Egészen a 2008-as válságig a kapitalizmus az és-és filozófiáját hirdetve igyekezett elfogadtatni eszméjét a széles társadalmi rétegek számára. Ez azt jelentette, hogy mindenféle reklámokkal és propagandaanyagokkal elhintették a mézesmadzagot a lakosság előtt. Céljuk az volt, hogy láttassák: ezek a csiricsáré termékek, a kapitalizmus által létrehozott egyre fejlettebb és összetettebb technológiák mind a tieid lehetnek. Cserébe semmi más dolgod nincs, mint egy keresettebb szakmát kitanulva a cégek szolgálatába állni, és a havi 40 órás kemény munkáért cserébe ott az egész szórakoztatóipar a nappalidban. A szolgálati időddel párhuzamosan egyre több és nagyobb szórakozásban lehet részed.
A válság után ez a filozófia radikális fordulatot vett, az és-és elvét felváltotta a vagy-vagy. Elkezdett az USA-ban a Kelet-európai hozzáállás gyökeret venni, a cégvezetők szellemisége is megváltozott. Mézesmadzag helyett beköltözött az „örülj, hogy van munkád” és a „van száz másik a helyedre” retorikája.
A vagy-vagy szellemében innentől fogva a munkaerő vagy végsőkig kifacsarható, egyre több túlórával terhelt biorobottá vált a magasabb szintű pozíciókban is, felborítva ezzel a munka/szabadidő egyensúlyt, vagy a munkapiacról kitaszítottként az így keletkezett súlyos stressz, szorongás, majd depresszió és az anyagi források végleges hiánya térítette el az embereket a kapitalizmus élvezetétől. Vagy azért nem töltheted békességben a szabadidődet, mert időbeosztásodból kifolyólag nincs már olyan, vagy mert anyagilag nem engedheted meg magadnak.
Megjelent azokban egy kezdetben szűk, mára egyre szélesebb réteg, akik okosan felfedezték, hogy a kapitalizmus által régebben húzkodott mézesmadzagok igazából mind hamis illúziók, sorban kipukkadó lufik. Ezek a fiatalok elkezdtek minimalista életmódot felvenni, fogyasztásukat a lehető legkevesebbre redukálni, a munkával szemben szabadidejüket feljebb értékelni. Egy részük egyszemélyes vállalkozásba fogott – innen ered a négy órás munkahéthez hasonló bullshit meggazdagodási módok filozófiája -, másik részük viszont kizárólag az időbeosztása felett rendelkezett hatalommal, ezért önrendelkezési jogaikkal élve kicsatlakoztak a kapitalizmusból, és gyakorlatilag passzív rezisztenciával várják az amerikai munkaerőpiaci helyzet javulását.
Az amerikai Princeton egyetemen végzett alapos kutatás eredményei mindezen tendenciákat rendkívüli módon megerősítik. A közel 65 oldalas tanulmány szerint a 21 és 30 év közötti (USA-ban élő) fiatalok munkában töltött ideje 2000 óta 12%-ot csökkent, miközben idősebb, mókuskerékben ragadt társaik alig 8%-kal kevesebb munkaórát dolgoznak. Az alacsonyan képzett fiatalok ugyanezen módon sokkal nagyobb munkaidő-csökkenést tudhatnak maguknak, mint hasonlóan alulképzett idősebb társaik, annak ellenére, hogy a 90-es évek eleje óta tartó reálbér-csökkenések minden korcsoportot nagyjából egyformán érintettek.
A kutatás emellett megállapította azt is, hogy ezen eredmények nincsenek összhangban a kapitalista cégek állításaival. Szerintük a munkanélküli fiatalok nagy része alacsonyan képzett, nem végeztek olyan iskolát, amire a munkaerőpiacnak igénye van. A Princeton viszont 79%-os korrelációt talált a játékipar radikális felfejlődése és a fiatalok kevesebb munkaórája között, azaz a kisebb mennyiségű munkaórát 79%-ban magyarázzák a videójátékok, és csak 21%-ban egyéb tényezők, mint az alacsony képzettségű munkaerőre vonatkozó alacsonyabb kereslet.
Racionális módon a reálbérek folyamatos csökkenése a munkaidő arányos növekedését vonná magával. A valódi tendenciák pedig ennek ellenkezőjét mutatják: minél munkafétisisztábbak a munkáltatók, annál kevesebb kizsákmányolható rabszolga jelentkezik önként az ültetvényükön.
Korábban már tudósítottam arról, hogy a munkanélküliek – gyötrelmes körülményeik ellenére is – nagyobb mentális egészségnek örvendenek, mint a rossz munkakörülmények közé kényszerülő dolgozó társaik. 2016-ig bezárólag a 30 év alatti fiatalok 15%-a nem dolgozott és nem is végzett tanulmányokat. Ez az arány 2000-ben még csak 8% volt. Ugyanezen csoport 67%-a jelenleg szüleivel él, szemben a 2000-es 46%-kal. A Princeton-i jelentés kérdőívekkel is végzett kutatásokat a dolgozó, valamint a virtuális világban élő fiatalok körében egyaránt. Ennek eredményeként a virtualitásban élő fiatalok a radikálisan rosszabb életkörülményeik ellenére szintén elégedettebbek az életükkel, mint a valóságban érvényesülni kívánók.
A fentiek ellenére az amerikai munkanélküliségi statisztikák 2017-ben elég kedvező tendenciákat mutatnak. Júliusi adatok szerint a munkanélküliség 4,3%-ra csökkent, miközben a betölthető pozíciók száma lassan bár, de növekszik. Ez azért lehetséges, mert a tengerentúlon az adatokat ugyanúgy kozmetikázzák, mint idehaza, és nem veszik tényezőként sem figyelembe a munkaerőpiacról véglegesen kihulló – tehát regisztrált álláskeresőként sem részt vevő – fiatalokat.
A meggyőző kimutatások ellenére nem lehet a munkaerőpiacról elforduló fiatalok problémáját kizárólag a kockulásra hárítani. Bár a szórakozásuk egyre nagyobb szeletét hasítja ki magának a videójáték, 2004 és 2015 között szabadidejük mennyisége kevesebb mint 5%-ot növekedett. Azaz idejük legnagyobb részét továbbra sem a gép előtt ücsörgés teszi ki, hanem a hiábavaló, improduktív, ámde a társadalmi elvárásoknak való megfelelés érdekében tett kötelező cselekedetek, mint az önéletrajzok hiábavaló küldözgetése az őket semmibe vevő cégek számára (az álláskeresésre fordított idő 2007-hez képest több, mint duplájára nőtt), valamint az ezzel járó, radikális mentális nehézségeket okozó stressz kezelése.
