Lassacskán hagyománnyá válik, hogy más portálok felületén megjelenő ostobaság-hegyek kiigazítására adom fejem. Mindez részemről nem egyfajta tudatos misszió, hanem inkább kötelezettség-teljesítés: az igazság felvállalása csupán egyik oldala a szemfelnyitásnak, a másik felét a hazugságok leleplezésének kell képeznie, mivel temérdek ember nem képes önállóan meglátni a különféle firkászok és álspirituális megmondók mézes-mázas szavai mögött megbúvó szélhámosságokat.
Tragikus látni, ahogy a magyar baloldal a szocialista és munkásmozgalmak történelme ismeretének hiányában mennyire szorgosan rúgogatja magának a folyamatos öngólokat. A ludditák kigúnyolása után most megint egy olyan tartalom akadt a horgomra, amelynek szerzője alapvető műveltség hiányában kívánja osztogatni az észt.
A firkálmány az újonnan elterjedt és a munkaerőpiacon jelentős vihart kavaró quiet quitting, vagyis csendes kilépés jelenségéről szól. Röviden, aki nem tudná: a fogalom olyan, elsősorban Y és Z-generációs dolgozói csoportokat takar, amelyek tagjai kizárólag a munkaszerződésbe foglalt feladatokat hajlandók a maguk fizetéséért teljesíteni, jottányit sem többet. Továbbá a munkaidő kitolására, kiváltképp fizetetlen túlóra felvállalására sem vetemednek.
Tehát voltaképpen az a baja a rendszernek ezzel a lusta, semmirekellő fiatalsággal, hogy a szabad piac diktátumai szerint meghatározott módon teljesítik vállalásaikat a munkáltatóikkal szemben. Ami meglehetősen áldatlan állapotokat gerjeszt, hiszen a hajszálpontosan kölcsönös megegyezésnek megfelelő teljesítés kevesebb lehetőséget ad a burzsoázia kezébe a munkaerő hatékony kizsákmányolására.
Eme viszonylag új keletű, a COVID-karantén alkalmával elterjedt szokást kívánja kritizálni roppant látványos bukással az Új Egyenlőség blog szerzője:
Egy frissen közzétett globális munkahelyi felmérés szerint az európai munkavállalók 72 százaléka csak a fizetése megszerzéséhez szükséges minimum erőfeszítést teszi meg munkája során. A trend hátterében a rendszerből eredő kiégés és kihasználtság elleni egyéni védekezés állhat. Ez azonban nem elég a probléma megoldásához.
A demokrácia elvileg többségi uradalmat jelent, erre fel kiderül, hogy bár a legtöbb “magától értetődő”, “öröktől fogva létező” rendszerfunkció tényleges támogatottsága 50 százalék alatt van, azok regnuma és karhatalmi fenntartása látszólag megingathatatlannak tűnik. Lásd bírságok fizetési hajlandósága, felsőoktatásól kihullók száma, bedőlő hitelesek aránya.
Erre mondja Hamvas Béla, hogy a demokráciában valójában nem a tényleges többség uralkodik, hanem egy erőszakos kisebbség, amely magát többségként feltüntetvén és többségi felhatalmazásra hivatkozván voltaképp egyeduralmat gyakorol.
De mindegy, a lényeg nem ez, hanem a temérdek renitens, akik úgy bontják le felelőtlen linkeskedésükkel a rendszert, hogy mindent hajszál pontosan a munkaszerződésben foglaltak szerint csinálnak. Ha valóban 72 százaléknyian vannak, akkor bizony alkalmasak rendszerszintű változások végrehajtására. Később majd meg is indoklom, miért.
A Gallup legfrissebb globális felmérése alapján mindössze a munkavállalók 23%-a végezte feladatait teljes elkötelezettséggel. Magyarországon a dolgozók 20%-a esett az elkötelezett kategóriába, ami a munkájukat aktívan, teljes erőbedobással végzőket fedi. Európai átlagban a munkavállalók 13 százaléka volt elkötelezett.
Na ez aztán nagyon durva, már amennyiben hitelesek a szóban forgó számadatok. Egész eddigi életem során ha akartam, ha nem, hallgathattam a vérmes baromságot, hogy valójában itt a Földön minden ember egyetlen szóba jöhető létfunkciója a látástól mikulásig tartó munka, a rabszolgaság, az örök mókuskerék, és olyan ember nem létezik, nem is létezhet, akinek nem ez az egyetlen és kizárólagos vágya.
Erre fel megint kiderül, hogy ez az elsöprő többség valójában egy nagy pofájú és agresszív kisebbség, akiknél többen vannak a munkát utálók és a rabigaság világából kicsatlakozni kívánók. Legfeljebb ezt nem tehetik meg.
Az is nagyon érdekes még, hogy a munka iránt elkötelezettek aránya európai szinten még a magyarokénál is siralmasabb. Ami már megint csak az egyik régebb óta hangoztatott tételem helyességét bizonyítja, hogy az abszolválható jövedelem jóformán semmi szerepet nem játszik az okkult munkaszeretet kibontakozásában. Önmagában véve a munka az oka az emberiség nyomorának és tömegek depressziójának, nem pedig az ilyen-olyan incentívák hiánya, vagy a jövedelem elégtelensége, netalán a nem kellőképpen kifinomult bánásmód. A munka egymagában kiváltója az emberiség szenvedésének, s semmiféle belengetett marharépa nem fogja ezt az igazságot letörni.
A quiet quitting jellemzően a toxikus munkakörnyezet eredményeként jelent meg a nemzetközi diskurzusokban. Általános vélekedésként terjedt el az emberi erőforrással foglalkozó körökben, hogy a quiet quittinget vonzóbb munkakörnyezettel kell megelőzni. Mivel a quiet quitting legfeltűnőbben az irodai dolgozók körében terjedt el, a megoldási javaslatok is általában az irodai környezet javítására irányultak.
A javaslatok középpontjában azonban, az esetek többségében az a cél állt, hogy a cégek a lehető legkisebb befektetéssel a lehető legvonzóbb munkahelyet teremtsék meg, a dolgozók valódi igényeit figyelmen kívül hagyva.
Hát igen. Pofozhatjuk a szart akárhogy, attól az még szar marad. Az ilyen beltéri biliárdasztalok, csapatépítő tréningek, mindfulness meditációk roppant alacsony hatásfokú figyelemelterelő kábítószerei a vállalati ültetvény elviselhetetlen monotonitásának.
Mindezekkel együtt még elmebetegebb bánásmód és még felfokozottabb kizsákmányolás vár az emberre. Csakhogy a munkaerő teljesítőképessége ezektől a pótszerektől nem javul hosszú távon, mivel sem a fizikai, sem a mentális, a lelki egészség meg pláne nem matematika. A kettős könyvelés a vállalati bürokráciának megfelel, munkaszervező elvnek már kevéssé alkalmas.
A teljesítményt egy szinten túl nem lehetséges fokozni. Ha porckorongsérvet kapok, nem enyhít bajomon a csocsóasztal, kiégettségemet és depressziómat nem kompenzálja a cafeteria. A homo economicus mentalitás megbicsaklik a valóságon.
A járvány végével a cégek többsége megszüntette az otthoni munkavégzés lehetőségét és közösségépítő programokkal, szórakozási lehetőségekkel és kedvezményekkel próbálta visszacsábítani dolgozóit az irodába. Az otthoni munkavégzés – széleskörű népszerűsége ellenére – nem vált alapvetővé, és a legtöbb munkaadó hibrid munkavégzést vezetett be kötelező irodai napokkal. Ez is rámutat arra, hogy a dolgozók közvetlen felügyeletének lehetősége és a céges identitás erősítése fontosabb az alkalmazottak személyes jólléténél.
…A quiet quittelő dolgozók az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem elégedetlenek feletteseikkel és nem is újabb céges kvízestekre vagy csocsóbajnokságokra vágynak. Ez tehát kétségbe vonja a feltételezést, miszerint a toxikus vezetői magatartás eredménye a quiet quitting,.. [A munkahelyi légkör javításának kívánalma] eltereli a figyelmet a szobában álló elefántról: a munkahelyi feladatok végtelen egyhangúságáról és értelmetlenségéről.
Így van. Önmagában a munka az oka az emberiség agóniájának. A rendszer a probléma, nem az egyes személyek, vezetők, vagy akár törvények, melyek ellen még úgy-ahogy fel lehetne lázadni. A probléma valós gyökéroka fizikai erővel megközelíthetetlen. Ezért is ostobaság az aktivizmus.
A történelemben soha nem változott a munkás osztály állapota egy jottányit sem, miután az ökölrázva kivonult az utcára. Ha nagyon forró lett a talaj a burzsoázia talpa alatt, bevezethetett bizonyos kedvezményeket, melyekkel elhitette, hogy a melósoknak ezután jobb lesz, de minden ilyen esetben kiderült, hogy jól palira vette az elit a népességet.
És persze visszatartotta magát a nyílt erőszaktól, de mindezt a lakosság totális karhatalmi lefegyverezése és a követelések jogi érvényesítésének kikerülhetetlen halálcsapdákkal tarkításának árán tette. Nem veri le immár vesédet a rendőr lázongásért, cserébe objektíve semmit nem is tehetsz a magad léthelyzetének javítására és a sérelmeid jóvátételének kicsikarására.
Az esetlegesen bevezetett reformokat is néhány évtizeddel később visszavonták, a munkás-jóléti intézkedéseket meg legfeljebb formálisan tartják be. Jól tudjuk mind, hogy az a 40 óra szinte sosem 40 óra, a fizetésemelést elviszik az annál is sebesebben növekvő létfenntartási költségek, a munkavállalói jogok meg ilyen fiktív entitásként rendelkezésre állnak ugyan, de jaj annak, aki megpróbálná azokat érvényesíteni.
A rendszerszintű elnyomással szemben tartós fizikai ellenállást gyakorlatilag lehetetlenség kifejteni. Marad a passzív ellenállás, a quiet quitting, mint egyetlen értelmes és talán eredményre vezető opció.
Magyarország népszerű célpont lett az alacsonyszintű, minimális szaktudást igénylő munkák kiszervezésére, áttelepítésére… Az ilyen pozíciók tehát semmiképpen sem izgalmas, kreatív vagy pozitív társadalmi hatást kiváltó feladatokból állnak.
Nem meglepő, hogy a dolgozók nagyrésze (sic!) szeretné a munkával töltött idejét és az arra fordított energiáját minimalizálni. Ebben a környezetben a quiet quitting sokkal inkább tűnik egyéni védekezési módnak a kizsákmányoló feladatokkal szemben, mintsem a konkrét munkakörnyezetre adott válasznak. A probléma tehát jelentősen nagyobb és a neoliberális kapitalista termelési mód eredményének is tekinthető.
Nem egyéni védekezés. Tömeges, csak egyénenként hajtják azt végre az áldozatok. Így nem lehetséges őket a kevéske számú szószóló (kapitalista szlengben: bomlasztó) vezető begyűjtése által szétzilálni. Akárkit is rúg ki a cégvezető, legyen szó akár szakszervezeti vezetőkről, a mozgalom életben marad és a megmaradt tagok nyugodtan folytathatják tovább a csendes lázadásukat.
Ezzel szemben egy szabvány munkásmozgalom kábé addig marad életben, amíg az a néhány szem vezető és tárgyalópartner kikosarazásra nem kerül a vállalatoktól. Onnan – önálló kezdeményezőképesség hiányában – az ültetvényen ragadt tömegek is tudják immár, hol a helyük.
Plusz a rendszer aktív és lelkes szolgaságot követel, nem pedig passzív csodavárást. Jelentkezz állásokra, interjúzz, sajátíts el haszontalan szakmányokat, adósítsd el magad fulladásig diákhitellel, törlessz az idők végeztéig, túlórázz halálod napjáig. A szolgasors aktív bebiztosítást kíván magának, ezért minden aktivizmus végső soron tovább erősíti a szolgaság intézményét. Azt a néhány lázongót kidobálják, a maradék pedig agonizálhat még keservesebben, mint annak előtte.
A rendszer mindig talál a helyedbe mást, aki a szolgája lehet. Melyik eset az egyetlen, amikor nem működik a “van száz másik a helyedre” varázsigéje? Kizárólag amikor az a száz másik is hozzád hasonlóképp viselkedik.
Emellett a quiet quitting ingyen van, a szervezkedés viszont temérdek pénzt emészt fel. A 2008-as válságot követően nem értették ezek a nagy libsi burzsoáziából származó kamuforradalmárok, hogy miért nem mennek ki az emberek az utcára és maradnak ott a szükségszerű változások beálltáig? Hogyhogy nem lehetséges Pesten összeverbuválni több százezres tömeget a vidéki kisfalvak halálra fosztogatott lakosságából? Úgy drága barátom, hogy egészen a megyei és országos napijegyek 2024-es bevezetéséig annyira drága volt a közlekedés, hogy a legszegényebbeknek egy havi kaja árát kellett volna áldozniuk olyan meddő tüntetésekre, melyeken végül a büdös életben nem érnek el semmit.
A rendszerből egyetlen kiút létezik, mégpedig hogy egyszerűen nem veszünk részt benne. Nincsen választási lehetőség a rendszeren belül, mert aki nem adja be a derekát és helyezi magát önként a rabság igájába, az éhen hal.
A kizárólagos metódus, amely a rendszert változásra sarkallja, ha elszivárognak az ültetvényről az örök körforgás rendszerének olajozott működését szavatoló jobbágyok. Akkor aztán reszket ám a burzsoázia! Minden más esetben automatikusan ők nyernek, mert eleve feléjük lejt a pálya az összes létező törvénnyel, jogszabállyal és erőszakszervezeti védelemmel egyetemben.
…a quiet quitting egy, a neoliberális kapitalizmus status quo-ját nem fenyegető, a személyes veszteségek minimalizálására irányuló magatartás.
Persze, egyes számú cél a személyes veszteségek minimalizálása. És vele a tőkés nyereségek leredukálása. Minden éremnek két oldala van, mert kettős könyvelés vonatkozik a kapitalista tranzakciókra. Ha a magam veszteségeit minimalizálom, tehát kevésbé tud kizsákmányolni a munkáltató, azzal az ő profitját rombolom.
Ha a szabotázsakciót egyedül művelem, kirúgnak. Ha szervezkedem, velem együtt az összes “bűnrészes” pucér seggel távozik az ültetvényről. Ám ha tömegével, mégis egyenként gyakoroljuk a passzív ellenállást, nincs hogyan a burzsoáziának hathatósan büntetni minket, sem pedig lecserélni nem tud egy másik jobbágyra, hiszen az is jó eséllyel ugyanazt műveli.
Egyenként vagy kis csoportokban nagyon könnyen lekapcsolnak minket, de mi a helyzet egy globális ellenállással? Ráadásul nyilvánvalóvá vált immár, hogy a migránsok nem tudják kiváltani a fejlett nyugati munkaerőt.
Németországban az euró bevezetése óta a reálbérek folyamatosan stagnálnak, vagy akár csökkennek. Szakszervezetek ide vagy oda. Viszont a csökkenő profitráta tendenciájának és a munkaerőhiánynak az okos kihasználása már a mi malmunkra hajthatja a vizet.
Nagyon nagy kár, hogy a baloldaliak mostanság ugyanúgy egydimenziósan gondolkodnak, mint a kapitalisták.
