A lusta, munkakerülő, csúnyarosszgonosz fiatalok azt se tudják, jó dolgukban mit csináljanak. Minden bizonnyal pont ezért lesznek a lélekölő mókuskeréktől az idő múltával egyre boldogtalanabbak, megkeseredettebbek.
45-55 éves korig folyamatosan csökken az emberek boldogságszintje, majd innen elkezd nőni.
A mélyponton azonban, életük nagyobbik felét maguk mögött tudva már változik a leányzó fekvése. Egyre több suhanckori barát tünedezik el, az asszony sárkányosodik, a gyerekek pedig kiröppenvén a fészekből már látogatóba is alig járnak a szülőfalujukba.
Körbeért a gyűlöletlánc. Az évtizedekkel korábban lustának, munkakerülőnek, jódolgában nem tudja mit csináljonnak bélyegzett liberális zülledék megkeseredett, koravén, vaskalapos konzervatívvá aszalódott, aki szerint azért menekülnek előle régi barátai és a falu fiataljai fejvesztve, mert azok csúnyarosszgonosz munkakerülők, akik jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak.
Miután már a naponta bevert három liter sör tüskével sem fedi el kellőképpen a bánatot, elárult is kisemmizett vénemberünk utolsó utáni mentsvárként bekopogtat a pszichomókushoz, ahol talán végre megértő közegre lelhet.
Az emberek sokszor csak arra használják a pszichoterápiát, hogy végre elmondhassák, ami a szívüket nyomja. Mert családjukban, környezetükben nincs senki, aki végighallgatná őket. Igazság szerint nem is a megoldás érdekli őket, mert nem is hisznek abban, hogy volna megoldás.
Hogyan siklott ki ennyire drága Jenőkénk élete? Pedig csúnyarosszgonosz, lusta, munkakerülő fiatalként tele volt batyuja merész tervekkel, jódolgában azt se tudta, melyiket valósítsa meg az ezernyi lehetőség közül.
Vajon 15-20 éves korban az emberek többsége miért boldog és optimista? Nyilván, mert azt képzeli, hogy a grandiózus, bár még csak lazán körvonalazott tervei majdan valóra válnak.
Az iskolában is széles érdeklődési körre tett szert – már amelyik tantárgyat nem gyűlöltették meg vele örökre. De jaj, a sok lustaság, munkakerülés és csúnyarosszgonosz viselkedés közepette valahol elveszett az esszencia. Coca-Cola mámorban fetrengvén nem vette észre például, mekkora átverés a szülők, tanárok, sőt, a komplett társadalom által belebegtetett „korlátlan lehetőségek tárháza”.
Valójában nincs is másra lehetőség, mint végtelen, nyomorúságos rabszolgaságra valamely imperialista ültetvényen. Pedig a csúnyarosszgonosz, munkakerülő, lusta fiatal csupán egyetlen baklövést követett el egész élete során. Megbízott a magukat megvilágosult bölcsekké avanzsáló intézményi csinovnyikok értékítéletében. „Bármire képes lehetsz, fiam” – szól a vének tanácsának kánonja. Nincs ezzel semmi gond, csupán elfelejtették befejezni a mondatot: „Bármire képes lehetsz fiam, amit parancsolunk. Különben jaj neked.”
Ahogy kezd az iskola utáni élet körvonalazódni, egyre riasztóbb lesz a kép. Amíg az ember csak sok érdekes dolgot tanul és elviseli a szabadságért az unalmasabb tárgyakat is, addig hiheti, hogy zsebében a diplomával ez az érdekes élet fog folytatódni. De ahogy közeledik a munkába állás, kezd kiderülni, hogy nem sztárügyvéd, nem Einstein, nem Montesorri, sem Lavoisier nem lesz, hanem hivatalnokként, gumiabroncs szilárdságmérőként, szétcincált idegzetű tanerőként vagy az elemző automatát ellátó laboránsként fogja munkanapjai 8-10 óráját eltölteni. Aztán majd jön a lakáskérdés, a házasság, a gyerek. Jó anyagi hátterű végzősök ilyenkor fordulnak először pszichológushoz.
Egyszercsak eljön a nemtelen megalkuvások ideje. Ugyan a komplett emberiség átvert és megalázott, dehát valamiből csak fizetni kell a rezsit meg a napi betevőt. Hát élni csak kell. Aztán a kétdekás kevert költségeiről se feledkezzünk meg, természetesen szigorúan műszak után.
Aktiválódik az Al-Bundy üzemmód, ahol csak egy nyári diákmunkát kell bevállalni világmegváltó terveinkhez, melyek megvalósításához pályakezdő fiatalként még nem rendelkezünk elegendő erőforrással. Az igazság kizárólag a sehol nem hangoztatott apró betűs részből derül ki. „Csupán egyetlen cipőbolti diákmelót kell vállalnod – 45 évig.”
Ugye 20 évesen az ember azt hiszi, hogy terveit “csak időlegesen függeszti fel”, csak a szülei kedvéért, meg különben is “hogy nézne ki, ha felrúgna mindent”. Már bánja az iskolaválasztását, de átmenetileg most muszáj elhelyezkedni valahol, aztán majd… és a majdból soha nem lesz semmi.
Az „önként vállalt” rabszolgaság visszaigazolása érdekében nem marad más lehetőség, mint megfelelő irányba görbíteni a valóságot. Így lesz a gerinctelen megalkuvásból felelősségteljes gondolkodás, az örömtelen, lapos, életnek nem nevezhető vegetatív létezésből felnőtt viselkedés. Valamint irigy bámulása a suhanc generációnak, akik nyilvánvalóan kizárólag azért nem osztoznak a kötelességtudó felnőtt világot epésen gyűlölő nézeteiben, mert lusta, munkakerülő, csúnyarosszgonosz fiatalok, akik jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak.
Sokan még személyiségfejlődésnek is gondolják azt, hogy “benő a fejük lágya” és feladják álmaikat. De ettől valahogy mégsem boldogok, csak egyre keserűbbek lesznek. De ők azok, akik még valahogy helytállnak. Ha úgy vesszük, mégiscsak pozitívabb vállalni, hogy az élet “nem habos torta”, míg egyesek inkább “beteget jelentenek” vagy eltartatják magukat szüleikkel.
Görbül a hát, ráncosodik a bőr, hullanak a fogak, ritkul a haj, de immár 50-es éveit taposó hősünk továbbra is sziklaszilárdan kiáll az őt ért élethazugságok és átverések erőszakos, autoriter visszaigazolása mellett.
Milyen kár, hogy a gyűlületteli keserűség nem fog a görbített valósághoz igazodva feloldódni. A végeredmény egy romba dőlt élet, és néhány utolsó, kétségbeesett, ám jobbára erőtlen kísérlet a közelgő kaszás suhintásainak elkerülésére és a múltbeli korrupció helyrehozatalára. No de hogyan is lehetne elkezdeni?
Nos, tehát itt áll egy ember romos életével. Hogy lehet ezt rendbe rakni? Mi lenne, ha szépen araszolgatva elkezdene belőle kihátrálni? Ha félretenné azokat a sztereotip dumákat, hogy “na de ötven évesen”. Az életkor bármikor aduász, amivel minden változtatási javaslatot überelni lehet. De egy harminc évesnek ugyanolyan reménytelennek tűnik a változtatás, mint egy ötven évesnek. Nem az életkor az akadály.
A kapitalista tündérmese azt ígéri, hogy futószalagon érkeznek a finomságok a szorgos ember asztalára. Ez így igaz, pusztán a sorrend módosul: a szorgos ember kerül a futószalagra, a sok földi jó pedig a láthatatlan kéz szent útmutatása révén soha jól nem lakó feneketlen szájakba. Mindenki jól jár: a főnöké a hatodik yacht, tied pedig a soha el nem fogyó munka. Elvégre erre vágytál egész életedben, nem? Még hogy megélhetés, meg tisztes fizetés? Ha munka van, akkor munka van, ki mondta, hogy jár érte cserébe bármi? 🙂
A modern társadalom marketingjében, miszerint “bármi lehetsz”, csak alul, apró betűkkel van feltüntetve az a megszorítás, hogy “ha megküzdesz érte”. Pedig sokan azt hiszik, az önmegvalósítás automatikusan megy, az része a tananyagnak. Pedig már ott gyanút lehetne fogni, hogy mindenkinek ugyanazt kell megtanulnia és ugyanabból kell vizsgáznia. Futószalagon csak konfekcióéleteket lehet gyártani.
Szemlátomást egyetlen megmaradt mód a tőrbe csalt élet megváltására a visszaregresszálás a fiatal évekbe. Amikor bezzeg az én időmben még minden rendben volt, lehetett suhanckodni, és csillámpónik szálldostak a levegőben, szivárványcsíkot húzva maguk után.
idős embereket elszállásoltak egy olyan hotelben, amelyben mindent fiatal éveiknek megfelelően rendeztek be. Ha bekapcsolták a tévét, a 40 évvel korábbi műsorok mentek, a rádióban hajdan divatos zenéket játszották, a nappaliban az asztalon korabeli újságok hevertek, a bútorok is fiatalságuk stílusát tükrözte. Egy hét alatt mindenki visszafiatalodott.
Ám az idő vaskerekét sajnos emberfeletti erőfeszítéssel sem lehet az ellenkező irányba forgatni, ráadásul csillámpónik sem léteznek. A számtalan üres ígéret végeredménye pontosan az, ami a rendszer lényege volt kezdetektől fogva: sikerült a nagy büdös semmire vevőt találni, ezáltal a figyelmet a valódi életcélok és feladatok végrehajtásáról a feneketlen szájak örök időkön át való tömése felé terelni. Hát hova jutna a világ, ha mindenki a saját érdeklődésének, illetve képességeinek megfelelően végezhetné tevékeny életét? Még a végén éheznének a feneketlen szájak!
Sehol nem hangoztatott titok, hogy a feneketlen szájak ugyan kezünkre kattintották a láthatatlan bilincset, ám annak kulcsát nem valahol a portán csüngő fémalkalmatosságban kell keresni, hanem saját belső hitünk vezényli viselkedését. Amennyiben megtanuljuk olykor értelmetlennek ható erőfeszítéseinket hitté alakítani, és a szép lassan gyarapodó hitet az ültetvényről való szabadulásra összpontosítani, láthatatlan bilincsünk saját magától omlik le kezünkről és szalad világgá sikítva.
Persze változás ígyis-úgyis elkerülhetetlenül történik. A bilincs ugyanis nem csak lazulhat, de az idő múlásával kibírhatatlanul szorongathat is.
Amint elhisszük, hogy nincsenek lehetetlen dolgok, máris kinyílik előttünk a lehetőségek tárháza… …Sajnos sokan már itt elbuknak. Miért is? Mert nevetségesnek látják erőlködésüket. A Sors ellen úgysem lehet lázadni. Vagy az a rögeszméjük, hogy a változásban hinni kell, különben nem megy. Közben mindenféle hit nélkül folyamatosan változnak – csak éppen rossz irányba.
SZENDI GÁBOR: FÉLÚTON – DE MIFELÉ?
Az idézetek forrása: Szendi Gábor: Félúton – De mifelé? (www.tenyek-tevhitek.hu)
Figyelem! A webszemle rovat cikkei más szerzőktől átvett írások rövid idézését tartalmazza, benne a forrás szövegére való átlépés lehetőségével. A Revolife szerkesztősége igyekszik az átadásra érdemes gondolatokat összegyűjteni, és azokat mindenféle ellenszolgáltatás igénye nélkül az olvasók számára eljuttatni, a szabad felhasználás alapelveit nem sértve.
Ha a tisztelt szerző mégsem szeretné tartalmainak részletét oldalunkon látni, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot a “kapcsolat” menüpontban található elérhetőségek valamelyikén, és sikeres levélváltás esetén 24 órán belül gondoskodunk az érintett tartalmak törléséről. Külön kérés esetén a szerző teljes munkássága feketelistára helyezhető.
