A kapitalisták skizofrén delúziója nem ismer határokat. Nemrég ajánlott a YouTube egy tusványosi előadást, amitől aztán letettem a hajam, mert az asztal előtt szájjártató személyek egyike sem ápol semminemű kapcsolatot a valósággal. Ajánlom okulásképp mindenkinek az önálló megtekintést, alább csak egy rövid összefoglalót kerekítenék a nem mindennapi anyagból.
A „Munkaerőpiac a mesterséges intelligencia korában” címet nyert műsor beszélő fejei rögtön azzal indítják mondókájukat, hogy a munkáltató szektor nagyon nem áll jól szabad és munkaképes munkaerő szempontjából. Sőt, az utóbbi 5 évben jelentősen visszaesett az állásokra jelentkezők száma. Ráfogják persze a válság okát a COVID-ra, meg egyéb ostobaságokra, ám a krónikus munkaerőhiány valós kiváltó oka az a dumatenger, melyet a következő 1 óra során elhintenek.
A „jóságos munkaadó” kaszt egyes számú alapfilozófiája, hogy élő ember kizárólag azért létezhessen a Föld bolygón, hogy azok feltétel nélkül szolgálják a munkaerőpiacot és kielégítsék a jövő foglalkoztatási trendjeit. A társadalom, mint tényező egyáltalán nem is létezik az álértelmiség fogalomtárában.
Az oktatási intézményeknek, kiváltképp az egyetemeknek a kizárólagos törekvése a vállalati profitabilitás szempontjából kiaknázható emberek kiköpködése az intézmények kapuin. Az egyetemi alapkutatás egy feledésre ítélt területe lesz a felsőoktatásnak, kizárólag azt érdemes és szabad kutatni ezután, aminek közvetlen gazdasági-társadalmi impaktja van. Vagyis a fejlődés kizárólag az ültetvények hatékonyabb kiszolgálása, a GDP eredményesebb növelése felé haladhat.
Az élő ember, mint tényező végképp kiiktatásra kerül a munka alapú társadalomból. Kizárólag azoknak marad a jövőben létjogosultságuk, kik egyebet nem csinálnak, mint 50-60 éveken át újabb meg újabb szakmányokat sajátítanak el a rendre elavuló szakmai képzettségeik helyébe.
Mivel a kapitalizmus által kínált képzések több millió forintot kóstálnak, a rabigáskodó munkaerő soha meg nem térülő szakmákat és felsőfokú végzettségeket képtelen számozatlanul gyűjtögetni, melyek által aztán tetemes veszteségek mentén minden életerejüket és idejüket feláldozhatják a munka oltárán. Mire elérnék a nullszaldót kényszerűen választott szakmányukkal, máris elavultnak ítéli tudásukat a soha nem látott alkalmazkodást megkövetelő kapitalizmus.
Az élethosszig tartó hülyülés jegyében az emberek elveszítik kapcsolatukat a maguk személyiségével, vágyaival, veleszületett képességeikkel és teremtő erejükkel, így haláluk napjáig a piramis csúcsán csücsükélő munkáltatói kaszttól függhetnek. A lifelong skilling-nek hála az emberiség tartósan leterelhető az élet útjáról, bele a meddő információmagolás zsákutcájába. A jövő munkás osztályában kizárólag azok munkaerőpiaci relevanciája és a külföldi tőkebefektetők kívánságainak feltétel nélkül való kiszolgálása számít tényezőként.
A diákságot nem hagynák többé organikusan tanulni és fejlődni, hanem milliószám gyűjtött KSH és NAV adatok nyomán megjósolják, mely területeken hány embert lesz szükséges képezni néhány éven belül, hogy a szükséges szolgalétszám beteljen. A képzésekre felvettek számát ennek nyomán állítják be.
Az egyetemi kurzusokat jelen formájukban teljesen kivezetnék a butítási szisztémából, s helyükbe a szakmunkásképzésben már megbukott duális modellt erőltetnék. Ennek keretében a diákság már egyetemi évei alatt dolgozni lesz kénytelen, akár extra kreditekért cserébe. Így a munkáltató szektor rögtön az intézmény kapuin belül behazudhatja nekik, hogy kizárólag az ő közbenjárásukkal tanulhatnak-fejlődhetnek bármit is, nélkülük a léhűtő diákság éhen halna. Ezért aztán alanyi jogon tartoznak hódolattal a szájukba kenyeret adó angyali munkaadók felé.
A vita során félúton leleplezik, hogy a diploma már tíz évvel ezelőtt is csupán belépő volt a munkaerőpiacra, de most már csak az sem – akkor minek erőltetik a papírt? Csak nem a naiv fiatalság diákhitellel való leláncoltatása végett?
A szóömleny vége felé újabb lamentáció következik: az egyetemet végzett fiatalok nem tudnak CD-t írni, illetve motivációs levelet fogalmazni, hogy miért szeretnek egy munkahelyen részt venni – talán mert nem szeretnek, hanem kisajtolják belőlük a rájuk erőszakolt létsors alanyi jogú elfogadását?
Aki kíváncsi, merre halad a magyar munkáltatói mentalitás, az vigyázó szemeit vesse Kína felé, ahol nem olyan rég hivatalosan is betiltotta az állam a szomorúságot. Ebben a paradicsomi szociáliskredit-utópiában lehetetlen depressziósnak lenni, biztos csak színlel az áldozat, hogy bomlassza az édeni piacgazdaságot.
Végül, a munkáltatói diktatúra totalitarizmusának megszilárdítása érdekében természetesen az MI-t is szükséges bevetni a tanuló-dolgozó diáksággal szemben, mert manapság egy év alatt több információ keletkezik, mint amennyit az ember fel tud dolgozni, illetve meg tud tanulni. Az sem ártana, ha az időseket visszavezetnék a munkaerőpiacra, nehogy nyugdíjat kelljen nekik fizetni.
Aki nem „foglalkoztatható”, az tanuljon szakmát, képezze magát, vegyen részt kompetencia-felméréseken. Természetesen a dumálgató mukik életükben nem hallottak még olyan dolgokról, mint létfenntartás, adófizetés és törlesztés kényszere, melyek mind akadályában állnak a „szakmai fejlődésnek”. Ahogy a kitaszítottakkal szemben is azt képzelik, azok majd ellátják magukat fényevésből vagy elgyalogolnak a 200 kilométerrel arrébb zajló állásinterjúra, amennyiben a dolgoztató messiások nem kívánnák ellátni őket a munkáltatói követelmények teljesítéséhez szükséges jövedelemmel.
A dumaest során folyamatosan integrációról, a passzívak és kitaszítottak munkaerőpiacra való bevonásával példálóznak. Pedig ha oly természetes volna a kapitalista munka aberrált kultusza, tán nem volna semmi szükség erőszakos integrációra.
Közben a fejvadászok már másfél milliáért sem képesek találni joviális rendszerszolgát. Vajon miért?
