Az alábbi írás a David C. Korten – Life after Capitalism c. 1998. novemberi előadásának fordítása.
A globális kapitalizmus intézményei által kifosztott világban élünk, melyek célja kevesek gazdagítása a többség kárán. Ez már több, mint politikai ügy. Azt a pontot értük el a humán történelemben, melynél civilizációnk és talán fajunk alapvető túlélése függ ezen gazember intézmények leváltásától a demokráciát, piacgazdaságot, etikus kultúrákat támogató intézményekre, melyek az élet és közösségek szolgálatában állnak. Igen, jól hallottátok. Le kell váltanunk a globális kapitalizmust demokráciára és piaci gazdaságokra. Ugye milyen radikális ötlet?
Akik abbéli hitben nőttek fel, hogy a kapitalizmus a demokrácia, a piaci szabadság, a jólét alapja, keserű ébredésre lelnek a ténnyel, hogy a kapitalizmusban a demokrácia eladó a legmagasabb licitáló részére, a piac központilag tervezett a legtöbb országnál is méretesebb globális megavállalatok által, a munkahelyek és megélhetési lehetőségek felszámolását gazdasági erényként jutalmazzák, a természet és élet megsemmisítését a már eleve gazdagok pénzszerzése érdekében pedig fejlődésként láttatják. Ma este mondjunk igazat. A kapitalizmus nem demokratikus, és egy piacgazdaság minden alapelvét felrúgja.
A globális kapitalizmus alatt a bolygó egy világméretű pénzügyi kaszinó által irányított, mely arctalan bankárokkal, pénzemberekkel és kockázati tőke spekulátorokkal van tömve, és olyan csordaszellem vezérli, mely a cserearányokat és részvényindexeket mindennemű gazdasági realitástól eltávolodva pörgeti össze-vissza. Zabolázatlan őrjöngéssel emelnek fel vagy döntenek romba gazdaságokat, adnak-vesznek nagyvállalatokat, toboroznak és rúgnak ki vezérigazgatókat – miközben a valódi vállalatirányítókat és tehetséges politikusokat túszul ejtik az érdekeik kiszolgálásához.
Amikor a ruletten jó mezőre tesznek, a szerzett nyereményt saját érdemükként tüntetik fel. Amikor veszítenek, sírva szaladnak állambácsihoz és a közintézményekhez, hogy valaki pótolja ki részükre az elveszett vagyont, különben a financiális válság armageddonként dönti be a teljes világgazdaságot, amennyiben azoknak a piaci szabályoknak megfelelően kellene működniük.
Állításaival ellentétben a kapitalizmus viszonya a demokráciával és a piacgazdasággal többnyire ugyanaz, mint a rák viszonya az emberi testhez, melynek energiáit elszipkázza. A rák egy betegség, mely akkor fordul elő, mikor az egyébként egészséges sejt elfelejti, hogy ő az emberi test része, és elkezdi a maga korlátlan növekedését hajhászni, tekintettel sem lévén a következményekre a szervezet számára. A rákos sejtek növekedése elveszi a táplálékot az egészségesektől, végül mind a testet, mind saját magát megöli. A kapitalizmus jobbára ugyanezt teszi a társadalmakkal, melyeket megfertőz.
Egy másik módja helyzetünk vázolásának, hogy mindennemű szándékunkkal ellentétben itt találjuk magunkat a pénz és élet versenyének kellős közepén, mely az emberiség lelkéért zajlik. Szó szerint választani kényszerülünk, mégpedig egyértelműen: a pénzt, vagy életünket tartjuk többre.
Az életünk érdekében meghozandó kulturális és intézményes választásaink a történelem során példátlan horderejű és tempójú változásokat igényelnek tőlünk. Nagy szerencsére e változások olyan korban érnek minket, melyek sikeres végrehajtásához rendelkezésünkre áll a szükséges tudás, technológia és a szervezeti kapacitás egyaránt. A legfőbb megfejtendő kérdés, hogy megtaláljuk-e a kollektív bölcsességünket és időben reagálunk-e.
E kérdést minden egyénnek, közösségnek és nemzetnek egyenként kell eldöntenie. Ez azt is jelenti, hogy szembe kell néznünk azzal a különleges kihívással, amelyet mindig azok jelentenek, akik úgy döntenek, hogy feltérképezetlen vizeken hajóznak. Nincs térképünk, és én sem tudok ilyet ajánlani, de remélem, hogy hagyhatok nektek néhány hasznos navigációs tanácsot.
Közös válságunk gyökéroka két tényezős: értékrendünk hanyatlása, valamint intézményeink csődje. Egy globális kultúrát hoztunk létre, mely többre értékeli a pénzt és a materializmust magánál az életnél. A pénz hajhászása közben a pénzügyi intézmények – bankok, befektetőházak, pénzpiacok, részvénytársaságok kezébe adtuk az életünk feletti hatalmat. Kizárólag pénzügyi értékeket felismervén, csakis a pénz gyarapításáért felelősséggel tartozván, teljes figyelmetlenséggel az élet szükségletei iránt, ezen intézmények kizárólag az élet lerombolásában érdekeltek, hogy pénzt termelhessenek. Ez biza rossz alku.
Rossz választásunk részben azon egységes kudarcunkból ered, hogy megkülönböztessük a pénzt a tényleges vagyontól. Egy Malajziában szerzett tapasztalatom illusztrálja a különbséget, mely eszembe jutott.
Egy rövid találkozóm volt a Malajzia erdőiért felelős miniszterrel. Látván, hogy nyugati vagyok és feltételezvén környezetvédő voltomat, habozás nélkül magyarázta el nekem, hogy Malajziának sokkal jobb lesz, miután az erdőségeiket eltakarították és az eladásból származó pénzt bankban kamatoztatják, mivel a pénzügyi megtérülések így nagyobbak lesznek. A kép szerint, mely keresztül futott elmémen, a sivatagos és élettelen malajziai tájkép egyhangúságát nemzetközi bank épülete töri meg, melyek számítógépei fáradhatatlanul és hűen kalkulálják a malajziai fűrészáruk eladásából származó kamatot. Ez a hasonlat talán túlzottan jól összegzi a jövőt, melyhez a pénz, illetve a valódi vagyon összetévesztése vezet minket.
A finánctőke és gazdaságtan teljes szótára egy duplagondol világ, mely összemossa ezen fontos különbségtételeket. Példának okáért úgy használunk kifejezéseket, mint pénz, tőke, eszköz és vagyon, mintha ezek egymással felcserélhetők volnának, nem hagyván részünkre lehetőséget arra, hogy megkülönböztessük a pénzt – egy számot, melyet társadalmi megegyezéssel elfogadunk valódi értéket jelképező dolgokért cserébe – a valós vagyontól, mely olyan dolgokat is magában foglal, mint a fák, az étel, a munkaerőnk, a termőföld, épületek, gépek, technológia – de akár még a szeretet vagy a barátság is – melyek mind fenntartják életünket és megnövelik a produktív teljesítményünket. Mindez ama végzetes hibába taszít minket, hogy feltételezzük, amikor pénzt termelünk, akkor szükségszerűen értéket is előállítunk.
Hasonlóképp használjuk a „befektető” kifejezést spekulánsokra, kiknek szerencsejáték-függősége destabilizálja a globális tőkepiacot. Sőt mi több, jutalmazzuk őket adócsökkentésekkel és speciális biztosítékokkal. A nyelvezet létrehozza a különbségtételt. Amikor valódi nevükön nevezzük őket – spekulánsok, hamiskártyások, tolvajok –, közfelháborodás tárgyaivá válnak, ahogy kell.
Mint csereeszköz, a pénz az egyik legfontosabb és leghasznosabb emberi találmány. Mégis, ahogy egyre inkább a pénztől függünk még legalapvetőbb szükségleteink biztosítása szempontjából is, automatikusan átadjuk a hatalmat az intézményeknek és a pénz kontrollját végző embereknek, akik meghatározzák, hogy kik élhetnek gazdaságban és kiknek kell nyomorban tengődniük – vagy akár korai halált halniuk. Az önálló megélhetés eliminálásával, valamint a közösségek és a szociális háló egyre fokozottabb leépítésével a modern pénzrendszer valószínűleg a leghatékonyabb eszköze a társadalmi kontrollnak és kifosztásnak, melyet az emberiség valaha látott.
A „kapitalizmus” kifejezés most jobbára ugyanazt jelenti, mint az 1800-as évek közepén, mikor a termelőeszközök révén közösen előállított javak alig néhány kézben összpontosultak, kizárván azokat, akik munkaerejük bevetésével biztosították az adott eszközök produktivitását. A modern kapitalizmus abszurd extremitásig fokozta a vagyonkoncentrációt. 1991-bem 274 milliárdos élt a világon. 1996-ban számuk 447-e növekedett. Összvagyonuk mértéke durván megegyezik az emberiség legszegényebb 50%-ának kombinált jövedelmével. 1996 és 97 között Bill Gates, a Microsoft alapítója 18 milliárd dollárral növelte vagyonát, mely gyarapodás megegyezik Zimbabwe teljes 11 milliós lakosságának összesített éves jövedelmével. Gondolkozzanak el egy picit ezen. Egyetlen ember jövedelme megegyezik 11 millió másikéval.
A felháborító mértékű egyenlőtlenségek ellenére nem a kis létszámú, kapzsi elit kezében összpontosuló vagyon a modern kapitalizmus legördögibb vonása, hanem pénz által és pénzért végzett autonóm uradalmi rend, mely teljesen független az emberiség működésétől és érzéketlen annak szükségleteire. Ez talán a legkritikusabb választófal egy valós piacgazdaság, illetve a kortárs globális kapitalizmus között.
Egy egészséges piacgazdaságban a vállalkozások emberi léptékűek és helyiek birtokolják őket. A gazdasági tranzakciókat az emberek a maguk képviselte kulturális értékeknek megfelelően szabják meg és tartják kézben. Vásárlásaik, beruházásaik és demokratikus részvételük a maguk gazdaságában határozza meg a piac működését, működésükben pedig az általuk kiszolgált kisközösségek jólétét tartják szem előtt.
A demokrácia és a piacgazdaság egymással karöltve igazgatja a gazdaság működését, szimbiózisba hozván az erőforrások igazságos és hatékony elosztását az egyéni szabadsággal. Megalapoznak egy önszervező társadalmat, melynek minimális igénye mutatkozik a központi kontrollra. A legszorgosabb tagokat jutalmazzák, akik a lehető legtöbbet teszik a közösség jólétéért.
A kapitalizmus ezzel ellentétben pénzből csinált pénzt ama személyek részére, kiknek jóval több van, mint amire szükségük volna. A monopolistát és a spekulánst jutalmazza az értékteremtő munka ellenében. Intézményei, természetükből adódóan egyenlőtlenségeket, kiközösítést, környezetrombolást, társadalmi felelőtlenséget és gazdasági instabilitást keletkeztetnek, miközben a kultúrát homogenizálják, a demokráciát erodálják, a társadalom erkölcsi és szociális kötőszöveteit felbontják.
Lenyűgöz, mikor azt hallom a kapitalizmus apologétáitól, hogy az oroszországi kudarcot (az orosz gazdaság kapitalizmusra való átállításának kísérletét a 90-es években) az okozta, hogy túlzottan elhamarkodottan vezették be az új rendszert, mielőtt még az új morális és intézményi keret kiépülhetett volna. Tényszerűen Oroszország demonstrálja a kapitalizmus lényegét annak legvalósabb formájában. Egy szabályok nélküli ország gyakorlatilag nem létező államigazgatással, ahol a legerősebb és legszervezettebb gazdasági szereplők bármit elrabolhatnak, amire csak ráteszik a kezüket. Később még visszatérek az oroszországi helyzetre.
Gyakorta hangoztatják, hogy a deregularizáció és a gazdasági globalizáció szükségszerű velejárója a szabad piacnak. Tényszerűen, hatékony piac csak határok és törvényes keretek közt működhet. A deregularizáció és globalizáció valójában a kapitalizmus fegyvere a demokrácia és piacgazdaság felszámolására. Szabályozások hiányában a pénzügyi piacok egyetlen globális elektronikus rendszerré olvadnak össze, melyek nyakló nélkül generálják a pénzt banki hitelezés révén, hogy támogassák a spekulatív felhalmozást.
Hasonlóképp, a nagyvállalatok egybeolvadások, felvásárlások és kartellezések révén mentik ki magukat az állami szabályozások hatósugara alól. A gazdasági hatalom bárminemű működtető személytől vagy földrajzi helytől elválasztódik. A távol lévő tulajdonosi kör globális körré terebélyesedik, kik egyre tetemesebb mértékű megtakarításaikat busásan jövedelmező nyugdíj és tőkeáttéti alapokba helyezik, melyek kizárólagos törvényi felelőssége a minél magasabb megtérülések biztosítása, tekintet nélkül a társadalmi és környezeti pusztításra.
Az alapkezelők a vállalatok meghatalmazott tulajdonosaiként elvárják, hogy a cégvezetők hasonlóan szűklátókörűen tekintsenek felelősségükre, ennek érdekében erőteljes üzenetet küldenek nekik. A tisztes nyereség nem elég. Az éves profitot folyamatosan növelni kell, olyan ütemben, amely elegendő a részvényárfolyam piacok által elvárt évi 20-40 százalékos feltornászásához. A sikeres vállalatvezetőt busásan jutalmazzák. Egy amerikai CEO átlagos éves kompenzációja, amelynek nagy része részvényopciókban van, jelenleg évi 7,5 millió dollár (megj.: 2022-ben ez 16,7 millió dollár).
Azok, akik kudarcot vallanak, elveszítik hitelességüket a pénzügyi spekulánsok szemében, és nyilvános vételi ajánlatot vagy kizárást kérhetnek a nagy részvényesektől. Hogy a vállalat hogyan növeli nyereségét, az nem a piac gondja. Ahogy a Nike-nál mondják: “Just do it.”.
A globális vállalat tekintélyes hatalmát kihasználva formálja át a kultúrákat, korlátozza a fogyasztók választási lehetőségeit, áthárítja a költségeket a nyilvánosságra, és nyomást gyakorol a kormányokra, hogy azok nyújtsanak támogatásokat és írják át a kereskedelmi törvényeket a maguk javára. Jellemzően a vállalat elpusztítja a legértékesebb gazdagságot: a bolygó élő tőkéjét és a társadalmat, amelytől az élet és a civilizáció szövete függ.
Kivégzi az élő tőkét, amikor erdőket, halászatot és ásványi lelőhelyeket bányász, agresszíven forgalmazza a mérgező vegyi anyagokat, és veszélyes hulladékokat hajít el. Tönkreteszi az emberi tőkét azáltal, hogy áldatlan munkakörülményeket tart fenn olyan helyeken, mint a mexikói maquiladorák, ahol a vállalatok három-négy évig alkalmazzák az egykor létfontosságú és produktív fiatal nőket, amíg a látásromlás, allergia, veseproblémák és permanens stressz tartósan fogyatékossá nem teszik őket, majd új munkaerővel helyettesítik őket. Elpusztítja a társadalmi tőkét, amikor feloszlatja a szakszervezeteket, lerángatja a béreket, a munkavállalókat feláldozható árucikkekként kezeli.
A társadalom kényszerűen lenyeli a család és a közösség szétesését, továbbá az erőszakot, amelyek elkerülhetetlen következmények. Elpusztítja az intézményi tőkét, amikor aláássa a kormányok és a demokratikus államok működését azáltal, hogy politikusokat vásárol, gyengíti a környezeti, egészségügyi és munkaügyi normákat. Állami támogatásokat, mentőcsomagokat és adómentességeket követel, melyek a profitot az egekbe lövik, a pénzügyi kockázatot pedig a kormányok és a munkásosztály roskadozó vállára hajítják.
Az élő tőke, melynek speciális képessége folyamatosan újratermelni magát, kivétel nélkül minden vagyon forrása. Mindezt pénzért lerombolni, egy olyan számjegyért, melynek nincs eredendő értéke, a kollektív elmebaj megnyilvánulása – mely magát a kapitalizmust is mentális és fizikai patológiává teszi.
