Lenyűgöző hatékonysággal képesek a kapitalisták mások erőfeszítésének eredményeit kisajátítani, majd az azokat eredetileg előállító munkások felett zsarnokoskodni. Miközben a COVID-hisztéria során sosem látott mértékben növekszik vagyonuk, saját maguk egy fia centet sem kockáztatnak abból. Ehelyett a végletekig legatyásított szolgáik zsebéből húzzák ki a profit előállításához közvetlen mód nem kapcsolódó költségek összegét.
Az utóbbi évek sláger-kifejezése a filantrópia lett. A „jótékony” milliárdosok eme újdonsült szokás keretein belül oly dolgokra fecsérlik a pénzt, melyek az ő hatalmuk jövendőbeli bebetonozását szolgálják. Iskolát alapítanak a jövő bérrabszolgáinak, támogatásokkal gazdagon tömött zöld beruházásokat indítanak a kispénzű startupokként induló konkurencia tönkretételére, vakcina-programokat kezdeményeznek az általuk egyre betegebbé tett lakosság további nyomorítására. Magyarán oly tervek végrehajtását pénzelik, melyekkel birtokukba tartozó cégeik tevékenységi körén kívül is beszennyezhetik a létet, indíthatnak offenzívát a népesség ellen.
Mint egy újonnan publikált viselkedésgazdaságtani kutatásból kiderül, mindezen dolgokért még csak nem is ők fizetnek. Egyenesen a béreseik zsebéből rángatják kifelé a következő generáció hatékonyabb rabláncra veréséhez szükséges érmemennyiséget.
A jelentés meglehetősen súlyos ítéletet mond ezen hazugságszisztémáról, melyet filantrópiának hívnak: egyáltalán nem segít lelkes talentumok bevonzásában, sőt mi több, elég gyakran riasztó hatással bír, amennyiben egy cégről vagy annak tulajdonosáról kiderül, hogy filantróp tevékenységet folytat.
A mai fiatalság hála az égnek jóval értelmesebb, mint korlátlan mértékben fosztogatható-rabolható elődeik, és átlátnak a szitán. Pontosan jól tudják, hogy egy kapitalista vállalatnak esze ágában sincs saját vagyonát és bevételeit kockára tenni a „jóságoskodás” látszatának fenntartására. Mindazon pénzeket, melyekből hazugság-marketingjüket fedezik, a dolgozók fizetésének megnyirbálása révén teremtik elő, profitjukból egy fillért sem áldozván emberiségpusztító hülyeségeikre.
További megállapított tény, hogy a magasabb fizetés akár ötször hatékonyabb módszertannak mutatkozik a szorgos és tehetséges munkaerő bevonzásában, mint bármiféle álságos jótékonykodási akció.
A filantrópia, mint intézmény egyébként zseniális húzás a magáncégek részéről. Amellett, hogy nagy jótevők maskarájában tetszeleghetnek, álságos viselkedésük következményeit rálőcsölhetik megrövidített pénztárcájú alkalmazottaikra. Akik viszont szégyenbe kerülnek amiatt, hogy a lassacskán ételre és fedélre sem elegendő jövedelmükből nem adakoznak eleget. Ezt is az önzetlen milliárdosoknak kell szabályozni a kapzsi, lusta disznó munkakerülő hatvanórázókkal szemben.
Tudvalevő, hogy napjainkra már kizárólag a mosott agyú közgazdászok hiszik el ama gyermekmesét, hogy a fogyasztói igények, illetve a kereslet-kínálat spontán alakuló tényezők, melyek kielégítését a magáncégek gyorsan és hatékonyan végzik. A valóság, hogy a cégek diktálják mind a fogyasztói igényeket, mind azon tényezőket, melyek alapján a lakosságra ömlesztett produktumok kötelezően megítélendők a vásárlók részéről. Mindennek elérésére – újabb dugába dőlt közgazdász-dogma – saját maguk semmit nem kockáztatnak. Az elhülyített bérrabszolgák nemhogy szívesen áldozzák fel munkájuk eredményét a nevükben melldöngető milliárdosok dicsőítésére, hanem meg sincsenek kérdezve, egyáltalán mi legyen az általuk előállított busás gazdagság sorsa.
Mintha az élettelen pénz volna mindenféle élőlényekhez hasonlatos tulajdonságokkal felruházva, az élő munkaerő pedig mint léttelen funkció szerepelne a burzsoázia újbeszél szótárában.
Egy csúnya, kaporszakállú bácsi jó kétszáz éve felfedte már az efféle viselkedés filozófiai lényegét:
Egy burzsoá társadalomban a tőke független és van individualitása, míg az élő ember függő és nincs individualitása.
