Ha rátekintünk az 1995 után született nemzedékre, szinte mindenkinél felfutó szorongást, depressziót, önmarcangolásra és mentális zavarokra való hajlamot látunk. Soha a történelem során nem élt még ennyire maga alatt lévő nemzedék, beleértve azon generációkat, kiknek két világháború poklát is meg kellett tapasztalniuk.
Felmerül bennünk a kérdés: mégis mi ennek a jelenségnek a konkrét, kiváltó oka? A társadalom és az önjelölt szakértők többsége szerint a fránya iPhone-ok, a szociális média, meg a nem kellően szigorú neveltetés tehet jelen nemzedékünk nyomoráról.
A szakemberek gyűjtőmunkája szemlátomást visszaigazolja eme szemléletet. Amennyiben átvizslatjuk a fejlett országok adatait – kiváltképp az USA-ét, hol egyenesen fanatikus módon törekednek arra, hogy mindenkit ellássanak valamilyen mentális betegség-bélyeggel –, láthatjuk, hogy egészen 2011-ig legnagyobb részben lineáris, ám minimális arányú növekedést tapasztalhattunk évről évre a mentális zavarok szempontjából. Ám ez a számarány 2013-tól fogva jelentős mértékben kezdett emelkedni, 2015-től fogva pedig exponenciális fellendülést vett.
Mi történt ebben a röpke évtizedben? Mindenki zsebébe hogyhogynem belecsempésződött egy okostelefon, rajta egy Facebookkal, Instagrammal és mobil játékok sokaságával, melyek a legáldatlanabb pillanatban képesek fiataljaink figyelmének és fegyelmének elvonására. Nem csoda hát, ha boldogtalanul élnek, miután nem figyelnek többé a háborús népirtások sokaságában szerepet vállaló elődeik bölcs megmondásaira.
Kiváltképp áldatlanná vált a helyzet a lányoknál, kiknek 25%-ában fedeztek fel a pszichiáterek depresszióra utaló jeleket 2020-ra, szemben a fiúk mindössze 9%-ával. A szakértők a rendkívüli különbségeket a két nem által fogyasztott tartalmak eltérésében látják: míg a fiúk videójátékoznak, hol a csoporttevékenység és a versengés ha virtuális keretek közt is, de tovább él, addig a lányok Instán és Tiktokon mutogatják magukat, hol búskomorságba esnek, amennyiben aktuálisan kitett tartalmaikra nem érkezik be az elvárt 300 lájk.
Akárhogy is, a szelfi-éra egy végletekig nyomorult tinédzserhadat termelt ki, kik nem lelik többé örömüket hasonszőrű, ám egy mesterségesen megrajzolt országhatár túloldalán élő embertársaik fékeveszett gyűlöletében, nem vállalnak életük végleges tönkremenetelével vagy potenciális emberhalálokkal járó szükségtelen kockázatokat. Egy kvázi biztonságos buborékban nőnek fel, hol megtanulják: az a normális, ha mindenki békében él egymás mellett. Legritkább esetben mozdulnak ki egymással rosszindulatú módon pletykálkodni, nézeteltéréseiket elrendezhetik az online térben, a vérontás szüksége nélkül.
Amennyiben korunk fiataljai jobbára békések, passzívak, mentesek mindennemű szélsőséges lázadó szellemtől, miért aggódnak mégis oly féltékenyen sorsukért az előttük lévő, hadak útját megjárt idősek?
Egy Business Insiderben publikált írás rendet tesz fejünkben a látszólag megfejthetetlen gordiuszi csomót jelentő paradoxon kapcsán.
Hogy illusztráljuk a szituációt, Jonathan Haidt, a New York-i üzleti egyetem professzora kedélyesen megvilágítja részünkre, miért jelent kimondottan súlyos rendszerkockázatot egy békességre és biztonságra törekvő nemzedék kollektív távolmaradása a bajtól és a kockázattól.
Mr. Haidt kimondottan ajnározza az Y-generációt (1980-95 közt születettek), holott egészen néhány évvel ezelőttig ők számítottak mindennemű generációs ellentétet pellengérre állító tanulmány legfőbb alanyának.
Szerinte a mi generációnk a 20-as éveiben kitermelt néhány kifejezetten sikeres és példaként szolgáló vállalkozót, mint Mark Zuckerberg. Itt meg is áll a tudomány, egyetlen további nevet sem sikerül felsorolnia. Összehasonlításképp a boomer nemzedék (1945-65) roskadozik a húszas éveire dollármilliomossá, később milliárdossá lett vállalkozóktól.
Mi jelenti hát az alapvető különbséget az Y és Z-generációk attitűdjében? Az, hogy bennünket még sikerült bepalizni. Szemrebbenés nélkül behazudták nekünk, hogy ha jól tanulunk és keményen dolgozunk, az út végén vár minket a kapitalista Kánaán. A lassan 40-et taposó Y-generációt benyelte, szétcsócsálta, tönkre tette, majd kiszarta a rendszer. Teljes életünket odavetettük a rendszer elé a feltétel nélküli szolgaság oltárán, mely rendszer mindenünket elvette, végül morzsákat sem hagyott nekünk az örök bér -és bérletrabszolgaság nem mindennapi lehetőségén felül.
Mr. Haidt így foglalja össze a Z-generáció jellemző attitűdjét a miénkkel szemben: kizárólag a mának élnek, tökéletesen lefoglalja őket a napi szintű fenyegetettségekkel való foglalkozás, ebből kifolyólag képtelenek a múltból meríteni és jövőbe látóan gondolkodni.
Ha vesztükre be is lépnének a „munkaerőpiacra” karriert építeni, ott nem képesek az innovációra, a kockázatvállalásra, és mindezen hiányosságaik alaposan aláaknázzák az amerikai kapitalizmust, melynek értékei pontosan eme tulajdonságokra építenek. Passzív követelőzéseiket viszont remekül kompenzálják azzal, hogy kvázi lehetetlenség őket kirúgással fenyegetni, nem riadnak meg attól, ha munkáltatójuk leordítja őket, hiszen dolgozó emberekként sem képesek a létfenntartásra, hála a megfizethetetlen létszükségleteknek és a kikényszerített eladósodottságnak.
Mr. Haidt megjegyzi továbbá, hogy a probléma jellegzetesen Amerika-specifikus. A Z-generáció rendszerint napirenden tartott témái, mint a gender-egyenlőség, kisebbségek védelmének kérdése, illetve a kollektíven fellépő mentális zavarok nem oly mértékben prominensek a világ egyéb részein, kiemelt tekintettel Európára és Ázsiára.
Innen Európából nézvén a fejleményeket fiataljaink helyzete kapcsán, illetve szemlélvén az Ázsiából érkező híreket az ottani Z-generáció kiégettségéről azért jócskán vitatkozhatnánk az állítás igazságtartalmáról. Maradjunk annyiban, hogy a társadalmi ügyek témakörei mutatnak kontinensről kontinensre némi módosulást. Itt Európában a klímaváltozás és a világháborús fenyegetettség kérdése jóval nagyobb súllyal bír, mint a mindkét témában rendkívül megosztott USA-ban, viszont a szexuális kisebbségek kérdése valóban nem bír mifelénk akkora jelentőséggel. Ázsiában a diktatórikus hatalmakkal és a munka alantas szentségével szembeni nyílt szembefordulás (Kína, Irán, India, Sri Lanka) jelképezi a Z-generáció lázadásának legfőbb mozgatórugóját.
Térjünk vissza az okostelefonra, mint az apokalipszist generáló első számú alkalmatosságra.
Valamennyire még ismerem az internet előtti világot, többeknek viszont emlékei sincsenek ebből a korszakból. Három alapvető jellemző határozta meg ezt a létsíkot nagyjából 2005-10-ig bezárólag.
Bár nem volt kéznél okostelefon, mindez nem jelentette, hogy a szülők, vagy a szélesebb társadalom foglalkozott volna a gyerekekkel, kiváltképp az ő lelki problémáikkal. Sokkal inkább az ellenkezője volt jellemző: maguk a tanárok, szülők, illetve a gyermek egyéb közeli ismerősei intézték el személyesen, hogy a lurkó ne vigye semmire, mondván ha nem képes feltétel nélkül szivacs módjára magába inni a hülyítési rendszer által belé erőszakolt ótvar baromságokat, és az életben egyszeri alkalommal egy vizsgán bebizonyítani az odagyülemlett tanárhad előtt, hogy remekül elmeprogramozható rabszolga válik belőle az intézményből való kilépését követően, akkor egy életre eldől, hogy semmirekellő lesz és semmire nem viszi.
Ekkoriban a többség részére nem létezett összehasonlítási alap a rosszindulatú szemétláda felnőttek okkultista ráolvasásai és a gyerek által elérhető alternatív információk között. Szinte mindenki feltétel nélkül elhitte, hogy egy mezei tanár, aberrált szülő vagy fogyatékos pártállami csinovnyik valóságos atyaúristenként alanyi jogon meghatározhatja az általuk tönkre tett és megalázott diák sorsútját egész életére. Így működött a rendszer a legtöbbek számára egészen a 2000-es évek végéig.
Aki mégsem volt képes maradéktalanul megfelelni a reá mormolt varázsigék kívánalmainak, és ama gondolatok merészeltek keringeni a fejében, hogy vihetné többre is, vagy nem kéne zokszó nélkül elfogadnia, hogy számára elviselhetetlen, fejlődés és egzisztencia szempontjából is zsákutcának számító pályára erőszakolta őt a rendszer, az potenciális kiutat mutató alternatív információk, valamint életmódváltásra lehetőséget nyújtó valós lehetőségek híján választhatott az alkoholizmus, kábítószer-függőség, hajléktalanság vagy öngyilkosság közül, ha szeretett volna menekülni a rendszerből.
A szülők nem szigorúak, de igazságosak voltak, hanem aberrált pszichopaták: totálisan szubjektív követelményrendszerrel bombáztak minket, viszont elhalmoztak felesleges szarságokkal. Semmilyen mértékben nem foglalkoztak a tényleges igényeinkkel. Nem a kinti világ veszélyeire intettek minket, sőt, azt hazudták, magától jön a siker és jólét, amennyiben hajlandóak vagyunk fejünket behajtani a rendszer igája alá. A gyilkos versenykultúra csak még lejjebb nyomta a sárba az eleve ingatag lábakon dülöngélő önbizalommal felvértezett fiatalokat.
A legtöbbeknek ugyanúgy nem voltak valódi barátaik, mint manapság. Különbség, hogy a kitaszítottság tényét akkoriban kötelező volt ugyanúgy méltósággal tűrni, mint azon személyek ámokfutását, kiknek őrjöngése levezetésére minden körülmények közt akadt kéznél néhány száz sírásra ingerelhető alkalmazott, kiknek pozitív morálját a jóságos munkaadó irányába a „van száz másik a helyedre” mantra mentén könnyű szerrel helyre lehetett tenni.
A bullying, a megszégyenítés tömegek napi szintű élménye volt. A megaláztatások száma nem apadt el a kamaszkor végeztével, sőt mi több, aztán kapcsoltak csak turbó fokozatra.
A kapitalizmus szabad munkavállalóit a havonta kiküldött villanyszámlák, uzsorakamatra nyújtott jelzáloghitelek, hatalmasra inflált élelmiszerárak mellett nem volt szükséges külön győzködni, mennyivel jobban járnak, ha koporsóba vonulásuk napjáig feltétel nélkül szolgálják uraikat és parancsolóikat akár évről évre csökkenő reálbérek mentén is.
Az okostelefon semmi mást nem hozott be újdonságként a köztudatba, mint egy kvázi menekülési és üresjáratokat kitöltő lehetőséget az össztársadalmi beleszarás és bullying indukálta dögunalom, valamint terror alól.
A Z-generáció tagjainak többsége tökéletesen tisztában van azzal, hogy az appokon alapuló életvezetésük kudarcba taszítja őket, csakhogy amennyiben letennék az okostelefont, ugyanezen végeredmény várna rájuk, csak még könnyebbségekhez sem juthatnának hozzá a lelki nyomorúságuk elfedésére.
Így működik a pszichopatákra szabott világ: az elnyomottaknak más esélyük sincs, mint a legkisebb ellenállás irányában elérhető legmagasabb megtérülés felé orientálódni. Ha ennyi a max, amit ki lehet hozni a rendszerből, hát csücsörítenek egy jót Instán, táncikálnak TikTokon, keresztbe fekszenek a nyílt utcán, s csendes passzivitásukban üzenik: „Pusztuljon a világ.”.
Miért van hát egyre több elmebeteg fiatal? Mert az elmebeteg rendszer elmebeteg szolgái kénytelenek valahogy megbélyegezni azokat, akik képtelenek megfelelni az elmebeteg elvárásoknak. Amely rendszerben az elmebetegség válik normalitássá, nyilvánvalóan elmebeteggé szükséges válni ahhoz, hogy megfelelhessünk a követelményeknek.
Nem volt felkészítve a Z-generáció, hogy a földi lét permanens csalódásból és egzisztenciális kiszolgáltatottságból áll. A különbség szüleikhez képest, hogy – kiváltképp vasfüggönyön innen – akkoriban a rendszer nem parolázott azzal, hogy mindenkinek egyéni felelőssége alkalmazkodni a totálisan életellenes és megfelelhetetlen elvárásokhoz, hanem megkövetelt egy bizonyos fokú megfelelést, ezért cserébe ellátta az embereket létbiztonsággal, valamint kiszámítható élet lehetőségével.
Napjainkban a szolgálatot továbbra is feltétel nélkül megkövetelik, viszont nem hogy gondoskodásnak nyoma nincsen, de gyakorlatilag egyik napról a másikra szüntetheti meg a hatalom a létezésünkhöz való jogot, akár személyre szabott módon is.
A viszonyrendszer tökéletesen egyoldalú: táplálni vagyunk kötelesek a rendszert, ami cserébe visszaböfögi a szánkba a maga által előemésztett ürülékét. A kérdés, melynek a puszta hangoztatásától is fékevesztett remegésbe fog a burzsoázia: mi történik akkor, ha a fiatalok végleg hátat fordítanak a rendszernek, s a történelem folyamán kivétel nélkül mindig az önkéntes vagy önkéntelen rabszolgaságra építő piramis-szisztéma kártyavárként omlik össze?
Ennek lehetőségét neszelte meg a Business Insider hasábjain lamentáló burzsujhad. Nem vették észre, hogy amennyiben a személyes haszonszerzés és létbiztonság motivációját kirugdalják a kiábrándult fiatalság elől, a rendszer kizárólag illuzórikus félelmek belénk plántálásával képes a feltétlen szolgálatunkat kicsikarni. Ám ahogy múlnak az évek, s egyre többen ébrednek a rendszer keserű valóságára, elérhetővé válik a felemelkedettek részére az elsétálás joga.
