Mihelyt komolyan tekintünk az externalizált költségek problémájára, máris jól láthatjuk, mily hatékonytalan valójában a kapitalizmus. Ralph Estes köztisztviselő, a Washington D.C.-beli American University oktatója egy rakás tanulmányt állított össze a nagyvállalatok által az amerikai társadalomra oktrojált költségekről ilyen tényezők által, mint hibás termékek, veszélyes munkakörülmények, vagy környezeti károk. Az állami segélyek (lásd munkahelyteremtési támogatások) és adókedvezmények hatását még csak nem is számolta. S még így is 2,6 billió dollárt számolt össze. Ez ötszöröse a komplett vállalati szektor profitjának és 37 százaléka az amerikai GDP-nek. Az államtól soha nem néznénk el ekkora hatékonytalanságot.
Kezdve Adam Smith-szel, a piacelmélet nyíltan kimondja, hogy hatékonyság csak helyi piacokon versenyző kisvállalkozók köréből várható, ahol az ár és minőség a vevő javára kedvező módon alakul. Ezzel ellentétben a globális kapitalizmust néhány gigavállalat és tőzsdespekulátor uralja, kik milliárd dollárjaikkal uralmuk alá vonják a piacot és diktálják az árszínvonalat. Ha megvizsgáljuk egy globalista nagyvállalat bruttó értékesítési eredményeit, a világ 100 legnagyobb gazdaságából 51 nagyvállalat lenne, és csak 49 volna nemzetállami gazdaság.
Ez érdekes következtetést von maga után. A kapitalizmus szószólói folyamatosan képünkbe mondják, hogy a piacgazdaságok hatékonyabbak és jobban reagálnak a fogyasztói igényekre a tervgazdaságoknál. Csakhogy a nagyvállalatok gazdasága nem piacgazdaság. Tervgazdaság, mely a vállalati menedzserek asztalán keletkezik a bevételek és profitok maximalizálására.
Nem számít, miféle jogosultságokat szervez ki magából a vállalatvezető, egyetlen csettintéssel bármit visszavonhat. Az amerikai rendszer, mely egyre csak fertőzi az európai és világgazdaságot egyaránt, a vállalat feje bárkit felvehet és kirúghat, bárhol nyithat gyárat vagy épp zárhatja azt be, alkalmazhat transzferárazást, gyártathat vagy visszavonhat termékeket bárminemű tekintet nélkül az általa megkárosított közösségekre. Igazából a vállalatvezetők diktatórikus teljhatalma a maguk közegén belül a szovjet párttitkár elvtársakat sárga irigységre készteti.
Ironikus, de a kapitalizmus globális győzelme nem annyira a piac, mint a központi tervezés győzelmét jelenti. A kapitalizmus egyszerűen átemelte a központi tervezés feladatát az államoktól – melyek elszámolással tartoznak polgáraik felé -, hogy kizárólag a részvényeseik felé tartozzanak beszámolóval.
Rendkívül gyorsan haladunk az elszámoltathatatlan vállalati hatalom konszolidációja felé. 1992 óta az USA-ban évről évre megmásfélszereződik a vállalategyesülések összértéke. Hasonló mintázatokat látunk felsejleni szerte a világon, ahogy a Wall Street befektetői forgatják gazdasági bérgyilkosaik pisztolyát.
Csak hogy el tudjátok képzelni a koncentráció mértékét: 1995-ben a világ top 200 vállalatának értékesítési számai a globális GDP 28 százalékát tették ki. Ezek a cégek mindössze 18,8 millió alkalmazottal bírnak, a Föld népességének 1 háromszázad részével.
Az élet direkt pusztítása a pénzcsinálás érdekében a kapitalizmusnak csak egyik destruktív tulajdonsága. Egy másik azokra a folyamatokra összpontosít, amelyekkel a spekulánsok pénzt keresnek pénzből anélkül, hogy a termelés folyamatában részt vennének. Ez a pénzügyi kapitalizmus színpadaként ismert. Itt találkozunk a pénzügyi instabilitás forrásával, amely egyik gazdaságot a másik után rángatja le a sárba – Brazíliától és Mexikótól Japánig, Thaiföldig, Malajziáig, Indonéziáig, Dél-Koreáig és Oroszországig.
A spekuláció mértékét jelzi a tény, hogy naponta közel 2 billió dollár cserél gazdát a világ devizapiacain. Ez sokkal több pénz, mint amit a leghatalmasabb központi bankok kontrollálnak. Ennek a 2 billió dollárnak mindössze 1 százaléka kapcsolódik bármilyen valódi áru vagy szolgáltatás kereskedelméhez. A többi tisztán spekulatív pénz, mely gyors hozamot keres, amikor fellendülőben van a gazság, és biztonságos menedéket, amikor a buborékok kipukkadnak. Bár semmi reálishoz nem kapcsolódnak, ezeknek a pénzmozgásoknak valós következményei vannak.
A múlt hónapban, amikor Norvégiába látogattam, elmondták, hogy a norvég korona elleni spekulatív rajtaütés hogyan kényszerítette a norvég kamatlábakat 2% emelésre, így növelvén minden norvég polgár megélhetési költségét.
Néhány héttel ezelőtt az egész amerikai bankrendszer integritása veszélybe került, amikor a Long-term Capital Management nevű fedezeti alap orosz rubelre tett fogadásai rosszul mentek. Kiderült, hogy az alapnak minden dollár saját tőkéjére 25 dollár bankhitel esett, és több mint 1 billió dollár a pénzügyi kockázati kitettsége derivatívákban. A hitelfelvétel elegendő volt ahhoz, hogy az alap csődje esetén számos nagy bank pénzügyi integritását veszélyeztesse. Egyes fedezeti alapok tőkeáttétele akár 100 az egyhez is lehet, és becslések szerint 4000 ilyen alap van a világon, amelyek több billió dollárt kereskednek pénzügyi derivatívákban – melyek többsége nem egyéb, mint jól álcázott rulettasztal.
A múlt hónapban egy kétnapos időszakban az amerikai dollár 15 százalékot esett a jennel szemben – elsősorban annak eredményeként, hogy a nagy fedezeti alapok kihúzták magukat a rossz fogadásokból, amelyeket ama várakozások szerint kötöttek, hogy a jen csökkenni fog a dollárral szemben. Ez alapvetően megváltoztatta a két ország közötti kereskedelmi feltételeket, ami jelentős változásokat eredményezett több ezer törvényes vállalkozás értékesítési kilátásaiban, ennek minden kapcsolódó következményével a munkavállalókra, a beszállítókra és a közösségekre, amelyekben működnek.
Ezeknek a kilengéseknek semmi közük nem volt a mögöttes gazdaság változásához. Amikor egy valuta összeomlik a spekulánsok miatt, nincs változás sem az ország termelési kapacitásában, sem az emberek szükségleteiben. Gyakran azonban csökken a tényleges kibocsátás azon egyszerű oknál fogva, hogy a behajthatatlan hitelekkel befürdött bankok leállítják a hitelezést és leapasztják a pénzkínálatot – így a gazdaságnak nem marad elegendő pénze a valós termelés és csere finanszírozására. Thaiföld és Oroszország esete különösen tanulságos.
1997-ben a pénzügyi piac Ázsia sokat emlegetett csodáját a tőkepiac összeomlása követte. Bár a részletek országonként eltérőek voltak, Thaiföld tapasztalatai jól illusztrálják az alapvető dinamikát.
A gazdasági csoda időszakának utolsó napjaiban Thaiföld nagy mennyiségű külföldi pénzt vonzott roppant magas kamatlábakkal. Ezek gyorsan növekvő pénzügyi buborékokat fújtak a részvény- és ingatlanárakban. A felfújt buborékok még több pénzt vonzottak. A pénz nagy részét nemzetközi bankok hozták létre, melyek busásan profitáltak a spekulánsoknak nyújtott kölcsönökből. Ezeket a hiteleket általában a felfújt értékű eszközök biztosították. A külföldi pénz beáramlásából keveset vagy egyáltalán nem használtak fel az ország termelési potenciáljának növelésére. Leggyakrabban a luxus fogyasztási cikkek importjának gyors fellendülését finanszírozta, ami a jólét és a virágzó gazdaság illúzióját teremtette meg.
Mivel a részvényekkel és ingatlanokkal való spekuláció sokkal magasabb hozammal kecsegtetett, mint az ipari és mezőgazdasági termelő befektetések, az ezekbe a cégekbe fektető valódi vállalkozók abbahagyták a saját termelő tevékenységüket. Ehelyett felszívták a cash flow-t, hogy ők is részt vegyenek a spekulatív őrületben.
A reáltermelés stagnált, sőt, csökkent mind a mezőgazdaságban, mind az iparban. Az export is zuhanni kezdett. Így minél hevesebben áramoltak be az úgynevezett “külföldi befektetések”, a reáltermelékenységi kapacitás és az egekbe szökő külföldi adósságok törlesztésének lehetősége annál sebesebben zuhant. Amint a spekulánsok rájöttek, hogy pénzük egyre nagyobb kockázatnak van kitéve, elkezdték kihúzni a pénzüket, és megkezdődött az összeomlási szakasz. A részvény- és ingatlanárak földbe álltak, a bankok és más hitelintézetek tetemes behajthatatlan hitelportfóliókkal maradtak. A pénzügyileg megfeneklett bankok abbahagyták a hitelezést a legitim vállalkozások részére.
A Wall Street-i bankárok és befektetési házak, melyek spekulatív túlkapásaikkal és felelőtlen hitelezésükkel hozzájárultak a válság kialakulásához – a szabadpiac megrögzött bajnokai, amikor a profit beáramlott – tipikus kapitalista módon reagáltak. A kormányok és az IMF előtt rinyáltak mentőcsomagokért.
Oroszország esetében nem emlékszem, hogy valaha is volt idő, amikor az emberek annak csodás fellendüléséről beszéltek. Mindenesetre a legtöbben emlékszünk arra, hogy nem is olyan régen a Szovjetuniót a nyugat jelentős ipari hatalomnak és nagy katonai fenyegetésnek tekintette.
Most, hogy az IMF és a nyugati tanácsadók légióinak gyámsága alatt felkarolta a kapitalizmust, Oroszország gazdasági és társadalmi állatorvosi lóvá vált. Hét év alatt a GDP a felére, de egyes régiókban akár 83 százalékkal is zuhant. A tőkebefektetések 90 százaléka, a hús- és tejipari állatállomány 75 százaléka semmisült meg. Az energián kívül az ország semmi mást nem képes megtermelni. A legtöbb fogyasztói cikket, különösen a nagyvárosokban, ma importálják. Emberek tízmilliói nem kapnak fizetést, melyért megdolgoztak. A férfiak várható élettartama 57 évre csökkent. Becslések szerint 15 millió ember éhezik, és az alultápláltság normává vált az iskolás gyermekek körében. A pénz annyira szűkös, hogy az összes tranzakció fele barter által történik.
A gazdasági depresszió ellenére 1997-ben Oroszország bírt a világ egyik legjobban teljesítő tőzsdéjével – amit a nyugati bankárok nagylelkű hitelei tápláltak. Aztán 1998 késő tavaszán a piac lefelé tendált, és a befektetők elkezdték kivonni a pénzt az országból. Oroszország felfüggesztette külföldi adósságának kifizetését, így a betétesek nem tudták kivenni pénzüket az orosz bankokból, az üzletek polcai pedig kiürültek, mivel a külföldi beszállítók megszakították a szállításokat.
Fontos párhuzamokat látunk a thai és az orosz körülményekben. Mindkettő magában foglalja az IMF által ajánlott szakpolitikai intézkedések végrehajtását az áruk és a pénz szabad áramlásának biztosítására ki-be az országokban, a magas belföldi kamatlábak fenntartása mellett. Ez ösztönözte a külföldi pénz erőteljes beáramlását kölcsönök és részvénybefektetések formájában. Azok, akik termelő vállalkozásokba fektettek be, csalódottan tapasztalták, hogy a hozamok labdába sem rúghatnak a részvények és az ingatlanspekulációk megtérülései mellett. Tehát a valódi vállalkozásokat tőkekivonás sújtotta, a belföldi termelés pedig csökkent.
Az exportbevételek is estek, mivel a napi szükségletek kielégítése érdekében nőtt az importfüggőség. Ez viszont azt jelentette, hogy egyre nagyobb külföldi portfólióbefektetésekre volt szükség a fogyasztói import finanszírozásához. Mivel nem volt kilátás arra, hogy képesek legyenek visszafizetni a jól felfújt külföldi pénzügyi követeléseket, a pénzügyi összeomlás elkerülhetetlenné vált – mindezt annak köszönhetően, amit az IMF és a Világbank szilárd gazdaságpolitikaként tálal a világ előtt.
Okkal feltételezhető, hogy valami hasonló történik a világ szinte minden országával. A reálgazdaságok egyre több jelzáloggal terhelődnek a globális pénzügyi oligarchia számára, miközben csökken a hazai kapacitás a valóban hasznos termelés fenntartására.
Most felhívom a figyelmüket erre az ábrára. A McKinsey and Company tanulmánya megállapította, hogy 1980 óta az OECD-országok pénzügyi eszközei a bruttó hazai termék (GDP) növekedési ütemének kétszeresével vagy háromszorosával nőttek – az eszközértékek pénzügyi buborékok által való felpumpálásának eredményeként. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági teljesítményre vonatkozó predikciók két-háromszor magasabbak voltak, mint a pénzen vehető termékek kibocsátása.
A torzulások azonban ennél is mélyebbre nyúlnak, mivel a GDP által jelenleg mért kibocsátás jelentős része jólétünk csökkenését, nem pedig növekedését idézi elő. Amikor a gyerekek fegyvert és cigarettát vásárolnak, a vásárlás a GDP növekményének számít – bár egyetlen épeszű ember sem állítaná, hogy ez növeli a jólétünket. Az olajfolt jó, mert költséges tisztítási tevékenységet von maga után. Amikor egy házaspár elválik, az is jót tesz a GDP-nek. Busás ügyvédi díjakat generál, és megköveteli, hogy legalább az egyik fél új lakást vásároljon vagy béreljen és rendezzen be.
A GDP más részei defenzív kiadásokat jelentenek, melyek megpróbálják ellensúlyozni a káros növekedés által okozott társadalmi és környezeti összeomlás következményeit. Ilyenek például a biztonsági berendezésekre és a környezet megtisztítására fordított kiadások. A GDP tovább torzítja valóságérzékünket az által, hogy a bruttó hazai termék mérőszáma, nem pedig a nettó hazai terméké. A természeti, társadalmi, emberi, intézményi, sőt ember alkotta tőke értékcsökkenését vagy kimerülését nem veszik figyelembe. Tehát amikor kivágjuk az erdőinket, vagy hagyjuk, hogy fizikai infrastruktúránk leépüljön, nincs elszámolás a termelési funkció hanyatlásáról. Csak a nyereséget számoljuk.
Az Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Hollandia és Ausztrália közgazdászai kiigazították országuk bejelentett GDP-jét, hogy megkapják a nettó előnyös gazdasági teljesítmény adatait. Mindegyik esetben arra a következtetésre jutottak, hogy a jelentős gazdasági növekedés ellenére a gazdaság jóléthez való nettó hozzájárulása valójában csökkent vagy stagnált az elmúlt 15-20 évben.
De még a nettó haszonkibocsátás mutatói is félrevezetőek, mivel nem fedik fel, hogy milyen mértékben merítjük ki az élő tőke mögöttes alapját, amelytől minden jövőbeli termelő tevékenység függ. Nem ismerek szisztematikus erőfeszítést egy egységes index létrehozatalára, mely átfogó mérőszámot nyújtana élő tőkénk állapotáról. Azonban az erdeink, a talaj, az édesvíz, a halászat kimerülésével, éghajlatunk megzavarodásával, társadalmi szerkezetünk felbomlásával, az oktatási színvonal csökkenésével, fő intézményeink legitimitásának elvesztésével és a családszerkezetek összeomlásával kapcsolatos intézkedéseink okot adnak arra a feltételezésre, hogy élő tőkénk kimerülésének üteme még nagyobb, mint a nettó hasznos kibocsátás csökkenésének üteme. Ezt az élesen lefelé lejtő vonal képviseli.
A tőzsdei teljesítmény és GDP mutatói, amelyekre vezetőink támaszkodnak a gazdaság állapotának felméréséhez, azt az illúziót ültetik elménkbe, hogy politikájuk gazdaggá tesz minket – miközben valójában elszegényítenek. A kormányok nem állítják össze azokat a mutatókat, amelyek feltárják az igazságot arról, hogy mi történik gazdagságunkkal és jólétünkkel. És a hatalom birtokosai, akiknek pénzügyi eszközei növekednek, nem látnak problémát. A globális gazdaságban a pénzük könnyű hozzáférést biztosít számukra a megmaradt valós vagyon legjavához. Azoknak, akiket a kapitalizmus diszkriminál, nincs sem hatalmuk, sem hangjuk.
