A quiet quittelő dolgozók közös vonása, hogy alapvetően igyekeznek kapcsolataikat munkatársaikkal a munkahelyen belül, professzionális szinten tartani. Ez ugyan hozzájárul ahhoz, hogy munkaidő után semmi se emlékeztesse őket munkájukra, azonban ellehetetleníti bármiféle koordinált akció, adott esetben közös ellenállás megszervezését.
Így a quiet quittingre semmiképpen sem tekinthetünk úgy, mint egyfajta modern munkásmozgalmi felvirágzás előhírnökére. Mindössze a neoliberális kapitalizmusban egyébként is népszerű, egyéni felelősséget feltételező megoldásról van szó, a saját mentális egészség megóvása érdekében.
Nagy tárgyi tévedés, hogy a csendes kilépők magas szintű mentális egészséggel bírnának – pont a fordítottja az igaz. A csendes kilépők – meddő és hazug karriercélokat többé nem hajszolván – kényszerűen lemondanak saját terveikről és személyes fejlődésükről a szolgasors visszafordítása érdekében. Emellett a quiet quitting pont 2021 során lett népszerű buzzword-dé, amikor az ún. hosszú COVID kondíciónak hála radikálisan megnőtt a munkaállomány betegszabadságban töltött ideje. Már bocs, de az odahaza depresszív agóniájukban ágyat nyomkodó zsellérek kapcsán szintén elég pofátlan húzás mentális egészségről beszélni.
A “munkaidő után nem emlékeznek a munkájukra” kitétel szintén roppant nevetséges annak fényében, hogy az okostelefonok kora elhozta a munkaidőn kívüli zaklatás, az élethosszig tartó tanulás és az odahaza dolgozó jobbágyok kémprogramokkal való ellenőrzésének regnumát. Ezek egyike alól sem nyújt a csendes kilépés kibúvót, mivel nem az egyén passzivitása, hanem a munkáltató követelőzése dönti el, mennyire kénytelenek ezen lélekgyilkos követelményeket a peonok lenyelni.
Tehát nemhogy egyéni felelősség nem létezik a modern ültetvényi kultúrában, de a mentális egészség individualista ápolásának kultusza is rég csütörtököt mondott.
Csakhogy a kollektív szervezkedés ez esetben sem ér semmit, mert az emberek házaiba is egyenként költözött be a totális munkáltatói kontroll.
Még az első lépésnek számító rövidített munkahét bevezetését sem fogadták el állami szinten egyetlen országban sem, de az e célért kiálló, tömegeket megmozgatni képes szervezetek sem léteznek.
A munkaidő rövidítése, ha minden igaz, megnövelné a produktivitást, de legalábbis a hatékonyságot mindenképp. Csakhogy a szerző fatális tévelygésben vergődik, ha azt képzeli, a modern munkaeszmény célja az emberi szükségletek minél hatékonyabb megtermelése.
A kapitalista munkahelyek elsődleges feladata nem a személyes hasznosság növelése, hanem az ember idejének, tehát közvetve életének elvétele. A lélek feláldozása és felőrlése aprópénzért.
Ha a vállalatvezetők aktuális elvárásaitól eltérően jelentősen megjavulna a munkaerő teljesítménye (nem törődvén az ún. absztrakt piaci igényekkel), akkor egy kínai jellegű modellhez hasonlóan akár tekintélyes árudömpinget (bőség) is keletkeztethetne a munkaerő, aminek halálos következménye mutatkozik a tőkés rendszerre nézve! A már nevezett marxi tételnek (csökkenő profitráta tendenciája) megfelelően a hiány helyett bőség társadalmát megteremtő munkásosztály nagyon olcsón (dömpingáron) juthatna a fogyasztói termékekhez, ez által a milliárdos réteg profitja felszívódna, maga a gazdasági modell pedig csődbe menne.
Pont ez zajlik most Kínában, ahol az elektronikai cikkek immár olyan olcsók, mint a fejes káposzta. A túlkapacitás szisztémája tökéletes összeütközést mutat a profitmaximalizálásra törekvő burzsoá gazdasággal, amely a szükségleti cikkek viszonylagos hiánya (és így magas fogyasztói ára) által képes a milliárdos profitokat előállítani.
Emellett egy ilyen modellben lelepleződne a modern munkaetika tényleges szerepe, amely nem egyéb és pláne nem több, mint felnőttmegőrző 18+-os óvodások számára. A közmunkást például egyáltalán nem dolgozni hívják, hanem az életidejét elrabolni, hogy addig se járjon el lopni. A közmunka nyilvánvalóan totál haszontalan, és elképesztően negatív IQ-jú fogyatékosnak kell ahhoz lenni, hogy valaki az efféle tevékenységet jellemépítőnek találja.
A munkahelyek többsége pedig ugyanez, csak minimálisan több jövedelemért.
A quiet quittelő dolgozók nem ismerik egymást, elidegenedve végzik munkájukat egymás mellett, így az összefogás lehetősége nem merül fel. Ezt azonban egy másik tényező is gátolja: a kényelem.
Pont az összefogás hiánya generálhatja a sikert. Mit jelent az összefogás: tömeges összekapkodás, bebörtönzés, megsemmisítés lehetőségét. Ha mindenki egyénenként dönt az eszmény megvalósítása mellett, nem lehet célzottan a vezetőket elszeparálni a követőktől, nem lehet tömeges megsemmisítési technikákat alkalmazni. Milliónyi autonóm egyénben több erő lakozik, mint egyetlen, tömegével kontrollálható, aztán leverhető tömegben, mert a tömegek lelke eggyé olvad (lásd tömeglélektan: Ortega, Freud, Le Bon). Ha páran kiesnek, az ellenállás még nem szűnik meg.
Emellett mit tanulhattunk meg a tömegmozgalmak kudarcából? Szerinted ugye semmit. Szerintem meg azt, hogy rendkívül életveszélyes és százmilliók életével orosz rulettet játszató akció egyszemélyi vezetőket megbízni bármilyen ügy képviseletével, amely mögé aztán milliószám felsorakozhatnak az öntudatlan tömegek. Akik merő ostobaságukban nem is a fejükbe plántált eszményt szolgálják, hanem a diktátor parancsait, és egymást is nagy boldogan kiirtják, ha erre kapják felülről az ukázt.
Nyugaton meg ugye a munkásmozgalomnak szinte semmit nem sikerült elérnie, majdhogynem minden egykori eredményt visszavontak a kapitalisták az utóbbi évtizedekben. Közben a manipuláció, kényszer ereje a sokszorosára nőtt a tudomány “innovációinak” hála. Régen magánhadseregekkel kellett leverni a tüntetőket, most már az egyéni felelősségvállalás hazug mantrájával tömítik tele az emberek elméjét, ami szerint mindennemű rendszerprobléma és kiszolgáltatottságodból eredő kudarc a te személyes döntéseid következménye.
A kényelemre való apellálás meg roppant álságos az állítólagosan kapitalizmus-kritikus álbaloldaliaktól. Milyen érdekes, hogy nézőpontjuk tökéletesen megegyezik a kapitalizmus feltétlen térdre rogyva imádatát követelő libertárius akoléval, kik szerint a kierőszakolt hetvenórázgatás, a végeláthatatlan produktivitásnövelési kényszer, a napi kétszer egy óra zötykölődés a tömött buszokon és a rendszer működéséből eredő tömeges mértékű depresszió Xanaxszal való elfojtása mind a mi személyes komfortunk és jólétünk bizonyítéka. Hogyne.
Ha tényleg annyira kényelmes az életünk itt a kapitalista munkaparadicsomban, akkor minek változtatni?
A neoliberális kapitalizmus alapvetően kényelmes rendszer azok számára, akik az itt említett szolgáltatói, irodai munkákat végzik. Ők jellemzően az átlagnál magasabb keresettel rendelkeznek, ami átlagnál magasabb fogyasztást tesz lehetővé számukra. Ennélfogva azt érezhetik, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása az ő személyes érdekük is, hiszen a nyilvánvaló kizsákmányolás és kiégés mellett is profitálhatnak belőle. A quiet quitting az ő részükről tehát egy passzív hozzájárulás, ami lehetővé teszi az egyéni ártalmak mérsékelését, viszont nem fenyegeti a rendszer nyújtotta kényelmet.
Már megint ez a kényelemre való apellálás. Valójában a már emlegetett anyagi mozgásképtelenség tehet a quiet quitting-ről. A munkások java részének a szinte biztos hajléktalanság fenyegető terhe mellett semminemű lehetősége komoly anyagi áldozatot megkövetelő aktivizmusba fogni. A társadalmi mobilitás nagyja már a Kádár-rendszerben odaveszett.
Az meg igazán vérmes ostobaság, hogy a magasabb keresetűek, tehát a rendszer lényegi haszonélvezői fognak quiet quitting-be.
A középosztálybeli és elit munkakörökről amúgy már temérdek alkalommal elmondtam az igazságot: a fogyasztás nem a dolgozó peonok személyes kényelméért történik, hanem az ültetvény hatékonyabb kiszolgálásáért. Magasabb jövedelem mellé magasabb kiadási elvárások tartoznak, mint jobb lakás, minőségibb kaja, pszichoterápia, csapatépítő és vállalati tréning, saját autó, dresszkód követelményeinek kielégítése, mobilnet, bankolás. A többletfogyasztás egyáltalán nem a személyes komfortért zajlik.
A passzivitás fontos kulcsszó a témakörben, hiszen már a név quiet quitting (csendes felmondás) is egy inkább passzív történést feltételez. Ez pedig szintén beleillik a neoliberális kapitalizmus egyének közötti szolidaritást ellehetetlenítő általános passzivitásába.
A szolidaritást ellehetetlenítő legfőbb módozatok a munkásosztály elárulása parlamenti pártjaik által, a tömegmozgalmak kifulladása vagy véres felszámolása, a prolik hörgő gyűlölete a náluk akár csak kicsit is tehetősebbek iránt (a velük egy kasztba tartozó, de módosabb munkások kitaszítása, elit seggnyalása). A prolik az elittől várják az életük jobbulását a száraztésztákkal és választási ígérvényekkel, nem a saját kasztjuk gondolkodásra képes tagjaitól.
A szolidaritás tehát ott lehetetlenül el, hogy a munkás tömegek rendre nem az egymás közti összefogást forszírozzák, hanem mindenáron ki akarnak emelni valakit a köreikből, akit a fejük fölé pakolván az majd jól elviszi a balhét helyettük.
A tömegek pedig nem hajlandóak a legelemibb különbségek megtételére egymás közt, pl. hogy a másiknak lehet tényleg azért tripla a jövedelme, mert háromszor annyit teljesít és hétvégenként is bent gürcöl az irodában.
Ez egyébként az osztályöntudat hiányának következménye és már bocs, de öntudatlan tömegekre soha a történelemben nem lehetett sikeres mozgalmakat építeni. A műveletlen proletárok nem a tőkés-munkás tengely mentén választják szét az embereket, hanem hogy a másiknak több van-e, mint nekik. Ezért bukdácsolnak mostanában a szakszervezetek is. Amely vállalatoknál még bőszen regnálnak (lásd Volkswagen), ott óriási válság van, mert a szakszervezetek a munkások teljesítményarányos jövedelmezése helyett a jobbára egyenlő fizetés-növekményeket sajtolnak ki a vállalatból.
Ily körülmények közepette roppant nehéz a munkásosztályt egységes masszaként láttatni, amikor annak nagyja nem a tisztességtelenül és milliárd eurós ingyen szociális segélyeken meggazdagodó kapitalistákat támadja, hanem kizárólag a hozzá lehető legközelebb eső, nála kicsivel tehetősebb melósokat. A munkásmozgalmak belülről is gyakorta szétzilálódtak, nem kizárólag kívülről lövethetők széjjel.
Ennek fontos építőeleme az emberi kapcsolatok áthelyezése a digitális térbe. Napjaink nagyrészét digitális tartalmak passzív fogyasztásával töltjük. Ez egyrészt a figyelem és akaraterő csökkenéséhez, másrészt pedig az aktív kezdeményezőkészség visszaeséséhez vezethet. Ezeket a hatásokat láthatjuk a politikában, közösségi eseményeken, de akár egyetemi előadásokon is.
Az aktív kezdeményezőkészség visszaeséséhez az ezekből keletkező, gyakorlatilag menetrendszerű személyes és anyagi kudarcok vezetnek. A rendezvények túlnyomó többségét nem látogatja senki, a cehhet viszont fizetheti a serényen szervezkedő naiv áldozat.
A TikTok legalább ingyenes, de a fizikai jelenlétet követelő események súlyos kiadásokat vonnak maguk után. Manapság egy megfelelő helyiséget horror áron lehetséges csak bérelni, az egyetemi előadások meg nem egyebek, mint ótvar elmeprogramozások. Ott aztán garantáltan semmit nem tanul a delikvens, ami a rendszer regnumát akár csak minimálisan is megpöccinthetné.
A közösségi terek és fórumok bukását előidézte még továbbá az egyének leigázása, megszégyenítése (pl. bulikban az elvárt öltözködés, thinktank-ekben eltérő vélemények elhallgattatása), kényszerű nyilvánosság (minden be van kamerázva, mindent livestreamelnek), a totalitárius megfigyelés (az egykori partizán és luddita mozgalmak mind inkognitóban szerveződtek, egészen első megnyilvánulásukig). Plusz még bírságok, folyamatosan eszkalálódó költségek, jogszabályi korlátok is akadályozzák az élő előadások tartását. Az idei évben például a rendezvénybiztosítások költségei megduplázódtak 2022-höz képest.
Szóval roppant ironikus az otthon passzív langymeleg kényelmével dobálózni, amikor soha ilyen körülményes és reménytelen nem volt még fizikai akcióba lépni.
De ha utalsz nekem párszáz millát, szívesen szervezek neked és barátaidnak igényes eseményeket. 2019 óta szeretném megcsinálni a Revolife fesztivált, a legfrissebb elérhető árlisták fényében alsó hangon 150 milla önerő szükséges hozzá. Elérhetőségeim a kapcsolat menüpont alatt sasolhatók. 🙂 Ott aztán külön 3000 fős színpadot biztosítok nektek a kapitalizmus kritizálására, esténként meg ropunk egy jót a dance DJ-kre meg retro együttesekre, merthogy a Revolife fesztivál koncepció szerint olyan családi rendezvény lenne, ahol két fesztivált kap az ember egy áráért: egy nappali intellektuális – spirituális, előadások sokaságával tarkított rendezvényt, meg egy esti-éjszakai zenés eseményt.
Egy olyan rendszer jött létre, amely ellehetetleníti az ellene irányuló bármiféle nagyléptékű változtatásnak már a kiindulópontját, az aktív kezdeményezést is. A quiet quitting alapja lehetne egy, a munkaviszonyok megváltozatását célzó mozgalomnak… azonban az érintettek összefogásához először a passzivitás börtönéből kell kiszabadulni.
Pont az aktív kezdeményezés ágyazna meg a változás sírjának. Az ember egyénileg eltántoríthatatlan, tömegével viszont játszi egyszerűséggel kontrollálható és téríthető.
A látszat ellenére mindenki a maga eszközeivel és lehetőségeivel küzd a rendszer ellen, és ez így van jól. Ha mindenki egyénileg teszi a dolgát anélkül, hogy központi parancsokat osztogató vezetőre szorulna, végeredményben feléled a látszólag még alukáló tömegmozgalom.
