Napjainkban senki nem követhet el súlyosabb bűnt az emberiség ellen, mint élni – legalább törekvések szintjén – egy egészséges, vidám életet. Aki így merészelne tenni, arra a tomboló csürhe ezrével veti magát, mormol rá soha le nem járó átkokat, ró ki teljesíthetetlen követeléseket, ugatják fröcsögő pofával, hogy nehogy már te különbnek képzeld magad, te sem lehetsz kivétel az össznépi alkoholizmus, elmebeteg állati viselkedés, skizofrénia, depresszió, öngyilkosság követelménye alól! Majd teszünk róla, hogy ne így legyen!
Hogyan válhatott üldözendő, és gyakorlatilag minden létező társadalmi réteg – proliktól a pártállamig bezárólag – körében irtandó bűncselekmény az egészség?
Szokás szerint egy történelmi kitérőt kell kanyarintanunk a megértéshez, de igyekszem most az egyszer nem az ősemberig visszavezetni az események fonalát.
A kapitalizmus hajnalán, az 1800-as évek legelején a napóleoni háborúknak hála árván maradt gyermekeket kapkodták össze az első vadkapitalisták, majd vitték őket Londonba a sötét, sátáni malmok kiszolgálására. A folyamat szinte semmiben nem különbözött a rabszolgaságtól, kivéve egyet: az elviselhetetlen követelmények és a folyamatos munkáltatói fenyítések annyira kicsinálták ezeket a szegény gyermekeket, hogy huszonéves korukra tömegével rokkantak le, majd váltak bárminemű munkavégzésre képtelenné.
A kapitalisták egyetlen évtized leforgása alatt kicsinálták a gyermeki munkaerőt. Ezt követte az intenzív karbonégetést megkövetelő és Nap fölé tornyosuló gyáregységeknek hála a görbe láb szindróma, továbbá a tuberkulózis és egyéb, a kor orvoslási színvonalához mérten gyakorta halállal végződő tüdőbetegségek hada.
Ezután nemhogy konszolidálódott volna a vadkapitalizmus, de egyenesen turbó fokozatra kapcsolta az emberiség pusztítását. Az államok csak loholtak az események után, rendszerint utólag tiltották be a minden ép elméjű ember számára felháborítóan kegyetlen munkaszervezési módozatokat. Ennek ellenére nem okozott kezdetben jelentős megütközést sem a rabszolgaság visszavezetése az amerikai gyapotföldeken, sem a jobb körülményekért sztrájkoló munkáshadak fegyveres magánhadseregekkel való szétlövetése.
A kapitalizmus tehát nyíltan tömeggyilkos szisztémának számított egészen a feszültségek tetőzéseként kirobbant két világháborúig. Végül az immár pszichopata vadkapitalistákat is heveny rettegésbe taszító kommunista veszély intézkedett arról, hogy másfél évszázadon át kendőzetlenül gyilkoló rendszerüket emberarcúvá tegyék, s kezdjék legalább gesztusok szintjén végre figyelembe venni az általuk milliárdszám tiport emberiség igényeit.
Nyilván utózöngeként egészen a 90-es évekig még temérdek országban tartottak fenn munkatáborokat, végeztek nagy népirtást elsősorban ázsiai diktátorok, továbbá hajtottak végre etnikai tisztogatást nacionalista mozgalmak, de a nyugati kapitalizmus azért mégiscsak igyekezett szelídebb arcot mutatni, noha néhanapján igencsak fityegett rajta az a mosolygós álarc.
Innentől fogva a hatalom törekvése kifejezetten az emberiség földi életéveinek meghosszabbítására irányult, kerül amibe kerül. E cél megfogalmazásával egyben el is követtek egy roppant súlyos tévedést: azt képzelték, az évek mesterséges kitolása egyben tökéletes egészséget jelent, holott a két fogalmat egy igencsak vékonyka cérnaszálon felül voltaképp semmi nem köti össze.
Kiderült a hosszú évtizedek alatt, hogy a biológiába való erőszakos beavatkozás voltaképp nem az emberek életét, hanem a haldoklását hosszabbította meg. Az emberek nem képesek többé méltósággal meghalni, mert úgy képzelik, a földi elmúlást egyben örök sötétség követi, szemben egyfajta láthatatlan entitástól tett ígérvénnyel, hogy a földi elmúlás az örök élet ajándékába való belépési lehetőséget keletkezteti minden arra méltó ember számára.
S itt indulnak a bonyodalmak. Esze ágában sincs a hatalomnak a puszta számjegyek tologatásán felül a valóban egészségben és életörömben töltött esztendők megnövelésére, ezért törekvése tényszerűen a munkára való kihasználásunk hatékonyságának emelésére irányul. Lehetőleg ne rokkanjon meg az ember huszonéves korára, hanem küzdjön gyógyíthatatlan krónikus zavarokkal, melyek őt egész életen át elkísérik. Egy a lényeg: a testi-lelki nyomorúság lehetőleg ne menjen a kizsákmányolhatóság kárára, mindenkitől követeljük meg a munkában töltött évek növelését, lehetőleg se nyugdíjat, se segélyt ne kelljen utalni jó sokáig a tönkre tett rendszeráldozatoknak.
Így eshetett meg, hogy csaknem egy évszázaddal az első úgymond jóléti szolgáltatások bevezetése után nemhogy visszafordult a kapitalizmus fejlődési iránya annak XIX. század elején megszokott állapota felé, de a rendszer követelte örök gyötrelemmel, kifosztással, munkavégzéssel, kifogástalan teljesítéssel szemben 40-50 éveken át immár kezdte az emberiség a halált mint megváltást értékelni.
Egyre kevésbé hörög a “Nem akarok meghalni!” mantra az emberek szájából, ehelyett immár akár tinédzser kortól fogva merő nihilizmusban és öngyilkossági késztetések szabadulhatatlan hálójában vajúdik a fele népesség.
A halál olykor bennünket roppant felkészületlenül érő hirtelenségét felváltotta a halál iránti hiábavaló vágyakozás, amely akárhogy kívánjuk, csak nem akar eljönni. Ehelyett holnap is be kell zötykölődni a munkahelyre, jövő héten sem küldhetem el a főnökömet oda, ahova való, következő hónapban is megérkezik a villanyszámla, idén se vonhatom ki magam a mókuskerék soha le nem járó körforgásából.
Ez az örök kárhozat, amelyről a Biblia is ír. Ugyanaz a nóta napról napra, hónapról hónapra, évről évre, századról századra, mígnem a lélek megnyilvánulásainak utolsó morzsái is szertefoszlanak. Addigra hagynak ugyan minket meghalni, de már nincs amiért meghalni, mert ezt a gyalázatot, amit a rendszer életnek hazudik, semmilyen ép elméjű ember nem kívánná örökkön örökké művelni. Ám egy szebb, jobb, boldogabb világnak a képzeletét is kiirtják belőlünk.
Egy olyan érába léptünk be az 50-es évektől fogva, de még inkább a rendszerváltás évtizedében, ahol a valós egészség, móka, kacagás, örömlét nemhogy értéke, de érvénye is végképp elveszett.
A materialista tudomány érkezik segítségünkre, hogy az úgymond produktivitásban (tehát kifosztottságban, lélekhalálban) töltött esztendeink a lehető legtovább kitolódjanak.
Már az 1840-es években bevezették a legelső kötelező oltásokat, melyek – kiváltképp a kor színvonalán – több bajt okoztak, mint ahányat megoldottak. Az “egészségünk” érdekében bevezetett rendelkezések első ízben vették el tőlünk erőszakkal a saját testünk feletti rendelkezés jogát, és adta át azt soha nem látott idegenek kezébe.
Folytatták aztán a totalitárius kontroll megragadását a kötelező sorkatonaság bevezetésével, majd a bérmunka totalizálásával a szabad és független paraszti gazdaságok kárára.
A XX. század derekától fogva az állami és magánaktorok egyaránt közvetlen diktátumokat erőszakolhatnak a gazdák által előállított termények mennyiségére, minőségére, összetételére és termesztési módjára vonatkozóan.
A követelmények teljesítésére nem hajlandó vagy nem képes tömegek súlyos büntetések tárházát kapták a hatalomtól, mely intézkedések aztán előidézték a tartós leépülésüket. Kezdetben fizikailag gyötörték meg a népességet, ám azok szemmel látható kegyetlensége még a fanatikus rendszerrajongókat is félelemre ingerelte. Ezért a nagy háborúk után egyre inkább eltolódott az inga a fizikai kényszerekről az ember mentális és gondolati síkon történő leuralása felé.
A hatalom elkezdte átformálni az ember környezetét. Első törekvése olyan külvárosi lakóövezetek felhúzására vonatkozott, ahol a családok a hatalom erkölcsi és morális mércéjének megfelelően élhetik konformista létüket, miközben minden tettük, érzésük, tervük jóváhagyására kizárólag a rendszer heves bólogatása mentén bizonyultak jogosultnak.
A 60-as évekre a külvárosi telkek lakossága opioid-válságba zuhant. A mesterségesen organizált létterek egymástól elidegenült középosztályt hívtak létre, akik ráadásul viszonylagos anyagi biztonságuk végett nem hivatkozhattak deprivált állapotukra a depressziójuk visszaigazolásához.
A szocialistának hazudott államkapitalista Kádár-rendszer időszakában – munkadiktátum ide vagy oda – az anyagi deprivációt felváltotta a relatív szegénység, mely olyan, elsősorban nem létszükséglet kategóriába tartozó cikkek beszerzését lehetetlenítette el az alsóbb néprétegek részére, amelyek nélkül ők vagy gyermekeik a társadalmi exklúzió áldozataivá válnak.
A környezet átformálásának hála bár a nyílt erőszaktól egyre inkább türtőztette magát a hatalom, viszont úgy keverte a lapokat (körülményeket), hogy az embernek objektíve semminemű választásra, döntésre, önálló tevékenységre ne bizonyuljon lehetősége, melyet nem a rendszer jelöl ki számára.
Megvalósult hát a fizikai kényszer nélküli totalitárius kontroll.
Igen ám, de az eltagadott lélek szabad akar lenni, és nem tűri az elnyomást. Hiába rothadunk bele a rendszerbe totális kényelemmel, hiába emelhetjük le az ábécé polcairól elégséges mennyiségben a krumplit, kenyeret, néhanapján az édességet is, objektív létminőségünk – mivel az nem a materiális világhoz kötött – jottányit sem javul.
Sőt, minden rosszabb lesz. Ha valóban magunkra maradunk és önálló döntéseink következményeit egyedül kell viselnünk, el lehet mormolni az egyéni felelősségvállalás szélhámos mantráját, de ahol tényszerűen létünk semely dimenziójában nem lehet önálló választásunk, ehelyett rendszerkényszerekből rendre kizárólag olyan döntéseket hozhatunk meg, melyeket a hatalom ránk oktrojál, az ezekből eredő keserű boldogtalanságot roppant perverz akció egyéni döntésként láttatni.
Tehát a rendszer úgy szimulál szabadságot, hogy közben a valóság talaján totalitárius szolgaságban tart minket. Egyéni tekintetben nem választhatunk, mi tehet minket boldoggá, ehelyett a rendszer által készen tálalt boldogság-pótlékokat kell kötelező érvénnyel elfogadnunk, vagy pedig másnap már rúgnak is ki bennünket a munkahelyünkről, taszítanak ki a TB-ből, uszítják ránk a végrehajtó söpredékhadat.
Kivehető a fenti bekezdésekből a rendszer természetének valós lényege. A hatalom komplett létünk során kettős játszmát űz velünk, mely libikóka egyik oldalát a teljes körű behódolás követelménye, a másikat a szabadság illúziójának fenntartása képezi.
A legtöbb állam a mai napig nem döbbent rá arra, mennyire élhetetlen szisztémát hívtak létre. A XX. század másik felében ezernyi állatkísérlet által kívánták patikamérlegen kimérni az emberiség manipulációjának legcélszerűbb módjait, ám ezek nagyja – kiváltképp a híres egérutópia-kísérlet – keserves kudarccal végződött. Akármilyen módon is kívánja karámba szorítani a hatalom az emberiséget, miközben szabadságot hazudik nekik, az eredmény a születésszámok földbe állása, a mentális betegségek radikális felfutása, és újabban már a 2010-es évekig elért eredmények – írástudás, nyelvtudás, vállalkozó szellem, tudományos haladás – tragikus visszájára fordulása.
Akármiről beszélünk élelmiszeripartól a gyógyszerészetig bezárólag, a nagy tömegek szükségleteire optimalizált folyamatok rendre olyan eredményeket adnak, melyek voltaképpen senkinek az égvilágon nem felelnek meg. Nem lehet a komplett emberiségre egységes kalória, víz, vitamin, gyógyszerfogyasztást oktrojálni, mert a minden mérce szerinti tűpontos középérték tényszerűen egyetlen ember igényeit a világon nem jelképezi. A tűpontos statisztikai közép az az állapot, ami nem fordul elő a természetben, kizárólag a számtani fikció világában nyilvánul meg.
Napjainkban olyan világot élünk, ahol az egyéni igények és szükségletek milliárdjainak kielégítését központilag rendezgetik. A büntetések és jutalmak rendszerének hála egyes emberek – kiváltképp a legsúlyosabb bűnöket elkövetők – szinte késztetve vannak a busás megtérüléssel kecsegtető bűnelkövetésre, míg mások – a lelkiismeretesek – életét a kriminalisztikai középértékekre optimalizált büntetés-módozatoknak hála tökéletesen ellehetetlenítik.
A szisztéma a totális dependencia vermébe erőszakolja, majd zárja be az embert, amelyben alantas szolgálatai általi kényszerűségből leépül testileg, lelkileg, mentálisan vagy akár mindhárom szinten, majd a rendszer egy jobbára fizikai kezelés vagy mentális manipuláció formájában megnyilvánuló protokoll által igyekszik meggátolni, hogy fatális betegsége a munkaképessége rovására menjen.
Akár még joviálisnak is lehetne nevezni e szisztémát, amennyiben a hatalom kedvességéből kifolyólag szolgáltatásait ingyen biztosítaná. Csakhogy a tessék-lássék helyrekalapálás, gerincműtét, pszichoterápia, vállalati mindfulness árát mind ugyanazon rabszolgák zsebeiből húzkodják ki, akiket a rendszer a vergődő jobbágysorba taszított.
Napjainkban az egészséges életmódot mint az intézményes bullying egyik instrumentumát alkalmazza ellenünk a hatalom. Előre megmérnökölt választásaink által elintézi totális leépítésünket, majd a doktori rendelőbe bevánszorogván ama mantrát mormolja ránk a fehér köpenyes kuruzsló, hogy tetszettünk volna jobban vigyázni az egészségünkre, hát most tessék, itt az eredmény.
A testi-szellemi-mentális leépülés nem egyéb, mint a modern kapitalizmus hajtómotorja. Az egyre tetemesebb rekordokat döntögető privát profitokért cserébe kapunk elmebajt. A kapitalizmus nem a lelki erőnk ingyen kisajátításából él, azon már rég túl vagyunk: a kapitalizmus velünk fizetteti meg, hogy totálisan leépítvén minket az utolsó fillérnyi profitot is kifacsarja belőlünk.
Napjainkban, az erőszakkal kikényszerített fogyasztás korában immár a testünkbe kerülő szubsztanciák tekintetében sem gyakorolhatunk szabad választást.
Az egyre szaporodó oltások és kísérleti génterápiák az államok, adófizetők, lakosság csontig való megkopasztásából teremnek dollármilliárdos profitot a vakcinagyáraknak. Az élelmeinket halálra fertőző permetező és “növényvédő” szerek jelen korunkban alkalmazott mennyiségünkben szervezetünk alapos leépülését generálják, miközben a nagyiparilag termesztett zöldségek és gyümölcsök lassan mindennemű tápanyag-tartalmukat elvesztik. Az egészségtelen vegán húspótlékok, vakcinasaláták, csótánytej és kitintartalmú kotyvalékok végképp kirángatják a kontrollt saját egészségünk alól, és átadja annak exkluzív jogát tőlünk független és általunk elszámoltathatatlan aktoroknak.
Innentől mondhatjuk ki tényszerűen is, hogy halálos bűncselekménnyé vált egészségesnek lenni, az egészségre törekedni. Személyi és testi autonómiánk kora végleg véget ért.
A végső cél, hogy az embert élete minden egyes napjában egyetlen befizetetlen csekk válassza el a hajléktalanságtól, egyetlen kiesett munkanap az éhhaláltól, egyetlen be nem adott vakcina a természet adta emberi jogai felszámolódásától, egyetlen levélnyi be nem kapkodott gyógyszer a fatális szervi összeomlástól.
Így a totalitárius függőség rendszere hosszú évszázadok kudarcos próbálkozásait követően végre bebetonozható. Annyi tömeggyilkos diktátor hiábavaló törekvéseit követően a lélek kivonható az emberi lét misztériumából, maradhatnak kizárólagos érvénnyel az algoritmikusan kalkulált, mindvégig előre determinált eredmények. Amelyek kimenetele tökéletes kontroll alatt tartható.
Persze a totálisan magatehetetlenné lett emberek is hibásak valamelyest, hiszen a gyilkosaiktól várják, hogy azok életet leheljenek beléjük, az őket megbetegítőktől követelik, hogy állítsák vissza elveszett egészségüket, erőszakos kirablóik felé rázzák az öklüket, hogy adják vissza nekik eltékozolt életerejüket – legalább annyit, hogy a következő néhány évben is be tudjanak vonaglani a munkahelyükre nyomogatni a gombokat.
Immár ott tartunk, hogy az egészséges emberek megkárosítják az államkasszát, mivel azok nem pörgetik a GDP-t betegségügyi költéseikkel. A magánegészségügyet fenntartó USA-ban a teljes nemzeti GDP 18 százalékát képezi a halálosan túlárazott egészségügyi rendszer. Olcsóbb egy amerikai polgárnak repülőjegyet váltani Spanyolországba, kivenni egy hétre egy tengerre néző vityillót, helyi magánorvosokkal helyrehozatni a bajait, majd hazautazni. És még egy jót is nyaralhatott közben, kevesebbért.
Nehogy azt higgyük, az erőszakkal kikényszerített költekezés és fogyasztás megáll a vakcináknál, az örök életen át tartó gyógyszerkapkodásnál, vagy az elodázhatatlan sebészi beavatkozások végrehajtásánál.
Az újabban visszavezetett kötelező szűrések bár totál haszontalanok és legtöbb esetben károsak, busás bevételeket generálnak az államkasszának. A kedvtelés-szerű, viszont roppant egészséges egyéni mozgás (tömegsport) helyett a versenysportot forszírozván az állam százmilliárdos nagyságrendben szórhatja a a pénzt üresen kongó stadionokra és haveri sportegyletekre, miközben a mozgástól örök életre eltántorított fiatalság számozatlanul szúrhatja magába a méregdrága inzulint.
Az egészségünk tömeges leépítése messze nem elegendő ezeknek a karhatalmi aktoroknak. A magyar és japán alkohollobbi (!) panaszkodik, hogy a fiatalság egyre kevesebb sört, pálinkát és likőrt fogyaszt. Mivel az ÁFA mellett busás jövedéki adó is telepedik a lőrékre, a magyar kormány felkarolta a hazai pálinkafőzdék fogyasztást promotáló kampányát, míg Japánban államilag finanszírozott tévéreklámok igyekeznek téríteni a fiatalságot az alkoholizmusra.
A japán adóhivatal “Szaké Viva!” nevű kampányával kívánja visszaállítani a COVID-karantén alatt földbe fúródott alkoholfogyasztási kedvet az országban, mert a fiatalok annyira elfajzottakká váltak, hogy immár a tisztes alkoholizáláshoz sem fűlik a foguk két TikTok-táncikálás között.
Így lett hát világszerte üldözendő és irtandó bűncselekménnyé az egészség. Egész egyszerűen a boldog, elégedett, kiegyensúlyozott, életnek örvendni képes emberiségben nincsen profit, sem adóbevétel. Ez ellen valamit nyilvánvalóan tenni kell.
