Rendre minden évben bepróbálkoznak a pártállamok és ezek alfelét lelkesen nyaldosó értelmiségi körök a “soha nem éltetek még ennyire jól” varázsigéjével. A karhatalmi körökhöz jól felfogott önérdekük mentén dörzsölődő gazdasági aktorok ujjal mutogatnak az aluljáróban fetrengő hajléktalanokra, saját hányásukban mártózó drogfüggőkre, nyakló nélkül inkasszózott földönfutókra, minden fillérnyi keresetüket a fedélszerzés kényszerének kielégítésére beszolgáltató jobbágyokra, hogy tessék szépen térdre rogyván lelkes hálaénekeket zengeni bölcs vezetőink és jóságos munkaadóink nagyszerűségéért, akik ezt a földi poklot mennyországot megteremtik és elérhetővé teszik részünkre!
Közben a bolygó lángol, a fél világ recesszióban agonizál, az emberek egyre elmebetegebbek, a “vezetőink” egyre fogyatékosabbak. Napról napra kevesebb termék és szolgáltatás megvásárlására telik a mi roppant nagyvonalúan osztogatott busás jövedelmünkből, miközben a boltban beszerezhető csomagok mérete és súlya egyaránt tendál a nulla felé. Lassan az üres levegőre fogjuk minden havi keresetünket elverni.
Miközben a permanens válság béklyója alatt sínylődünk, az egy százaléknyi elit kivételével minden szorgos, dolgos, önmagát eltartó és kizárólag a saját jóléte megteremtéséért ténykedő kifosztott jobbágyot egyetlen befizetetlen csekk választja el a hajléktalanságtól, s egyetlen kimaradt munkanap az éhhaláltól. Hát ilyen jólét még soha nem köszöntött ránk! Tessék egy kis inkasszó, hogy még fellelkesültebben ünnepelhesd a szabadságod és jólétedet!
Úgy gondoltam, hogy érdemes volna összefűzni és egy csomagban közölni ama tényezőket, melyek idáig vezethettek, hogy minden idők legkiszolgáltatottabb és legkifosztottabb rabszolgaserege a korlátlan szabadság és jólét skizofrén delúzióját vetíti bele az elfuserált életébe, akik azt sem hajlandóak észrevenni, mikor már bejárati ajtójukat verdesi az éhhalál.
A már lezajlott, illetve továbbra is aktívan eszkalálódó folyamatok java része teljesen láthatatlan a totális szellemi vakságban vergődő köznép részére. Úgyhogy aki szeretne továbbra is békésen csicsikálni s kizárólag úgy eszmélni a keserű valóságra, hogy a körfűrész már épp a nyakukat nyiszatolja, azok ne is olvassanak tovább. A többieknek jó művelődést, kellemes szórakozást!
Az alábbi bekezdések kizárólag az emberiség jelenkori nyomorának a PÉNZÜGYI ÉS MATERIÁLIS tényezőit sorolják, a szellemi és lelki dimenziókról temérdek alkalommal értekeztem már, s fogok is még azokról szólni.
A gazdagok gazdagodnak, a szegények szegényednek
Ellentétben a kapitalista és pártállami elmeprogramozással, a neoliberalizmus 70-es évekbeli bevezetése óta a gazdagok abszurd mértékű vagyonra tehettek szert, s még a tíz százaléknyi felső középosztálynak is bőven maradt mit a tejbe aprítani. Nem úgy a szegények.
2019-ben fedte fel az amerikai Federal Reserve, hogy a gazdagok szélsőséges vagyongyarapodása, ellentétben a neoliberális hazudozók állításaival, nemhogy nem emelte ki a szegény rétegeket a nyomorból, de még mélyebbre nyomta őket a sárgödörbe.
A vonatkozó statisztika szerint a szegények pozitív 700 milliárd dollár értékű összvagyona a vadkapitalizmus elburjánzása előtt, a 2008-as válságot követően mínusz 200 milliárd dollárra süllyedt, vagyis a semminél is kevesebb vagyonuk van.
A reálbérek a kapitalista közgazdászok hazudozásaival ellentétben stagnálnak vagy csökkennek
Miközben kiváltképp a 90-es évek igazi termelékenység-bummot hívott az éterbe az informatikai fejlesztéseknek hála, a munkából vegetálók fizetése nemhogy nem nő immár hosszú évtizedek óta, de egy helyben toporog, vagy ami még rosszabb, csökken.
El fog szédülni a csodálkozástól a kedves olvasó, ha elárulom, a KSH 1960-ig visszalapozható termelékenységi és reálbér-statisztikái szerint mikor volt abszolút csúcsponton a magyarság materiális létszínvonala. Ugyanis ez az év az 1979!
Mit jelent ez? 1979 óta soha nem érték el a reálbérek a nevezett évben mért rekord szintet. Bő 45 éve tehát a magyarság reál jövedelmi színvonala hanyatlóban van!
Időintervallumokra felbontva a statisztikát: a 80-as évek totál stagnálást és pangást hozott, a 90-es évek abszolút összeomlást, a 2000-es évek megint stagnációt, a 2010-es “soha nem látott aranykort” hozó esztendők pedig totális lakossági vagyonvesztést, mellé az évtized első felében szintén zuhanó létszínvonalat.
1979 óta kizárólag 1998-2003, illetve 2016-2019 közt növekedtek a reálbérek. Az 1998-2003 közti növekményt a 2008-as válság tökéletesen lenullázta, a 2010-es második felének reálbér-bummját pedig a COVIDiktatúra söpörte el. A 2022-23 során rekord arányban lecsökkentett minimálbéreknek hála a lakosság két éven belül 17%-ot vesztett anyagi létszínvonalából, ami minden bizonnyal soha nem látott hanyatlást jelent, egyszersmind a 2016-19 közti mintegy 15%-os növekmény teljes visszafordítását.
Már 1989-ben messze alatta volt a lakosság létszínvonala az 1979-es csúcsnak, mégis, a rendszerváltás óta a magyarok reáljövedelme soha nem érte el az azt megelőző esztendőben, 1989-ben abszolvált referencia-értéket.
Összehasonlításképp a termelékenységgel, a magyar gazdaság teljesítménye szinte hajszál pontosan megduplázódott 1989-2015 között. Vagyis a növekvő termelékenység kizárólagos haszonélvezői a tökés rétegek és a húsos fazékhoz közel hajló pártállami ideológusok, oligarchák, milliárdos vállalkozók lettek.
Mindezen statisztika visszaigazolja az általam már többed alkalommal említett nagy igazságot: minél többet dolgozol, minél szorgosabb vagy, minél jobban teljesítesz, annál szegényebbé és nyomorultabbá válsz.
A munka diktatúrája miatt az emberiség testi, lelki és mentális nyomora rekord szinteket verdes
Voltaképpen a nyomor minden dimenziója a munka intézményéből indul ki, ugyanis ennek viszonylatában határozzák meg a fejünk fölött csücsükélő önkényurak a létjogosultságunk mértékét.
Az 1930-as évek óta nyilvánvaló a legtöbb haladó szellemű közgazdász számára, hogy a munka leépítő és lélekgyilkos volta csak akadálya a népesség jólétének és prosperitásának. Mégis ragaszkodik a munkadiktátum nemhogy fenntartásához, de évről évre fokozásához a burzsoá kaszt. Hogy ennek mi az oka, arról lentebb értekezek.
A munkadiktátumnak köszönhetően az emberek úgy váltak totális rabszolgáivá a szisztémának és az azt kontrolláló uralkodó elitnek, hogy voltaképpen a nyílt színi erőszak és nyilvánvaló kényszerítés nélkül sem marad objektíve másra esélye az embernek, mint élete végéig agonizálni a szabadulhatatlan rabság fullasztó árjában.
A munkadiktátum néppusztító hatása temérdek további tényezőre bomlik, érdemes ezekkel egyesével is foglalkozni, mert roppant fontosak.
Totalitárius Bér -és adósrabszolgaság
Ha másból nem, hát a történelemkönyvekből megtanulhattuk, mily sanyarú sorsban vergődtek az elsősorban gyarmatként leigázott kontinensekből behurcolt rabszolgák.
A bérmunka bevezetését jó ideig hasonló jellegű bánásmód követte a munkáltatók részéről. A munkást következmények nélkül lehetett ütni-verni a gyárkapun belül, a kapitalista gyakorlatilag az égvilágon bármit megtehetett vele. Odáig mentek a kor iparmágnásai, hogy az embertelen körülmények végett sztrájkoló munkáshadakat magánhadseregekkel lövették agyon.
“Bármikor felbérelhetem a munkásosztály egyik felét, hogy lője le a másik felét.” – Jay Gould
A kapitalizmus történelmében a bérrabszolgatartás módszertana rengeteget finomodott az idők során, ám lényege mit sem változott.
A hagyományos rabszolgaság idején a rabszolgáknak nem lehettek önálló döntéseik, gondolataik, ugyanakkor nem is feleltek a saját életükért. Mindennemű szükségleteikről, ideértve az etetést, fedél biztosítását, ruháztatást, betegségek és sérülések kezelését a rabszolgatartó volt köteles gondoskodni, ámbátor mindezt nyilvánvalóan meglehetősen alja színvonalon tette. A kapitalisták legtöbb törekvése ebben az érában a környezet és élővilág kifosztására irányult.
Második szinten, a bérmunka korában a munkáltató fix jövedelmet fizetett a dolgozóinak, amely összeget aztán igyekezett elinflálni, játszani a munkaidőkkel, szünetekkel és ünnepnapokkal. Ám a bérmunka legfőbb lényege az volt, hogy a kapitalisták minél magasabb teljesítményt sajtoljanak ki a munkásaikból anélkül, hogy azért többlet díjazást kéne adniuk. Ezt hívjuk a klasszikus kizsákmányolás korának. Itt a kifosztás forrása immár nem a környezet, hanem az élő ember.
Ebben az interregnumban még jobbára a munkáltató gondoskodott a dolgozók szükségleteiről, de bekerült a képbe a bérlemények és a szükségletek monopolizált kielégítésének képe.
Hogyan is kell mindezt elképzelni? Ellentétben a földpadlós és gyakran ajtó nélküli rabszolgaházakkal, a kor legnagyobb monopolista iparmágnásai saját maguk által tervezett városokat húzattak fel, melyeket telerakattak mindenféle földi jóval: viszonylag tágas munkásszállókkal, szökőkutas parkokkal, könyvtárakkal, üzletekkel.
E városrészek minden elemének kontrollja a monopolkapitalista kezében volt: övé volt a bolt, a könyvtár és a munkásszálló is, a dolgozóitól pedig bérleti díjat szedett az építési és fenntartási költségek fedezésére. Mind az albérletek, mind az üzletek árszínvonalát úgy határozták meg a kapitalisták, hogy a munkások kénytelenek legyenek a komplett bérüket albérletre és élelmiszerek beszerzésére költeni – hála a gátlástalan monopol-árazásnak -, így a munkások, ha jobban meggondoljuk, voltaképpen ingyen dolgoztak az iparmágnásoknak.
De itt sem ér véget a sztori: az 1800-as évek végén nagy válság érte a kapitalista világot. Hogy reagáltak minderre az iparmágnások? Hát úgy, hogy a jövedelmeket befagyasztották, míg a bérletek díját és az élelem árát a csillagos égig növelték. Az akció következtében az emberek kisebb jövedelmet kaptak kézhez, mint amiből meg tudtak volna élni. Nemhogy ingyen dolgoztak a kapitalistáknak, de még fizettettek is velük, hogy ingyér dolgozhassanak!
A kapitalizmus korabeli következménye minden korábbinál véresebb munkássztrájkok tömkelege lett.
Na és mi a helyzet napjainkban, a “soha nem látott aranykori szabad piac” idején? Lássuk csak.
A három univerzálisan hangoztatott varázsszó jelenleg a GDP, a termelékenység és foglalkoztatottság. A piaci szereplők szemlátomást egymástól függetlenül működnek, tehát az albérletek és élelmiszerüzletek többségének kontrollja nem monopolista iparmágnások kezében van. A kapitalizmus dinamikája így absztrahálódhatott.
De valóban független, saját döntéseiért és pénzügyeiért felelős, önálló és szuverén polgárok tömkelege alkotja a modern kori szabad piacot? Ennek megfejtéséhez hatoljunk csak be még mélyebben a nyúl üregébe.
Költekezési kényszer: a bér -és adósrabszolgaság soha el nem apadó üzemanyaga
Azt állítják az apologéták, napjaink “szabad és független” polgárai maximálisan urai saját életüknek, munkavégzésüknek, költéseiknek. A rabszolgatartás és monopol-kapitalizmus korában megszokott áldatlan állapotoknak vége. Tényleg így van? Vizsgáljuk csak meg!
Létfenntartás szempontjából a munkásszállók és rabszolgakunyhók szisztémája egyaránt létezik még a nagyvilágban, legfeljebb alaposan visszaszorultak ezen intézmények. Mi ezek alternatívája? Úgy van, az albérlet, vagy a hitelre vásárolt lakás.
A kapitalisták hazudozásaival ellentétben ezek árszínvonalát nem a gyakorlatilag soha nem érvényesülő kereslet-kínálat viszonya határozza meg, hanem az árrugalmasság. Létszükségletek árrugalmassága szükségszerűen alacsony, lakhatásé szinte nulla.
Lépjünk csak vissza a GDP, termelékenység és foglalkoztatottság szentháromságának kérdéséhez. E mérőszámok nem egyes kapitalisták, hanem az összgazdaság teljesítményét mérik kifundált tényezők mentén.
Állítólagosan mindhárom tényező befolyásolja az egyes gazdaságokban abszolválható létszínvonalat, a valóságban egyik sem. A GDP semmit nem mond a szükségletek árszínvonaláról és elérhető mennyiségéről, ahogy a dolgozók jövedelméről sem. A termelékenység jelzi ugyan a dolgozó lakosság által előállított termékek és szolgáltatások mennyiségét, de azt már nem, hogy ők maguk milyen arányban juthatnak hozzá azokhoz a teljesítményükhöz képest. Végül a foglalkoztatás az égvilágon semmit nem mond el egy gazdaság teljesítményéről, általában a legszegényebb országokban dolgoznak a legtöbben, mégsem jutnak előbbre.
Akad egy negyedik fokmérce is, melyet rendkívüli mód rühellnek citálni a pártállamok, ez pedig a fogyasztási index. Ellentétben a többi mérőszámmal, melyek az emberi tényezőktől mentesített absztrakt mutatókat fényezik, a fogyasztási index leleplezi, egy adott gazdaságban a népesség milyen arányban részesedik a javakból a megtermelt mennyiséghez képest.
Egy valóban jóléti gazdaságban 70% felett tanyázik ez a mutató (elviekben lehetséges 100% feletti érték is, de nincs a világon ország, ami ezt teljesítené). Ahol magas a kizsákmányolás mértéke, ott 50-70% közé áll be a mutató, a legkizsákmányoltabb (tehát jövedelméhez képest legkisebb fogyasztási lehetőséget abszolváló) gazdaságokban 30-50 százalék közt tartózkodik. Ez alatti arányszám gyakorlatilag kizárólag klasszikus rabszolgatartó országokban vagy végletekig korrupt államokban lehetséges.
Leleplezem a valóságot, Magyarország a harmadik kvadrátban helyezkedik el a maga 45 százalék környéki fogyasztási indexével. Ez azt jelenti, hogy a magyar lakosság kevesebb mint fele olyan jól él (materiális szinten), mint amit a munkateljesítménye indokolna.
A fogyasztás és termelés vizsgálhatóságáról lesz még leleplező tanulmány, ezért lépjünk is tovább.
Egy fogyasztói társadalomban a kizsákmányolt lakosság ültetvényen tartása pusztán egyetlen módon lehetséges: rá kell kényszeríteni őket a negatív cashflow mentén való működésre, vagyis hogy többet költsenek keresetüknél. Egyéb módon ugyanis nincsen hogyan equilibriumba állítani a gazdaság nyikorgó tragacsát, csak magasabb jövedelmek felajánlásával. Az meg ugye a halálnál is rosszabb.
Egyetlen fatális tévedésük a kapitalista közgazdászoknak, hogy a lakosság szereplői nem kényszeríthetők hosszú távon veszteséges munkavégzésre.
A hagyományos rabszolgaság, majd bérrabszolgaság korát ezért felváltotta az adósrabszolgaság, hol a lakosság fizetésnapi hiteleket, hitelkártya-adósságokat és egyéb konstrukciókat kénytelen halmozni csak azért, hogy benne tarthassa magát a mókuskerékben.
A módszer annak elkerülhetetlen összeomlásától eltekintve roppant hatékony. Elterelheti a figyelmet az uralkodó kaszt által ránk kényszerített rabszolgaságtól egy olyan világ felé, ahol mindannyian személyes indíttatásunkból és egyéni felelősségvállalásunk által választjuk a fulladásig való eladósodást az azonnali hajléktalansággal és éhhalállal szemben. Visszaigazolódhat a mantra, hogy a végtelen lehetőségek szabad piaci kapitalizmusában a szolga szabad munkavállaló azért tölt el fatális szervi leépülésig vezető 45 éveket az ültetvényen, mert ő maga individuálisan szeretne a rendszerkényszerek fojtogatása alatt ilyesféle tevékenységet művelni.
Miután megteremtődött a hitelből élés szisztémája, a negatív cashflow alapú működésre kényszerített tömegek saját indíttatásukból döntenek a végtelen munkakultusz soha le nem járó istenítése mellett, hiszen nem áll ott mögöttük egy rabszolgatartó vagy iparmágnás, aki ostorát csattogtatná vagy bajonettjével hadonászna a lázongó munkások előtt.
Ezek után már csak elő kell segíteni az élethosszig tartó kényszerű költekezés szisztémájának érvényesítését, és máris nem akad menekülőút a rendszerből soha az életben.
A költekezésre kényszerítés módozatai az egyre fejlettebb technikai eszközök, telefonok, szoftver és internet-előfizetések, bankszámla-konstrukciók, munkahely és otthon közti ingázás és még ezernyi más havi vagy akár napi szintű pénzkiadás fenntartása, melyeket mind azért kell a kényszerű napi áldozat keretében befizetni, hogy szabadulhatatlan szolgaságunk állapotát örökkön örökké saját erőből fenntarthassuk. Önszántunkból. Mert akarjuk. Mert nem tudunk jobbat.
Létfenntartás kényszeréből eredő elnyomás
Ha az ember szisztematikus költekezésre kényszerül, mindennek automatikus velejárója, hogy az egyéni létfenntartás sem lehet szabad döntések következménye. Tehát az ember definíciószerűen nem gyakorolhat autonómiát a maga időbeosztása, életvitele és pénzügyei felett.
A rendszer ideológusai meg is fogalmazzák, mi körül foroghat a szabad szolgahad gondolatvilága kizárólagos érvénnyel.
Foglalkoztatás szempontjából csakis a soha véget nem érő munkavégzés, ennek hiányában a szorgos munkakeresés lehet a beprogramozott jobbágyok tevékenysége. Az álláskeresés olyan teljes munkaidős állás, amiért nem jár fizetés.
Amennyiben az egybites gondolkodás követelményéből kiesik az áldozat, mondjuk mert a szolgaságot jutalomként kezelő rendszer nem kívánja őt megilletni az elnyomás ajándékával, a rendszer nyílt erőszak helyett törvények citálásával, íncentívák vagy épp súlyos akadályoztatások bevetésével igyekszik téríteni az embert a jobb belátásra. Ilyesféle instrumentumok a fokozatosan felszámolt munkanélküli és szociális segélyek, az automatikusan és alanyi jogon kirótt bírságok, TB-járulékok, hasraütéssel megállapított adótartozások, illegális NAV-inkasszók.
Mi a helyzet a fogyasztással? Élelem, fedél, ruházat, kikapcsolódás, ilyesmi? Idézzük fel könnyes nosztalgiával a monopol-kapitalizmus időszakát, mert az élelem és lakhatás árszínvonala lassan kezdi azt a színvonalat verdesni.
A pártállami terror hathatós segítséget nyújt a társadalmi egyenlőtlenségek végletekig való felfokozásában. Míg a lakosságnak piszlicsáré mulasztásokért sok százezres büntetgetések és fenyegetőzések járnak, a gazdaságot romba döntő milliárdosok arany ejtőernyőkkel hagyják el süllyedő vállalataikat, dollármilliárdos segélyeket kapnak ingyen az államtól, csak úgy dől hozzájuk az ingyen pénz, amiért – ellentétben a nyomorbérért rabszolgáztatott áldozatokkal – nekik az égvilágon semmit nem kell dolgozniuk.
Újabban a hatalom a létszükségletek zsarnoki elzárását is örömmel foganatosítja a jobbágyok felett, a csakhamar mindenütt bevezetendő digitális pénznek hála pedig hamarosan isteni rangot gyakorolhat ama kérdésben, hogy engedélyezi számunkra a létezést, vagy sem.
Minél nagyobb az elnyomás, annál inkább tendálnak lefelé a bérigények. Az igazi Jolly Jokerek a gyerekes-családos, jelzáloggal sújtott apukák, akiket gyakorlatilag teljes körű kiszolgáltatottságuk végett nyugodt szívvel lehet éhbérért robotoltatni haláluk napjáig – remélhetőleg hamar eljön a kegyes elmúlás, hogy mielőbb megszabadítsa őket e földi kárhozattól.
Ellenkező irányból: minél gazdagabb valaki, annál kevésbé kényszerül költekezésre és hitelfelvételre, annál alacsonyabb béren tarthatja a rabszolgáit, továbbá az ún. piaci igények kielégítését is magasról leszarhatja, hiszen nem azért gazdag a gazdag, hogy dolgozzon. Ő a neisegyékező térfélen focizik.
Inflációs szorongatás, mint az adósrabszolgaság következménye
Ha a lakosság cashflow alapon kénytelen működni, miközben minderre eredendően alkalmatlan, nyilvánvaló, hogy a kierőszakolt mentális terrornak megfogan a maga következménye.
Ha az ember a rendszernek hála nem gyakorolhat semminemű kontrollt a maga élete, kiváltképp a költései felett, jövedelme földbe fúródásával párhuzamban megélhetési költségei nyugodt szívvel az égbe lőhetők. Hiszen amire kénytelen költeni, az tökmindegy mennyibe kerül, az élete árán is meg kell szereznie azt.
Napjainkban minden új termék és szolgáltatás adósságból jön létre. A termékek árának 40%-a adósság. Ez azt jelenti, hogy mindenki ennyivel többet fizet a gyakorlatilag minden árucikkbe épített ún. nem produktív díjtételekkel terhelt termékekért.
A pénz a levegőből teremtődik, a semmiből jön létre, ezért önmagában semmi értéke nincsen. A fogyasztói cuccokba épített 40%-nyi sáp tehát olyan improduktív kiadás, melyért soha senki nem dolgozik meg, viszont alanyi jogon beválthatja azt a sápot kivető pénzintézmény valós kereskedelmi cikkek és szolgáltatások beszerzésére.
Ez tehát az egyik oka, hogy miért nem élnek meg az emberek: a kapitalista szabadrablásnak hála az alázatos munkájuk termékeinek egy jelentős részét alanyi jogon és ingyen megkapja az uralkodó oligarchia. A keletkező hiányból eredő inflációs nyomást a munkásosztály kénytelen benyelni.
A másik ok pedig, hogy az ingyen milliárdokon tartott oligarchák egész egyszerűen elorozzák a bér -és adósrabszolgaságban tartott népesség ingatlanjait és javait. Azért duplázódott meg egyik évről a másikra a hús, gabona, tej -és tejtermékek, pékáruk ára, mert a temérdek ingyen pénz által elveszik azokat a dolgozó zsellérek elől, hogy atombunkereikben halmozzák fel őket.
A harmadik ok a mesterséges hiánygenerálás. Nagyjából tíz éve rájöttek a kapitalisták, hogy úgy halmozhatják a legmagasabb profitokat maguknak, ha a kiadható lakások felét üresen hagyják. A megmaradt beszűkült kínálatért egymást fogják taposni az emberek, minden fillérnyi jövedelmüket feláldozván egy ócska vityillóért. Az albérletek árszínvonala úgy fog berendezkedni, hogy akiknek jut lakhatás, azok jövedelmük gyakorlatilag száz százalékát képtelenek áldozni rá az egyéb létszükségleteik mellett, továbbá egy jelentős hányad kiárazódik a fedélhez jutás jogából.
A módszer által akár 50 százalékkal magasabb bevétel abszolválható, mintha a szabad piac elérhetővé tenné az összes rendelkezésre álló bérleményt, így növelvén a kínálatot és csökkentvén az árszínvonalat. Ráadásul mind a gazdagok vagyongyarapodása, mind a társadalmi és gazdasági különbségek abszurd szintre tornászhatók.
Prosperitás-hazugság
Ha egy rendszer generált hiányokat vet be a maga diktatúrájának bebetonzására, nyilvánvalóan szó sem lehet semmiféle valós jólétről, mint amit a kígyónyelvű politikusok és pszichopata vadkapitalista munkáltatók közösen hazudoznak.
A prosperitás-hazugság célja a lakosság demoralizációja, reménytelenség keltése.
“Nem a zsemle kicsi elvtársak, hanem a pofátok nagy!” – Mondta egyszer Marosán Gyuri bácsi, s a burzsoázia hozzáállása azóta mit sem változott. Pusztán burkoltabbá tették a totalitárius elnyomást.
Ama illúziót plántálják a szemünk előtt lobogtatott fényes statisztikák az éterbe, hogy itt mindenki gazdag és örvend az életnek – kivéve persze minket, akik hogyhogynem egyénileg szabotáljuk a fogyasztói Paradicsom ránk eső részének gondozását. Érhet a nyomorban agonizálók számaránya akár háromnegyedes többséget – de az a háromnegyed rész mind egyénileg, a hálószobája csendes magányában felelős a maga nyomorúságos helyzetéért!
Mialatt az ingyen milliárdokon élősködő burzsoázia felmarkolja a halálra büntetgetett szolgák javait, addig ők egyre mélységesebb szégyenben, önmarcangolásban és reménytelenségben várják a kegyes halált.
A módszer minden totalitárius fizikai terrornál hatékonyabban pusztítja el a népességet. Az embereknek sem pénzügyi forrásuk, sem lelki állóképességük, sem fizikai erejük nem marad bárminemű ellenállás tanúsítására és az igazuk védelmére.
Megkezdődhet a nagy betakarítás, ahol a népesség totális mozgásképtelenségben vergődvén agonizál, miközben a hatalom azt csinál vele, amit csak kénye-kedve megkíván.
Választás illúziója
Modern kori szabad piacunk uralkodó osztálya által felajánlott alternatívák: vagy feltétel nélkül elfogadjuk mindennemű követelésüket, vagy tökéletes szabadságban halunk éhen.
A kevéske megmaradt naiv idiótát, kik továbbra is a tehetség, tudás, kitartás, szorgalom, vállalkozó szellem busás jutalmában hisznek, a meritokrácia eszménye, folyamatosan váltogatott munkaerőpiaci trendek (girl boss, prekariátus, önkizsákmányolás-eszmény, hustle culture, mindfulness), heti rendszerességgel divatszakká tett, majd elsüllyesztett felsőoktatási elmepusztítások által addig fárasztják, mígnem ők is kénytelenek lesznek feladni a próbálkozást a maguk életének jobbá tételére.
Ennél a pontnál igazán fura paradoxon bontakozik ki, mely egyben ennek az univerzális diktatúrának, minden idők legszabadulhatatlanabb totalitarizmusának sziklaszilárd és legyőzhetetlen vezérelve: minden rendszerkényszert, melyet a hatalom oktrojál erőszakkal a rabszolgáira, képes szabad egyéni döntések következményeiként láttatni.
Cantillon-hatás: akinél a pénzkibocsátás joga, az rendelkezik a lakosság élete felett
Legvégül a pénz diktatúrájának megszilárdításával szavatolja a rendszer, hogy a totális rabszolgaság alól még világgá menekülve se nyerjünk menekvést, egyetlen és kizárólagos alternatívánk a diktatúrának való “önkéntes” alávetésünk ellenében az éhhalál legyen.
A pénz univerzális diktatúrája által az emberi szabadság legutolsó hajszálvékony szalmaszála is széttépésre kerül. Aki nem kizárólag azért zombul és pusztítja, gyilkolja a maga lelkét nap mint nap, hogy valamilyen módon pénzhez jusson, attól a létjogosultság mindennemű lehetősége örök megvonásra kerül.
A pénzkereset kényszere, ami végső soron tökéletesen ellehetetleníti a szabad és autonóm emberiség csírájának kibontakozását.
Az álspirituális sarlatánok hazudozásaival ellentétben a pénz nem semleges, pláne nem isteni csereeszköz, hanem a kibocsátója személyes érdekeit kizárólagosan érvényesítő diktatórikus instrumentum. Akinél a pénzkibocsátás joga, az uralkodik az emberiség felett. Az uralkodó osztály a semmiből hozza létre a pénzt, azért maga soha nem dolgozik meg, viszont alanyi jogú és korlátlan szolgálatot, munkavégzést, erőkifejtést facsarhat ki a maga telefirkált papírosai által elbűvölt rabszolgáiból.
Miután a pénz válik istenévé az emberiségnek, az uralkodó réteg örök használati jogot nyer a milliárdos tömegek testének, elméjének és lelkének alanyi jogú birtoklására. Bevégeztetett hát az emberiség sorsa, innentől fogva bármikor levágható megbillogozott háziállatai vagyunk a hatalomnak.
Szabadon rendelkezhet a rendszer afölött, juthat-e falat a szánkba vagy kötelező érvénnyel éhen kell döglenünk. Hogy legyen-e fedél a fejünk fölött, vagy pucéran fetrengjünk az erdő vadai között. Akármilyen okosságot, tanultságot, szorgalmat, nyájasságot tanúsítunk a rendszerrel szemben, kizárólag annak önkénye fogja eldönteni, jogosultnak bizonyulunk-e a következő nap, aztán az azt követőn, majd az azt követőn, és így tovább a végtelenségig… életben maradni.
