Kvázi mindenki a szülői házból hozza annak bizonyságát, mennyire lehet értékes vagy épp értéktelen ember egy társadalomban. Vagy mégsem?
Az önértékelés őseredetileg azt szolgálta, hogy az ember egy törzsben élve, folyamatosan érzékelje, mire tartják őt a törzs tagjai… Ez a “műszer” ma is ott van mindenki fejében… kora gyermekkorban a “műszer” alapbeállítását és érzékenységét a szülők állítják be. A szülők hatására az alapbeállítás a nárcisztikus önimádattól a legnegatívabb önértékelésig bármi lehet.
Természetesen a szülői beállítás „jótékony” hatásai által mindenki pontosan annyira tartja magát sokra, vagy épp semmire, amilyen követelményekkel kiskorában a fejét tömték.
A szülők által teremtett önkényes “műszerbeállítás” általában önbeteljesítő jóslatként működik: akik azt tanulták otthon, hogy nem sokat érnek, életükkel ezt fogják igazolni, akikre meg csillogó szemekkel tekintettek szülei, azok gyakran ebből merítve erőt, valóban sokra viszik.
Mindannyian rendelkezünk egy, a csecsemőkor idején belénk ivódott és annak befejeztével rögzülő önértékeléssel, és egy arra rárakódó, ámde későbbi tapasztalataink, élményeink alapján módosítható önbizalmi szisztémával.
Valójában kétféle önértékelés van. Az implicit önértékelés tudatosan nem hozzáférhető, ez ugyanis az első 2-3 évben alakul ki… Az explicit önértékelés verbálisan hozzáférhető, ezért könnyebben is módosítható.
Eme két önértékelési metódus között gyakran hiányzik az összhang, hiszen ahogy a világ körülöttünk, úgy mi magunk is változunk. Nem feltétlen látjuk ugyanúgy magunkat, mint háromévesen.
A kétféle önértékelés nem feltétlen van összhangban. Depressziósoknál ismételten azt kapták, hogy az implicit önértékelésük magas, az explicit viszont alacsony. A depresszió sok esetben tehát abban gyökerezik, hogy az illetőben a többre hivatottság rejtett érzése összeütközésben áll a saját képességeiről alkotott tudatos véleményével.
Az önértékelés azonban nem pusztán saját magunk feltételezett értékét mutatja. Embertársaink is gyakran annak megfelelően viszonyulnak hozzánk, milyen módon kezeljük saját magunkat a belénk ivódott önértékelési reflexiók által.
A kétféle önértékelés alapvetően meghatározza a több emberhez való viszonyt is. Az ambivalensen kötődők, akik sosem tudnak igazán bízni mások szeretetében, alacsony implicit önértékelésben szenvednek, azaz nem hiszik, hogy szerethetők. A túlzottan magas implicit és explicit önértékelés viszont a másokat lekezelő és kihasználó narcisztikus személyiségre jellemző, aki annyira értékesnek érzi magát, hogy nincs méltó párja.
Modern korunkban azonban nem hogy nem hasznos, hanem komoly gátja az érvényesülésnek a nem megfelelő módon kalibrált önértékelés.
Az önértékelés egy idejétmúlt, archaikus érzés, legjobb volna tőle szabadulni, vagy legalábbis korlátozni a hatását. Sokan nem értik, miként kell ezt a mindennapokra lefordítani. Pedig egyszerű: döntéseinket ezentúl ne az a bizonyos “belső hang”, hanem képességeink és tudásunk reális mérlegelése határozza meg.
Meghaladni egy feleslegessé vált evolúciós tulajdonságot azonban nem épp leányálom. A legcélszerűbb metódus annak elfogadása, hogy saját erényeinktől és hibáinktól, eredményeinktől és kudarcainktól függetlenül értékünket a külvilág szubjektív ítélete fogja meghatározni. A keserű tények feldolgozását követően pedig célszerű vállat rándítani, és szerényen, nem felfuvalkodottan, ám kellő bátorsággal felvértezve küldetésünk megvalósításán fáradozni.
Ha képesek vagyunk tényként elfogadni, hogy súlyunkat a világ ítéli meg, megkönnyebbülten tapasztalhatjuk, hogy többé nem kell semmit bizonygatnunk, és rengeteg sértettséget és mellőzöttség érzést megspórolunk. Aki nélkülözhetetlen, azt a küldetés úgyis megtalálja.
Az igazság nyugodt elfogadásáért cserébe nyugodtan lemondhatunk a másoknak való megfelelés görcsös kényszeréről. Hiszen a többi ember csak a felszínt látja, minden más feltételezett pozitívumot vagy negatívumot velünk kapcsolatban az agyukban kattogó fogaskerekek hívják életre.
…már csak az a kérdés, a mások által rólunk alkotott képért mi vagyunk-e a felelősek, vagy a többiek látnak minket az ő fejükben működő torzító sémák miatt valamilyennek. Egy nap lehet, hogy arra is rájövünk, tök mindegy mit gondolnak rólunk. Annál többet nem tehetünk, mint hogy jó emberek vagyunk.
SZENDI GÁBOR: HIEDELMEK ÁLTAL HOMÁLYOSAN
Az idézetek forrása: Szendi Gábor: Hiedelmek által homályosan (www.tenyek-tevhitek.hu)
Figyelem! A webszemle rovat cikkei más szerzőktől átvett írások rövid idézését tartalmazza, benne a forrás szövegére való átlépés lehetőségével. A Revolife szerkesztősége igyekszik az átadásra érdemes gondolatokat összegyűjteni, és azokat mindenféle ellenszolgáltatás igénye nélkül az olvasók számára eljuttatni, a szabad felhasználás alapelveit nem sértve.
Ha a tisztelt szerző mégsem szeretné tartalmainak részletét oldalunkon látni, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot a “kapcsolat” menüpontban található elérhetőségek valamelyikén, és sikeres levélváltás esetén 24 órán belül gondoskodunk az érintett tartalmak törléséről. Külön kérés esetén a szerző teljes munkássága feketelistára helyezhető.
