Roppant groteszk tény, hogy a kvázi Szilícium-völgy uralta globális internet ellenére az amerikai lakosság rendkívüli elmaradottságnak örvendhet e szempontból. Legtöbb városban az idehaza is már nagyban kukázás alatt álló ADSL, vagy méregdrága (100+ dolláros) kábelnet az egyetlen választható konstrukció.
Visszatérvén az ingázásra és autózgatásra. Mivel a mai amerikai nagyvárosok tervezését teljes mértékben a monopolista olajmágnások végezték, nem véletlen, hogy mindenütt az autók dominanciájával és az autóvezetés kvázi kötelezvényével szembesülünk.
Amerikában a belvárosok többsége nem rendelkezik bicikli -és gyalogúttal, a külvárosokban pedig mindezek gyakorlatilag ismeretlen fogalomnak számítanak. Mivel semmi nincs elérhető távolságra, boltba, plázába, iskolába is autóval kell furikázni a családot. A közösségi közlekedés belvárosokon kívül nem létezik, így a lakóövezetek nagyja autó nélkül nem is megközelíthető! Vagy pedig a távolságok munkahelytől a lakásig akkorák, hogy gyalog vagy biciklivel lehetetlen legyen abszolválni azokat.
A városok továbbá tele vannak öntve betonnal. Az egyetlen prioritást élvező szempont a városkép tervezésénél, hogy álljon rendelkezésre minden egyes építmény előtt sok ezer parkolóhely, lehetőleg duplaannyi, mint ahányan beférnek az adott épületbe.
Mialatt a lakóövezetek roppant terjengősek, az ezek által bekerített városközpontok agyonzsúfoltak. Ezekben gyakran oly jellegű alap problémák nyilvánulnak meg, melyek a legtöbb európai metropoliszban évszázadok óta múlt időbe tevődtek.
Ilyen jellegű probléma a patkányoktól hemzsegő New York, a komplett hajléktalan kerületekkel bíró Los Angeles (konkrétan a Google Maps-ben be van jelölve a városközponti hajléktalantábor) vagy San Francisco, a bűnügyi központ Oakland és Chicago, a nappali zombiapokalipszist felvonultató Philadelphia vagy Portland.
Mialatt a nagyvilágban inkább a kültelkek és vidéki települések számítanak a nyomor tanyáinak, Amerikában minden inverz módon nyilvánul meg. A belvárosok vannak tömve hajléktalanokkal, nincstelenekkel és drogosokkal, omladozó épületekkel, pusztuló és sorban kiürülő lakókerületekkel, ahol léteznek ilyenek.
Budapesten is jellemző persze, hogy a belvárosban dolgozó lakosság egyre nagyobb része költözik az agglomerációba. De az amerikai városközpontok teljesen kihaltnak minősülnek, mivel élő ember nem lakik azok környékén. Ehelyett a széltében-hosszában akár sok száz kilométerekre elterülő lakóövezetekben élnek az emberek, elképesztő mértékben pazarolván az üzemanyagot.
A belvárosok gigantikus felhőkarcolóit kiszolgáló koncentrált infrastruktúra és közművek igényeit kiszolgálni majdhogynem lehetetlen. Kizárólag bevándorlók foglalkoztatása jelképezhet e téren bárminemű fenntarthatóságot, mivel a helyi kétkezi munkások jobbára kiárazódtak a fedélhez jutás jogából.
Ennyit a nagy igazságokról, most vizsgáljuk meg, helyi szinten miért abszolválhatatlan az amerikai nagyvárosok modernizálása.
A probléma gyökere a már többször említett zónásításban keresendő. Ez azt jelenti, hogy iparvidékre tilos mondjuk lakóházakat telepíteni, családi házak zónájába nem szabad tömbházakat építeni, a városközpontok nem tehetők újból élővé olcsó bérlakások felkínálásával a szegények részére. Pedig hajdanán a csóró rétegek, amíg nem árazták ki őket a dzsentrifikáció jegyében, rendre a belvárosokban laktak. El kellett persze viselniük az ebből keletkező zajt, viszont nem volt szükségük autóra a munkahelyeikre való bejárkáláshoz, alacsony jövedelmüket kompenzálta a bérlemények olcsósága és alacsony fenntartású életvitelüknek köszönhetően volt lehetőségük megtakarítani, majd feljebb lépni az életminőség ranglétráján.
Mára mindez eltűnt. New York példának okáért csődbe ment az 1970-es években. A menekülő csóró rétegek belföldi bérlakásait olyan alakok markolták fel, mint Donald Trump, aki fajtársaival együtt a munkásosztály sűrű nagyvárosait átalakította hotelek tömkelegével átszőtt, globális financiális és turisztikai központokká.
Egészen addig a nagyvárosok a szegények lakhelyei voltak, a gazdagok pedig hegyvidékeken, csendesebb kisvárosokban, tengerpartokon éltek. A neoliberalizmus beköszöntekor feje tetejére állt a szisztéma.
A városok infrastruktúráját fenntartó szegényeket kiüldözték a központokból, helyükbe csücsültek a tömbházakat penthouse-okká alakíttató gazdagok. Akik szabadon repkedhetnek a városok között, mialatt a lakosság folyamatosan ingázni kénytelen autóval.
A városokat megszálló elitek az ún. NIMBY-doktrína keretében akadályozzák meg új infrastruktúra felhúzását, a jelenlegi korszerűsítését, az amerikai városok közti nagy sebességű vasútvonalak kiépülését, olcsón fenntartható közösségi lakhatás és lakóparkok megvalósítását, közparkok tatarozását. Magyarán bármit, ami a tömegek életminőségét javíthatná és az elviselhetetlenségig felárazott lakhatás, rezsi, ingázás költségeit visszafoghatná.
Mivel minden magántulajdon, s annak univerzális szentsége felülírja az emberi jogokat az országban, nem véletlen, hogy a tiszta levegőhöz, megélhetéshez, mentális és lelki jóléthez jutás joga az égvilágon semmilyen szempontból nem számít tényezőként az amerikai települések további sorsa szempontjából.
Ez azt jelenti, hogy amíg a korszerűtlen, fenntarthatatlan, halálra ítélt nagyvárosok végleg meg nem semmisülnek, lehetetlen elébe menni a folyamatoknak és megakadályozni az amerikai társadalom rohamos hanyatlását. Az egyéni kapzsiság minden esetben felülírja milliók jólétének jogát.
Az elmaradó vagy elszabotált fejlesztéseknek köszönhetően Amerika zöld energia szempontjából a világ hátsó fertályán kullog, oktatási rendszere folyamatosan züllik, telekommunikációs infrastruktúrája képtelen a fejlődésre. A gyakran 100 évnél is öregebb, lerohadó felhőkarcolói és irodaházai nem kerülhetnek újjáépítésre, ennek köszönhetően mind funkció, mind esztétika szempontjából lepipálják azokat a rohamosan gyarapodó ázsiai metropoliszok.
Kína már több tekintetben maga mögött hagyta az USA-t (persze ennek az országnak is megvannak a maga külön bejáratú válságai, melyekről szintén értekezem egy elemzés alkalmával). Kiváltképp közösségi közlekedés és lakhatás szempontjából jár előrébb. Japán és Franciaország felépítette ama gyorsvasút-rendszert, amelyről az amerikai társadalom legfeljebb bilibe lógó kézzel álmodozhat. Holott Amerikának égető szüksége mutatkozna a nagyvárosok közti repülőjáratokat leváltani képes környezetbarát Maglev-vasútrendszerre.
Hajdanán a kapitalizmus a kreatív rombolás eszménye mentén vívta ki a maga létjogosultságát, majd kvázi hegemóniáját.
Ez azt jelenti, hogy a folyamatos fejlődés és innováció biztosítására alkalmanként szükséges a korábban korszerű, ám idővel elavulttá váló termelőeszközöket és szükségtelen infrastruktúrákat megsemmisíteni. Ennek köszönhetően erőforrások szabadulnak fel a gazdasági transzformáció végrehajtására, az energiafelhasználás sem lesz oly szélsőségesen pazarló és a termelési folyamatokban végbemenő innovációknak hála az új eszközök kevesebb anyag-és energiafelhasználás mellett is gazdaságos termelést tesznek lehetővé.
Ám a kapitalizmus, benne a kapitalisták egyszerűen felrúgták a maguk eszményeit és az általuk kitalált „természeti” szabályokat. Az egyéni kapzsiság mindent és mindenkit felülír. A szélsőséges pazarlás busás profitokkal jutalmazza az energiavállalatokat, a fenntarthatatlan infrastruktúra és lakóövezetek örök életen át tartó függőséget keletkeztető csapdába csalták a lakosságot. A kapitalizmus transzformációját napjainkban maguk a kapitalisták szabotálják.
A folyamathoz kapcsolódó Great Reset terv pontosan arra apellálna, hogy a szükséges és évtizedek óta elszabotált transzformációt felülről vezérelje le ama önjelölt elit, kiknek személyes elképzeléseik szerint joguk mutatkozik a globális népesség felett való uralkodásra. A szabvány kapitalistákhoz képest világosabban látják a szisztéma jelenlegi helyzetét, hiszen jól tudják, kikényszerített transzformáció nélkül Amerika és annak globalista Babilon-birodalma hamarosan el fog veszni.
Ha viszont ők lesznek a transzformáció kikényszerítői, akkor végünk van.
