Hogy ne állandóan csak Kínával foglalkozzunk, elemezzük ki a munka alapú társadalom leginkább menthetetlen és mindennemű fokmérce szerint leghaldoklóbb nemzetének, Dél-Korea agóniájának kiváltó okait.
Rendkívül tömören mesélnék kicsit Korea történelméről. Kezdetben három királyság lepte be a Koreai-félsziget területét, melyekből az alsó kettő határvonalai csaknem megegyeztek a mai észak-dél felosztással. A harmadik királyság a mai Csilin kínai tartomány és az orosz Vlagyivosztok vonzáskörzetében terült el.
Ez a három királyság hol egybeolvadt, hol megint széthullt, mindenesetre a XX. századra az ország tartós megszállás alá került – legutolsó körben a Japán Birodalom prostituáltjaként. Ezt tessék szó szerint érteni: a szemrevaló koreai asszonyokat tömegével hurcibálták magukkal a japánok szerte a birodalmukban, hogy speciális szexuális szolgálatokat teljesítsenek.
Ennyi hányattatást és megaláztatást követően lehetőség lett volna a két Korea egyesítésére (a harmadik, északi királyságot eddigre Kína kebelezte be), ám közbeszólt a kommunizmus. Így az északi rész sztálinista modell szerint, a Varsói Szerződés államai által elismervén nevezte magát az egyetlen Koreának, míg a déli tartományok a NATO és az amerikai érdekszféra támogatását élvezvén kizárólag Észak-Korea felszámolásában látták az egységesítés lehetőségét.
Ez a több mint 70 éve fennálló áldatlan állapot a mai napig mit sem változott. Ellentétben Németországgal, Korea eleddig soha nem egyesült újra. Az 1950-53-as koreai háború mind a szovjet, mint az észak-atlanti térfélen patthelyzetbe terelte az egységesítés folyamatát, kiépítvén a híres-hírhedt demarkációs vonalat. Gyakorlatilag 75 éve hivatalos háborúban áll egymással a két Korea – pusztán a rendre mindig meghosszabbított ideiglenes tűzszünet vet gátat a vérengzés elszabadulása elé.
A KIm Dzsongun irányította Észak-Korea a mai napig Kína és Oroszország támogatását élvezi, amolyan bufferállamként az “imperialistákkal” szemben, míg Dél-Korea a vadkapitalizmus modelljét erőltette magára. Meglepő módon utóbbi is csak 1997-től lépett a demokratizálódás útjára, egész addig, csaknem 40 éven át chilei típusú katonai diktatúra biztosította a szabad piac dübörgését.
A két Korea közti szakadékok ma már gyakorlatilag áthidalhatatlanok. Míg az északi térfélen Phenjan kivételével nincs közvilágítás, az ország 1 főre jutó GDP-je 1000 dollár alá tehető, a lakosságot pedig néhány évenként éhínséghullám tizedeli, addig Dél-Korea a maga 35 ezer dolláros per kopf GDP-jével, ultramodern technikai civilizációjával, überfemininre plasztikázott lányaival és világhírű K-pop előadóival a komplett kapitalista világ éltanulói közé vágtázta be magát.
Legalábbis a felszínen ez a valóság. Egy biztos, Észak-Koreával való összehasonlításban nem nagyon akadhat ember a világon, aki ne a déli féltekén kívánná leélni az életét, amennyiben választásra kényszerülne. De mi a helyzet akkor, ha ezt az országot nem a világ legtotalitáriusabb és legzárkózottabb diktatúrájával, hanem mondjuk önmaga papírforma szerinti és valós állapota közti eltérései terén hasonlítjuk össze?
Kicsit mélyebben kutakodván a nyúl üregében, felsejlik Dél-Korea képében az egész világ legalacsonyabb termékenységi rátája, ami legfrissebb elérhető adatok szerint 0,65-ös értéket mutat. Puszan üdülővárosában talán soha sehol máshol meg nem dönthető adatot közöltek a hatóságok: 0,31, azaz minden hetedik nő szül átlagban egy gyermeket.
Aztán ott a hajdani katonai diktatúra által érvényesített vadkapitalizmus eredendő rákfenéje, a jóléti szolgáltatások és piaci szabályozások totális hiánya. Mára a komplett Dél-Korea felett alig néhány gigavállalatból álló konglomerátum uralkodik, melyek két legnagyobb képviselője a Samsung és a Hyundai. Beszédes adat, hogy a Samsung egymaga nyújtja a koreai GDP és foglalkoztatás 20%-át, az összes nagyvállalat az LG-vel, KIA-val, SK-val pedig több mint felét.
Ez azt jelenti, hogy a lakosság totális rabságban tengődvén kizárólag ezen nagyvállalatok kegyeinek szolgálatáért teperhet, így gyakorlatilag születésüknél fogva életük minden mozzanatát ebbe az irányba szükséges tenniük a túlélés érdekében, vagy egyszerűen nem kaphatnak falatot a szájukba és fedelet a fejük fölé.
A koreai lakhatás modellje még a CSOK és babahitel konstrukciók által romba döntött magyar lakáspiacot is messze alulmúlja.
Olyan roppant egyedi szokásjog üzemel a koreai albérletpiacon, ami valószínűleg az egész világon nincs. Mivel az összes talpalatnyi hely elfogyott az ország területén belül új lakások felhúzására, és Szöulon kívül normális megélhetéshez jutni gyakorlatilag lehetetlen, ezért egy jeonse nevű bérleti szisztéma keretében a fiatalságnak egy több százezer dollár értékű hitelt szükséges felvennie, melyet aztán rögvest át is utal a főbérlője részére. Ezt a tulajdonos a futamidő (általában 2 év) lejártát követően visszautalja a lakónak. Az átruházott hitelösszeg egyben a kaució funkcióját is ellátja.
Ezt az ingyen hitelt a főbérlő úgy fölözi le, hogy különféle befektetésekbe rakja, melyeknek mindennemű kamata őt illeti. Ha alacsonyak a jegybanki kamatok, a hitel mellé követelhet pluszban normál bérleti díjat is.
A bérlők kötelessége tehát a bérletkiadó tulajdonosok feltőkésítése, kik a hozamból élvén ugyan két év “ingyen” lakhatást biztosítanak a serényen dolgozó peonoknak, ugyanakkor ehhez a bérlőknek hitelképesnek kell lenniük (tehát leláncolniuk magukat egy munkáltató konglomerátumhoz), miközben a futamidő végén nem is lesz övék a lakás. Tehát ott tart a koreai kapitalizmus, hogy a rabszolgáknak kötelességük biztosítani a kizsákmányolhatóságukhoz szükséges tőkét. Nem tudom, akad-e a világon ennél perverzebb szisztéma.
És egyáltalán nem kerül mindig vissza a teljes összeg a bérlőhöz. A landlord nyugodtan levonhatja belőle a maga által kitalált amortizációs díjakat. Ha adótartozása keletkezik a tulajnak, és ráterheli az állam annak összegét a házra úgy, hogy árverezésre kerül sor, a bérlők hajléktalanokká válván a nyújtott hitel részleges vagy teljes összegét is elveszthetik. Olyan kockázati befektetésről van hát szó, ahol a kockázatok mindennemű következményét egyoldalúan viseli a kiszolgáltatott fél.
Mindezek mellett a jeonse a lakhatási válság megoldása helyett tovább súlyosbította azt, rendkívüli népességkoncentrációt hívván létre Szöul környékén és a legnagyobb városokban. Vidéken ugyanis nincs ember, akinek jövedelme elegendőnek bizonyulna ekkora összegű hitel felvételéhez. A koreai KKV-k és konglomerátumok felkínált jövedelmei közt akkora a különbség, hogy a vidékre költöző vagy ott megrekedő fiatalság gyakorlatilag örök dolgozói mélyszegénységbe süllyed.
Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fiatalság inkább a családalapítás és gyerekvállalás határozatlan időre való elhalasztásáról dönt, mert ily körülmények közepette lehetetlen egy gyermeket – kiváltképp csecsemőt – biztonságban gondozni és felnevelni.
Említettem Szöul tőke -és humánerő koncentrációját. Budapest kutyafüle Szöulhoz képest, ahol az ország jelenkori gazdasági aktivitásának gyakorlatilag egésze zajlik. Nincs az a konglomerátum, amely ne Szöulban vagy annak közvetlen környékén állította volna fel a maga cégközpontját, minden valamit is érő felsőoktatási intézmény Szöulban összpontosul, a városon kívül vergődő jelentéktelen KKV-k pedig oly alacsony jövedelmekkel kecsegtetnek, amelyekből tökéletes lehetetlenség megélni. Mivel egy kapitalista világban a munka nem keletkeztet megélhetést, csak a jövedelem, így a lakosság java része heringek módjára préselődik össze Szöulban, miközben a vidék kihal.
A 80-as / 90-ev években úgy hivatkoztak Dél-Koreára, mint “csoda a Han folyón“. A kapitalista ideológusok és közgazdászok szinkronban nedvesednek, ahogy meghallják Dél-Korea nevét. Lássuk hát, hogyan muzsikál az ország a gazdaság szempontjából.
Hongkong után Szöul a világ második legdrágább városa. A teljes ország betelepült, minden magántulajdon, ezért nincs hely a fiatalságnak, csak minden keresetüket felemésztő bérleti díjakért cserébe. Az egyetlen objektív lehetőség a fiatalság fedélhez jutásához az öröklés. Akinek ilyen lehetőségei nincsenek, az megszívta.
A koreai egy főre jutó GDP 34 ezer dollár környékén alakul, ami kevesebb mint fele az amerikai és skandináv átlagoknak egyaránt. Ez azért érdekes, mert az amerikaiak egy kicsivel kevesebbet dolgoznak náluk, az európai jóléti államokhoz képest pedig 50%-kal több a koreai munkaórák száma! A kötelező érvénnyel elrendelt hetvenórázgatás mellett és Amerikához, Észak-Európához mérhető hatékonyság esetén Dél-Korea egy főre jutó GDP-jének vagy százezer dollárra kéne ugrania, vagy változatlan értékek mellett 60%-kal kéne csökkenniük a munkaóráknak. A koreai gazdaság tehát a halálra dolgozás kultúrája ellenére (vagy talán pont avégett) elképesztően hatékonytalan, a legtöbb idő improduktív, haszontalan és lélekgyilkos tevékenységekre pazarlódik el, melyek felemésztik a dolgozó lakosság életerejét és kedvét e becses munkamodell tovább örökítésére utódaik irányába.
Dél-Korea szárazföldön tökéletesen izolált ország. Ez jóval több gyötrelemmel jár, mint józan ésszel felfoghatnánk.
