Tudvalevő, hogy a jelenlegi rendszer egy ideje már hörgő haláltusáját vívja. Köszönheti ezt mindannak, hogy a 2008-as válságot követően a „szabad piac” maradék törvényeit is felrúgták a piacfasiszták, csakhogy mentsék saját irhájukat.
Emberiségellenes tevékenységük révén oly mértékű adósságokat erőszakoltak rá mind a magánszemélyekre, mind a vállalkozásokra, amit azok már képtelenek voltak kitermelni, és a dominóvár 2008. szeptember 15-ével összedőlt.
Mielőtt tovább haladnánk, szeretném jelezni, hogy nem létezik a világ folyamataiban olyan, hogy „nem várt esemény”, „derült égből villámcsapás”, „fekete hattyú” és egyéb ökörségek. A rendszer válsága, majd végső pusztulása elkerülhetetlen annak fényében, hányfajta módon igyekeztek azt emberiség elnyomásának korlátok nélküli lefolytatására fazonírozni. A kapitalizmus elhallgatott történetéről egy ennél is jóval terebélyesebb írás szükségeltetik, ezért most csupán röviden ismertetném, többek között mely tényezők vezettek el a 2008-as válsághoz.
– 1971-ben Richard Nixon feloldta az aranystandard-ot, hogy az egyre inkább csődállapotot előidéző vietnami háború folytatható legyen. A folyamat következményeképp a világ maradék része, melyek szintén aranystandard-et alkalmaztak, fiat (semmiből teremtett) pénzre állt át. Az 1970-es évek végéig a dollár értéke felére csökkent.
– 1973-79 között olajválság robbant ki. Az olaj ára az egekbe szökött. Az USA dollár vált a világ tartalék valutájává, vagyis e pénznem alapján számolták el a világ összes többi valutájának értékét. Szaúd-Arábia a dollár elszámolást fogadta el az orosz Rubel ellenében, így a pénzügyi hegemónia az USA-é lett. A keleti blokk pénzügyi szisztémája így összeomlott (ők is kereskedtek ám idegen országokkal!). Sok más ország, mely nem a szovjet érdekszféra része (pl. Mexikó) szintén csődbe ment.
– 1980: Volcker-sokk – Paul Volcker jegybankelnök 20 százalékra ugrasztotta az alapkamatot az infláció fékezésére. Szakértők szerint ez volt a legelső gazdasági intézkedés, melyben központi állami eszközökkel igyekeztek szavatolni a permanens válságok tengerében vergődő szabad piac további fennmaradását.
– 1982: Ama törvény Reagan-kormányzat általi felmondása, mely megtiltotta a nagyvállalatoknak saját kibocsátott részvényeik visszavásárlását.
– 1987: Óriási tőzsdepánik az USA-ban és Angliában.
– 1989-91: A keleti blokk felbomlása. Első és második öbölháború.
– 1993-ban szintén volt egy kisebb gazdasági válság.
– 1997-98: Az ázsiai tigrisek válsága, a neoliberálissá váló Oroszország csődje, Kína mai gazdasági modellje alapjainak lerakása (olcsó bérmunka, egykepolitika, kezdődő technológiai beruházások).
– 1999: a Clinton-kormányzat felmondja a nagy gazdasági világválság óta érvényben lévő Glass-Steagall act-et, mely kimondja, hogy kereskedelmi bankok nem folytathatnak egyben roppant kockázatot hordozó hitelező tevékenységet (a kereskedelmi és hitelbankok csak két külön rendszerként működhettek).
– 1997-2002: A dotkomlufi felfúvódása, majd kipukkanása. Sarkalatos pont! A kaszinókapitalistákra bízott lakossági megtakarítások (milliók nyugdíj -és ingatlantakaréka) egy év leforgása alatt vált semmivé. A bankárok fedőakciókba kezdtek: 2002-től a megsemmisített megtakarítások egy részének visszaállítása végett ingatlanlufit kezdtek el felfújni (ez pukkant ki végül 2008-ban). További események: 9/11, illetve a világ legnagyobb cégcsődje: az Enron bukása.
– 2002-2008: Az ingatlanlufi felfújódása, majd kipukkanása. A sok hülyének tetemes nagyságú devizahiteleket adtak el azon szólamokkal, hogy a hitel abszolút biztonságos, stabil lábakon áll, valamint kiváló befektetés! A pénzügyi bennfentesek jól tudják, hogy az ingatlan nem hogy nem jó befektetés, hanem egyáltalán nem is nevezhető annak. Így aztán menetrendszerű volt az összeomlás, mely a legtöbb nagy bankot is magával sodorta (volna) a csődbe. Az esemény súlyosbodását segítette elő a Glass-Steagall act Bill Clinton általi eltörlése.
– 2010-15: Az eurózóna válsága: Magyar recesszió és államcsőd-közeli állapotok 2011-ben, defláció 2015-ben, görög államcsőd szintén 2015-ben.
Eme rövid összefoglaló korántsem elegendő a rendszer lényegének maradéktalan megértéséhez, ám az e cikkben szereplő információkat befogadhatóvá teszi.
Ott tartottunk hát, hogy 2008-ban emberek milliói jutottak koldusbotra.
A szabad piac törvényei szerint, amennyiben vonatkoznának a „too big to fail” bankokra és egyéb bűnszervezetekre, a felelőtlen pénzügyi intézményeknek mindegy szálig be kellett volna csődölniük, hiszen felelőtlenül gazdálkodtak. Mivel a szintén csődbe ment adósok nagy része így nincs ki részére fizesse az uzsorakamatokkal teletömködött devizahitelt, azok megtarthatták volna ingatlanjaikat.
Pontosan ugyanilyen folyamat zajlott az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság idején. Hirtelen annyira elfogyott mindenkinek a párnacihába varrt pénze, hogy az árverezendő farmok jó nagy részére nem jelentkezett vevő a banknál. Így végül az eredeti tulajdonosa vásárolta azt vissza egy dollárért, melyet ismerősei segítettek összedobni. A bank pedig mehetett szépen a anyja p****jába.
Persze az is közrejátszott tényezőként, hogy akkoriban az összetartás csírája még haloványan pislákolt, és az emberek nagy részének esze ágában sem volt rátenni a mancsukat a bankárterror által elrabolt épületekre.
Sejthetjük, mi történhetett a saját vermükbe esett uzsoráztató intézményekkel: nem sokkal később törvényben tiltották meg, hogy árverés esetén ugyanaz a bedőlt hiteles vásárolhassa vissza házát, akié eredetileg volt.
A 2008-as válság során tehát nem maradhatott az ingatlan annál, akié, sőt mi több, a becsődölt bankok – az első fecske Lehmann Brothers kivételével – mind tetemes nagyságú (az USA–ban 700 milliárd $) kisegítő csomagot kaptak, hogy legyen pénzügyi forrásuk az utcára hajigálni adósok millióit. Ez oly mértékű beavatkozás a szabad piac folyamataiba, amit nyugodtan lehet bármiféle mérlegelés nélkül lakosság elleni pogromként, vagy népirtási kezdeményezésként értékelni.
A lakosság létszínvonala a 2008-as válságot követően zuhanórepülést vett, és azóta sem épült vissza. Öngyilkossági hullám, depresszió-járvány, egyre súlyosabb krónikus betegségek, valamint a várható élettartam évszázadok óta nem tapasztalt csökkenése mind kimondták az ítéletet eme terrorista rendszer felett. Ám az, mivel ugye az általa legyilkolt tömegek pénzén kimentették, gyakorlatilag szinte korlátlan erőforrást nyert vissza, hogy saját bűnei nem hogy ne nyerjenek jóvá tételt, de még jól meg is tollasodjon az utóbbi évtized során. Az eladósítást nem hogy fékezték volna, hanem egyenesen turbó fokozatra kapcsolták.
A rendszer elmúlt 15 éve a dugába dőlt kártyavár újbóli visszaépítésével telt. Ám az csak nem akart megállni a lábán, egy lágy szellő is rendre könnyű szerrel röpítette tova. 2011-ben, 13-ban, majd 2017-ben, 18-ban és 19-ben egyaránt súlyos összeomlások következtek be a pénzpiacokon, melyekre az amerikai Federal Reserve mindig egyetlen módon reagált: felvásárolta a bajba jutott uzsorások „értékpapírjait”, és azt saját könyvelési mérlege alá helyezte.
Miért vannak bajban az uzsorások? Mert a lakosság csak nagyon lassan döbbent rá arra, mennyire át lett verve. Sokan, akik a 2008-as válságot megelőzően még hitelmentesek maradtak, illetve túl fiatalon élték meg a válságot (ilyen az Y-generációsok nagy része, és a teljes Z-generáció), őket továbbra is be lehetett etetni hitvány hitelekkel, melyek ideig-óráig késleltették a halódó kapitalista rendszer végső összeomlását.
Ezen hitelek már nem vállalkozásokra, dotkomlufira, de még csak nem is lakhatási célú ingatlanokra mentek el (valódi befektetésektől a kamubefektetések erőltetéséig züllesztvén a pénzügyi rendszert), hanem a kapitalizmus teljesíthetetlen követelményei kielégítése érdekében kényszerűen vásárolandó termékekre-szolgáltatásokra: autóra (az USA-ban sok nagyvárosban nem létezik tömegközlekedés), kapszulahotelekre, hogy közel lakjon a fiatal munkahelyéhez, illetve hitelkártyákra, ugyanis az egyre fokozottabb kizsákmányolás végett az embereknek nem maradt már idejük magukra főzni, önellátni. Mindenért fizettek, mint szolgáltatás.
Mindezen folyamat közben az emberiség két részre szakadt. Egyik felük elkezdte nyakló nélkül zabálni a hiteleket, oly mértékű adósságokba vervén magukat, melyek visszafizetése totálisan reménytelen. Másik felük viszont nem hogy nem adósodott el, de oly folyamatok vették kezdetét, hogy aki nem hitelrabszolga, annak nem engedik meg a létezést. Valaki vagy felszáll a hitel-expresszre, vagy azt is megakadályozzák, hogy falat juthasson a szájába, vagy fedél a feje fölé, mivel a hitelgazdaság jól felsrófolja az általa érintett dolgok (lakhatás, szolgáltatóipar, élelmiszeripar) árszínvonalát.
A hitel révén teremtett pénz fiktív valuta, annak semmilyen valós értéke nincsen. A hitelpénz lényege, hogy alapból lehetetlen visszafizetni, amennyiben nem egy ipari vállalat kapja azt kézhez kapacitás-fejlesztésre, hanem a lakosság annak fogyasztási, illetve egyéb szükségletei kielégítésére. Márpedig a bankoknak, annak ellenére hogy saját maguk teremtik a pénzt semmiből, nem pedig a hiedelmek szerint megtakarítók pénzét helyezik ki, semmiféle jogosultságuk nincs az eredetileg bepötyögött összeg sokszorosát visszakövetelni.
A bankrendszer lényege a XXI. században: az ember megkapja a semmit, azért a semmiért cserébe pedig gyakorlatilag egész életére (láthatatlan) láncra verik. Közben egyre tetemesebb és tetemesebb adósságokat vernek még rá pluszban, melyeket már nem a relatív életszínvonala növelésére kénytelen felvenni, hanem kizárólag azért, hogy megfeleljen a rendszer elvárásainak, úgymond foglalkoztatható lehessen.
Annyiban bonyolódott a helyzet 2008 óta, hogy immár a pártállamok is bekapcsolódtak a vadkapitalisták mellé a lakosság bántalmazásába és gyötrésébe, életüket ellehetetlenítő adótételek rájuk verésébe.
A CSOK, babahitel, a szintén turbó fokozatra kapcsolt diákhitel mind az uzsuráztató, rabszolgáztató rendszerhez való láncolás végett kötelezően kiaknázandó opció. Aki nem hajlandó legalább egy hasonszőrű tétellel ebláncra veretni saját magát, az végleg kiárazódik az önálló fedélhez, járműhöz, család alapításához, lassacskán az élelemhez való jutás lehetőségéből is.
Így jutunk el 2020-hoz. 2019 szeptemberében a Federal Reserve fű alatt rekord mértékű főkönyv-expanzióba kezdett. A folyamatot szinte ugyanaz triggerelte, mint 2008-ban: a bankok nem voltak hajlandók egymásnak rövid lejáratú hitelt (overnight repo-nak hívják a szakzsargonban) folyósítani, melyeknek célja, hogy a napi szintű adminisztrációs teendőiket elvégezzék.
Eme összefoglaló sajnos túlontúl rövid ahhoz, hogy a rendszer működésének minden szempontját meg lehessen érteni, úgyhogy lehetséges, hogy egyszer majd egy hosszabb értekezést is írok a kapitalizmus végső elhalálozásáról.
Lényeg a lényeg, a társadalom 2020-ra végleg ketté vált: Az egy százaléknyi milliárdos elit még soha nem volt ilyen gazdag, a munkásosztály felső 10%-a szintén kellemes jólétnek örvendhet. Ők persze nem a valódi munkás réteg leszármazottai, mivel a különféle biztosítékokkal ellátott értékpapírok révén szerezték fiktív vagyonukat.
A maradék 90%-nyi ember oly mértékben szenved ebben a rendszerben, hogy már a halált is konkrét előnyöket felvonultató alternatívaként látja, teljesen jogosan. Arról nem is beszélve, hogy a lelkiismeret is egyre többekben gyúl lángra. Ők, az ébredőfélben lévők nem bírnak tovább létezni anélkül, hogy fel ne tennék a kérdést: hogyan is lehetne egy efféle élhetetlen, halálkultusz rendszert kiszolgálni, amikor jól láthatóan semmi nem elég neki? komplett testünk kifacsarását, utolsó cseppnyi vérünk kiszívását, legutolsó megmaradt leheletnyi LÉLEKzetünk parazitikus elszívását követően sem képes jól lakni a részére juttatott milliárdnyi agyhalott zombivá tett emberi lélekkel.
Ezen egyre nagyobb számú tömegek jó részét immár az sem érdekli, ha veszik mindenük, csak ne gyötörjék tovább őket feleslegesen a rabszolgahitelekkel, munkakényszerrel, törvények és paragrafusok ezreinek halálos pörölyével.
A 2019-es overnight repo krízis a következőt jelenti: a kapitalizmus végérvényesen csődbe ment. Ezért kellett kifundálni 2020-ban egy derült égből villámcsapásként érkező kamujárványt, lezárni a fél világot, majd a fulladásig ellehetetlenítgetett lakosság háta mögött szépen visszacsempészgetni az eddigre hajléktalanokká lett milliárdosok zsebébe a soha nem látott összegű (4,5 billió dollár, a 2008-as bankmentő csomagok több mint hatszorosa) ingyen szociális segélyt.
Mialatt végső konklúziónkhoz eljutnánk, soroljuk fel azokat a tételeket, melyek hiábavaló és felesleges bevetésével a pártállamok és tőkések közösen a kapitalizmus megmentésére igyekeztek.
Először is, az ingyen szociális segélyekhez jutott milliárdosok felmarkolták szépen az utcára hajigált adósok házait, hogy azokat az időközben létrehozott AirBnb és egyéb busásan jövedelmező rövid távú szállásokként adják ki – lakhatás helyett. A folyamat egyben a munkásosztály albérleteinek árszínvonalát is megfizethetetlenre növelte.
Mialatt a dolgozó jobbágyok tömege nincstelen földönfutóvá lett, az ingyen milliárdokon élősködő burzsuj oligarchia rekord mértékű szociális segélyeit legnagyobb részt a vállalataik részvényvisszavásárlásaira fordította. Magyarán a rendelkezésre álló tőke egyre kevesebb kézben összpontosult, miközben a részvénykínálat szűkítésének köszönhetően azok árfolyama az egekbe lőtt – végképp kiárazván az ostoba palimadár középosztályt a rendszerből, kik merő butaságukban azt képzelték, a kapitalizmus a szabad piacot jelenti, amely a tehetséget, tudást, szorgalmat, teljesítményt, becsületes munkavégzést és innovációt jutalmazza.
Miután a burzsoázia részére minimális kényelmetlenséget jelentő középosztálybeli polgárságot sikerült Rákosi módjára leszalámizniuk, a tőkés osztályból hatalmi oligarchiává, majd hatalmi oligarchiából örökletes arisztokráciává vedlett elit megkezdte a felsőoktatás és annak tandíjai megfizethetetlenné srófolását, hogy a szegény családok tehetséges gyerekei kizárhatóak lehessenek a felfelé mobilitásból, majd belefogtak a FIRE (financiális, biztosítás és ingatlan) gyűjtőnéven ismert szektorok felpumpolásába.
Hála a busás szociális segélyeknek és a 95%-nyi alsó rétegekre erőszakkal lőcsölt megszorításoknak, a FIRE szektor befektetői anélkül többszörözhették meg pénzügyi vagyonukat, hogy ahhoz bármit is termelniük vagy csak szolgáltatniuk kellett volna. A semmiből, alanyi jogon, teljesítmény nélkül való meggazdagodás mindig is a kapitalizmus egyetlen kizárólagos nyerési szisztémája volt, ám egészen a 2010-es évekig legalább igyekezett a hatalom valamilyen úton-módon elfedni ennek tényét.
A 0 érték előállítása mentén biztosított folyamatos és alanyi jogú vagyonnövekedés az 1800-as évek vége óta nem látott szintre növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben a GDP-növekmény nagyját is kizárólag a levegőből előállított kamatpénz biztosította.
Mialatt a finánctőke szárnyalt s a milliárdosok dőzsöltek, a globális népesség valódi szükségleteit előállító mezőgazdaság és ipar a fatális végelgyengülés jeleit hordozta magán. Voltaképp, ha Kína nem segíti ki a gazdaságot olcsó termékeivel, a fejlődő, de még a fejlett világ nagy része is mostanra éhínségben és súlyos áruhiányban agonizálna.
Az áldatlan állapotok oka, hogy ellentétben a kapitalisták fantazmagóriáival, a produktív befektetéseket nem az aggregált kereslet határozza meg, hanem kizárólag a befektetések nyomán abszolválható profitráta.
Marx megjósolta a csökkenő profitráták tendenciáját: minél nagyobb a piaci verseny, minél több ember dolgozik, minél több piaci termék kerül bevezetésre, a kapitalisták abszolválható profitja annál kisebb lesz, mígnem eléri azt a szintet, amelyen túl már kizárólag veszteséggel lehetséges termelni – ami nyilvánvaló nonszensz, hisz a tőkések akkor sem fognának veszteséges befektetésekbe, ha azok egyébként az emberiség fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlen árucikkeket állítanák elő.
A profitráta tendenciózus csökkenése nem tökéletesen lineáris folyamat, mivel a kapitalisták rendre megpróbálnak intézkedéseket foganatosítani a profit csökkenésének visszafordítására. Ehhez eszközölhetnek cégösszevonásokat, elküldhetik a dolgozókat, leépíthetik a kapacitást, kiköltöztethetik a gyáregységeket harmadik világbeli országokba, fokozhatják a munkaerő kizsákmányolását akár emelt teljesítménykvótákkal, akár gépesítéssel nyerhető produktivitás-növekedés révén.
Meglehetősen gazdagok ugyan a lehetőségek – szemben ugye a munkás osztállyal, kiknek egyetlen lehetősége a feltétel nélkül való szolgálat, vagy pedig az éhhalál – ám ezek is kifutnak egyszer.
A 2010-es évek végére a kapitalizmus elért arra a szintre, melyen az emberiség számára szükséges javak – élelem, ruházat, fedél, tisztálkodás, közlekedés, tárgyi eszközök – előállítása többé semmi szín alatt nem profitábilis.
Ez pedig egyet jelent: a kapitalizmus végső halálát, vagy pedig át kell állítani a rendszert egy másféle paradigmára.
A kapitalisták végül háromféle megoldást találtak, melyekkel a rendszer végső és totális összeomlását ideig-óráig még elodázhatják – mindezeket “Nagy Újraindítás” gyűjtőnév alatt propagálja a globális elit. A három, kapitalizmus fennmaradását szavatoló, ezzel párhuzamosan az emberiség életét kioltó lehetőség a következő:
– A kapitalisták jelentősen beszűkítik a lakossági szükségletek kínálatát, hogy kizárólag az egyelőre még gazdag (20% körüli) profitot hozó technológiai és financiális vállalatokba fektessenek be. A mesterséges hiánygenerálás és lakossági szükségletek erőszakos elvonásának célja a kevés talpon maradt ipari konglomerátum profitjának visszaállítása az emberiség jelentős részének minőségi vagy akár mennyiségi éheztetése árán.
– Kapitálfasizmussal fogyasztásra kényszerítik a lakosságot. Ezt úgy érik el, hogy tárgyi szükségletekhez kötelező érvénnyel igénybe veendő előfizetéses szolgáltatásokat passzintanak, pl. mosógép mellé havi előfizetési díjas nagymosás app, nyomtatóhoz patronvizsgáló szoftver, autóhoz fizetős navigáció és ülésfűtés, stb., melyeket úgy programozzák, hogy nélkülük a megkötözött hardver el se indulhasson. A cél örökké tartó befizetgetésekre kényszeríteni a lakosságot, hogy az soha ne szabadulhasson a rendszer rabszolgaságából.
– A munkás osztályt roppant ingatag lábon álló technológiákkal, mint mesterséges intelligencia fenyítik meg ama mantra mentén, hogy ezek majd jól elveszik az emberek munkáját, akik így földönfutók lesznek. Mivel a rendszer e sorolt három intézkedés fényében tartósan negatív összegű (több kiadás, mint jövedelem) működésre kényszeríti az emberiséget, ami közgazdasági értelemben megint csak nonszensz, végeredményben a keményen dolgozó emberek ugyanúgy nincstelen földönfutókká válnak, mint a dologtalanok.
A háromfajta intézkedés együttes konklúziójának levonása nyomán kiderül, hogy voltaképp egyetlen szóba jöhető célja a pénzügyi hatalomnak a kapitalizmus további fenntartására az emberiség kiirtása, jobb esetben “csupán” totális kisemmizése.
Mindez egyenes ági és logikus következménye az elmúlt évtizedek intézkedéseinek: pszichopata tőkés osztály nyakló nélküli támogatása ingyen pénzzel, piaci törvények kapitalisták általi önkényes felrúgása, továbbá az igavonó barom lakosság nyájas együttműködése az elmebeteg rabszolgatartó uralkodó osztállyal.
A kapitalizmus immár államhatalmi eszközökkel irtja a kisvállalkozókat, továbbá pumpolja a milliárdos konglomerátumokat. Pusztán egyetlen szemléltető példa: a külföldi multik bevételük arányában negyed annyi adót fizetnek egy magyar kisvállalkozáshoz képest. Ekkora különbségek mellett esélye nincs egy magyar vállalkozónak nemhogy növekedni, de elindulni sem.
A születőfélben lévő “új” rendszer nem globalista kommunizmus lesz, ahogy azt a pofátlan vadkapitalisták hazudozzák, hanem a magántulajdon totalitarizmusán alapuló technokrata neofeudalizmus, melyben maga az élő ember is magántulajdonná, kvázi lábasjószággá válik. ahol a lakosság milliárdnyi ember egyidejű kontrolljára alkalmas gépi algoritmusokkal lesz a helyén tartva. A gép azt is eldönti helyetted, mégpedig fellebbezhetetlenül, juthat-e falat a szádba vagy sem. Ugyanúgy, ahogy eddig a tőkések döntöttek ugyanerről, ugyanígy.
