Akár időlegesen, akár hosszabb távon, neadjisten egész életünket áthidalóan kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor egyszerű, hétköznapinak számító cselekedeteink csúfos kudarccal, teljes megsemmisüléssel végződnek
Biztos ismer olyan embert, vagy talán éppen Ön az, aki bulikon legszívesebben a konyhában ügyködik, akinek minden vizsga egy kivégzés, aki értekezleteken inkább elsüllyed, csak ne kelljen megszólalnia, és akit kiver a víz, ha vonzó emberrel kell akárcsak pár szót is váltani.
Bár a félénkség, a szorongás leginkább fiatal felnőtt kortól kezdve jelent súlyos béklyót legtöbbünk számára, eme viselkedésünknek gyakorlatilag már az anyaméhben megágyaz nekünk a genetika. Természetesen családunk akár örvendhet is annak, hogy egy félénk gyerekkel áldotta meg őket a sors. Hiszen egy engedelmes, jóságos, bárki által szabadon rugdosható toprongy válhat belőlünk a későbbiekben, akin bárki szabadon élheti ki szadista hajlamait.
Már kisbabáknál megfigyelhető, hogy némelyik baba izgalommal és sírással reagál a színes, izgalmas ingerekre, amelyek más babákból viszont élénk érdeklődést váltanak ki… A félénk gyerekeknél gyakoribb a balkezesség, a világos szem, az allergiás betegségek, mint szénanátha, asztma, ekcéma, gyakoribbak a tanulási zavarok… nyugalmi helyzetben is magasabb a pulzusuk… a többi gyerekhez képest sokkal izgulékonyabbak, könnyebben elveszítik lelki egyensúlyukat. Önbizalom hiányban szenvednek, könnyen elpirulnak. Ők a “jókislányok” meg a “jókisfiúk”.
Pedig szebb korokban még megvolt a félénkségnek a helyén való funkciója, melyet a genetikai úton öröklődő agyfélteke-dominancia ténye is visszaigazol.
Az evolúció során agyunk két féltekéje eltérő feladatokra specializálódott. A bal agyfélteke a jutalomvezérelt közelítő viselkedést vezényli, akinek tehát ez a féltekéje aktívabb, az gátolatlan, kíváncsi, nyitott, kalandvágyó, rámenős, bátor, képviseli érdekeit. A jobb agyfélteke viszont a viselkedésgátlásra, szorongásra, veszélyészlelésre specializálódott. Akinek tehát a jobbféltekéje aktívabb, az gátolt, óvatoskodó, izgulós, félénk, szorongó lesz.
A mai korban azonban amennyiben nem sikerülne kinőnünk megfelelő időben a természet anya által ránk adományozott félénkséget, a későbbiekben akár mások hamis értékítéletének is áldozatává válhatunk.
A félénk embert túlzottan foglalkoztatja az, hogy mit gondolnak mások róla, hogyan ítélik meg viselkedését, külsejét, szavait, és természetesen mindig valami sötét dolgot képzel mások fejébe önmagáról… Meglepő módon a félénk embereket mások sokszor arrogánsnak vagy beképzeltnek látják, mivel… zavarukban olykor udvariatlanul viselkednek, elmenekülnek.
Mivel a visszahúzódó személyiség a mai világban nem szalonképes, ezért az efféle karakterek automatikusan hibásnak, nem e világra valónak látják magukat. Eme attitűd máris kiváló megágyazója a későbbi neurózisoknak, kényszerbetegségeknek, pániknak, vagy akár a rettegett depressziónak.
Örvendhetnek hát a modern inkvizíció képviselői, mert korlátlan mennyiségű „nyersanyag” magukhoz édesgetésével könnyedén visszaigazolhatják saját létjogosultságukat. Ráadásul az engedelmes, behódoló emberekkel sokkalta kevésbé veszélyes szórakozni, mint mondjuk egy tényleges kihívást jelentő pszichopata üzletemberrel vagy egy sorozatgyilkossal. Ők természetesen a rendszeres önvizsgálatot tartó embertársaikkal szemben egyáltalán nem csengetnek be a pszichiátriára azzal a kétségbeesett kiáltással, hogy
Segítség, én egy megátalkodott, gonosz személy vagyok, aki akár embert is képes ölni!
Sajnos azonban az intézményes pszichiátriában vakon bízó mimózák lyukra vetődnek:
Minden félénk ember szeretne jó dumájú, jó fellépésű, határozott emberré válni, és ha a pszichiátria azt állítja, hogy gyűlölt tulajdonságai valójában egy betegségben, a szociális fóbiában gyökeredzik, akkor az emberek tömegével szeretnének antidepresszánsokat szedni, hogy “meggyógyuljanak”. Valójában nem gyógyul meg senki, sőt egy egyéves követéses vizsgálat azt bizonyította, hogy az antidepresszánst szedő “szociális fóbiások” állapota romlott, míg a pszichoterápiában részt vetteké folyamatosan javult.
Nagy segítséget nyújt valamely elmebetegség diagnózisának felállításához a neurotikus ember zavarodottsága. Amint nem pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg terveztük, jön a mentális köd, agyunk szemlátomást lehúzza a rolót. Nemritkán még konkrét testi tünetek is visszaigazolják a kényszerzubbony viselésének szükségét.
Az egyik leggyakoribb “hiba”, hogy a félénk ember állandóan önmagát figyeli, nem mond-e valamit rosszul, nem sért-e meg valakit akaratlanul, vagy nem mozog-e esetlenül. Ettől azonban előbb-utóbb biztosan elhibáz egy kifejezést, nagy óvatoskodásában csak megsért valakit, és mozgása olyan lesz, mint egy esetlen robotnak.
A legelső lépés a félénkség leküzdéséhez, hogy tanuljunk meg különbséget tenni a saját magunk viselkedésével kapcsolatos elvárásaink és a mások – tényleges, kimondott – igényei között. Sajátítsuk el továbbá ama életfilozófiát, hogy nem létezik helyrehozhatatlan, pláne halálos kudarc.
Tanuljuk meg elkülöníteni azt, amit mi gondolunk magunkról, és amit mások gondolhatnak… Ne értékeljük túl a kockázatokat. A félénk ember a kudarcokat hajlamos mindig önmagának tulajdonítani, holott, hát mi is az a kudarc? Általában olyan baki, amit bárki elkövethet, nem is figyelünk rá.
Az önértékelés, ill. az önbizalom egy régi korokból ránk maradt, súlyos, ámde felesleges teher, melyet érdemes minél előbb levetni magunkról. Természetesen rengeteg gyakorlás szükséges ennek hiteles elsajátításához. A legnehezebb művelet a gondolkodásmódunk teljes körű átformálása, a modern korok kívánalmainak megfelelően.
Ha össze akarom egy mondatban az önértékelésről írott könyvemet foglalni, akkor az így hangzik: az önértékelés egy haszontalan, ősi érzelem, ami ma már csak gátol minket. Legjobb nem is tudomást venni róla, akármi is jár a fejünkben a magunk értékével kapcsolatban.
Ha nehezen, botladozva megy az átállás, gondoljunk csak arra, mennyi szellemi kincset hagytak a világra az átlag népességnél szélesebb látókörű, a külső környezet visszajelzéseire sokkalta érzékenyebb emberek.
Figyeljük meg a többi félénket is, és rá fogunk jönni, nem vagyunk egyedül! Mellesleg, mi vagyunk az örök túlélők. Evolúciósan pontosan azért maradt fenn ez a temperamentumvonás, mert nagyon is hasznos.
SZENDI GÁBOR: NŐJÜK KI FÉLÉNKSÉGÜNKET!
Az idézetek forrása: Szendi Gábor: Nőjük ki félénkségünket! (www.tenyek-tevhitek.hu)
Figyelem! A webszemle rovat cikkei más szerzőktől átvett írások rövid idézését tartalmazza, benne a forrás szövegére való átlépés lehetőségével. A Revolife szerkesztősége igyekszik az átadásra érdemes gondolatokat összegyűjteni, és azokat mindenféle ellenszolgáltatás igénye nélkül az olvasók számára eljuttatni, a szabad felhasználás alapelveit nem sértve.
Ha a tisztelt szerző mégsem szeretné tartalmainak részletét oldalunkon látni, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot a “kapcsolat” menüpontban található elérhetőségek valamelyikén, és sikeres levélváltás esetén 24 órán belül gondoskodunk az érintett tartalmak törléséről. Külön kérés esetén a szerző teljes munkássága feketelistára helyezhető.
