbban rabigáznak majd, mint idén.
Ennyire egyszerű az inflációs matek.
Ráadásul a munkaerőnek semmi köze az infláció alakulásához, mert – mint az kiderült – legalább 55% mértékben magyarázza az idei inflációt a kapzsitalista cégek profitmaximalizáló mohósága, melynek keretében most kívánják visszaszedni a koronavírus-riogatás időszaka alatt kiesett bevételeket. Azt is kihasználják, hogy a lezárások és karhatalmi terror miatt tömegével mentek csődbe kisvállalkozók, a náluk elköltetlen pénzt a lakosság, egyéb lehetősége nem lévén a nagyvállalatok üzleteibe viszi.
Mind a tavalyi, mind az idei évben – várhatóan – rekord profitokat vághatnak zsebre a kapitalisták, úgyhogy semmi joguk nincs ugatni meg vernyákolni. A karma hatalma őket is utoléri, nem úgy működik a világ, hogy korlátok nélkül terrorizálhatják egyoldalúan a népességet, akiknek semmi más joguk nem marad, mint passzívan tűrni a folytatólagos elnyomást és megkárosítást, miközben parizerre is már csak hitelből futja.
Ha nem tetszik a kapitalistáknak a maguk rendszere, akkor váltsuk már le végre. Olyan játékot nem fogunk űzni, hogy az érvénytelen és hazug közgazdasági dogmákat használjuk ütlegként a népesség ellen, majd mikor visszanyal a fagyi, nyivákolunk az államnak, hogy adjon még több támogatást, a lakosság létszínvonalát pedig süllyessze még lejjebb.
Ha nem bírjátok virítani a suskát, akkor szépen számoljátok fel a cégeteket, és húzzatok el alkalmazottnak egy vállalathoz, ami bírja a kiadásokat. Aztán megmutathatjátok, mennyire teszitek oda magatokat a munkapad előtt, mikor nem ti vagytok a vernyákoló pszichopata barmok, hanem veletek ordibálnak.
A VOSZ vezetője úgy véli, hogy a kormányzatnak is be kellene szállnia a teherviselésbe, például úgy, hogy a szociális hozzájárulási adót egyszámjegyűsíti. Ez első körben nagy kiesést jelentene a büdzsének, ugyanakkor a második és harmadik körben ez személyi jövedelemadóban visszafolyna a költségvetésbe, mivel a megemelt jövedelmeknek az áfatartalma is magasabb lesz, így végső soron nem érné kár a költségvetést.
Tessék. Van kérdés? Árnövelés, kiadáscsökkentés. Pont, mint a Pullman-sztrájk idején. Csak most épp az állammal vitetnék el a balhét és vetnének rá akár államcsődbe vezető pénzügyi terhet, mert az eleve rekord mértékű munkaerőhiány még feljebb növekedne, amennyiben elkezdenék gyáron belül a lázadozó munkaerőt lelövöldözni.
Majd akinek nem tetszik a rendszer, azt az állam elviszi a frontra agyvelőt loccsantani, ahogy készülődnek épp a hadkötelezettség visszavezetésével.
Egyébként mióta van a jövedelmeknek ÁFA-tartalma?
Természetesen a népnyomorításnak csak egyik faktora a kemény és alázatos munkáért cserébe kiosztott fizetéscsökkentés. Folyamatosan lebegtetik egy újabb gazdasági válság kirobbanásának lehetőségét, melynek hordereje a 2008-as nagy recessziótól egészen az 1930-as évek világgazdasági válságát meghaladó nagyságrendig terjedhet.
Maga Orbán Viktor hintette el „bölcs” jó tanácsát a rabigázó jobbágyhad elé, hogy most aztán tessék végre fejet hajtani és nyakatokat behelyezni a járomba, mert hamarosan visszatér a „van száz másik a helyedre” és a keservesen százszámra kiküldött, válaszra sem méltatott önéletrajzok világa.
2022 júliusában egy péntek reggel Orbán Viktor arról beszélt a Kossuth Rádióban, hogy mindenki becsülje meg a munkáját, mert nehéz időszak jön. Mondhatnánk a befektetések világára lefordítva: a következő évek legjobb befektetése egy jó és stabil munkahely.
2022 októberében a miniszterelnök Berlinben már 12 százalékos munkanélküliséget vetített előre idehaza.
Akad olyan direktíva, csak már nem emlékszem, hogy hol olvastam, miszerint 2008-hoz hasonlóan újfent 10% fölé kell növelni a munkanélküliséget, ez által oldható meg a jelenleg kibontakozó válsághelyzet.
Csakhogy a látszat ellenére korántsem egyezik meg a világ állapota a 2008 előtti, illetve utáni néhány évben megszokottakkal.
Először is, a lakosság és az államok mellett immár a magánszektor is oly mértékben el van adósodva, hogy a törlesztés fenntarthatósága érdekében nem engedhetik meg maguknak, hogy csak úgy dobálgassák ide-oda, meg fenyegessék a munkaerőt. Sőt, az eladósodásuk végett leépítéseket sem tudnak eszközölni.
Ugyanabba a csapdába estek bele a kapitalista cégek, mint a sevizahitelesek 2008 előtt, kiknek tönkre tétele és öngyilkosságba kergetése szintén előre kitervelt gazdaságpolitikai húzás volt.
Amennyiben egy magánszemély, cég, állam vagy pénzügyi intézmény el van adósodba, lehetetlen részéről lefelé orientálódni, vagyis radikális létszámleépítést eszközölni, mivel így a fizethetetlen adósságaik végett már rövid távon tönkre mennének. Semmit nem tudnak majd csinálni a kapitalisták azon felül, hogy a bevételeik növelésére törekednek, tehát tovább emelkedő inflációt várhatunk az elkövetkező időszakban.
Mindezen sejtelmet visszaigazolja a fear-greed index, melynek mutatója az egész koronavírus-riogatás időtartama alatt a félelem bűvkörében tanyázott, most viszont, a gazdasági válság és világháborús veszély közepette ismét a kapzsiság vette át a vezető attitűdöt a tőkés világban.
Amit a munkás osztálynak tennie kéne, hogy nem dől be a riogatásoknak, hanem folytatja tovább osztályharcát a kizsákmányoló burzsoázia ellen, és ha kell, akár a tőkések extra profitja rovására is legalább az inflációs szintet elérő jövedelmet harcol ki magának.
A legjobb persze az volna, ha végre mindenki beszüntetné a munkavégzést és hagyná, amíg ez a hulladék rendszer magától összeomlik, mert a munka által az emberiség tevőlegesen asszisztál a kifosztásához és a rabszolgasorsa beteljesüléséhez.
Ami várható a közeli jövőben: ekkora mértékű infláció mellett majdhogynem kizárható a recesszió, ehelyett egy új stagflációs válság köszönt be, melyet – a 80-as évekhez hasonlóan – a tőkés kaszt kirúgásokkal és reálbér-csökkentésekkel kíván megoldani. Csakhogy immár ezt nem teheti meg következmények nélkül, mivel a munkaerőnek sem megtakarítása, sem anyagi lehetősége nincs rabszolgabérért robotolni. Aki kiesik a rendszerből, az így vagy úgy, de végleg elhagyja a munkaerőpiacot, így generálván még durvább munkaerőhiányt és bérharcot a munkásság körében.
Amivel próbálkoznának, az a maguk adósságának elinflálása a profitmaximalizáló tevékenység révén, csakhogy mindezt a szintén végletekig eladósodott munkások rovására teszik, akik bedőlő hiteleik miatt hamarosan nem engedhetik majd meg maguknak, hogy dolgozni járjanak.
Az infláció további felfutását követően egyetlen irányba bontakozhat ki a kapitalizmus válsága, ez pedig a totális rendszerösszeomlás, irdatlan deflációval körített gazdasági depresszióval tarkítva (lásd 1930). Annyi különbséggel, hogy akkoriban az emberek jó 80%-a még önfenntartó volt, vagy vissza tudott állni erre az életmódra, most meg a lakosság kihal, ha Putyin nem pumpálja a gázt, meg nem ér ide Kínából a krumpli.
A kapitalizmus nevezetű ponzi-lufi végleg kipukkan, magával rántván a mesterségesen életben tartott pénzügyi intézmények, zombicégek, államok milliót, és – sajnos – akár milliárdnyi embert is a halálba.
Egyéni szinten egyetlen életben maradási lehetőség akad: akár egzisztenciánk és adósságaink feladása mellett elmenekülni a rendszerből, amíg van erre lehetőség.
