Az engedelmesség és konszenzus igénye csődbe taszítja és összeomlásra ítéli az autokráciát, mivel a véleménykülönbség jelenti az evolúciós fejlődés és alkalmazkodás esszenciáját.
Az autokrácia minden formája (teokrácia, kleptokrácia, diktatúra stb.) kibontakozása kezdetén roppant sikeresnek mutatkozik, ám osztoznak egy közös gyengeségen. Hogy ezt megértsük, képbe kell hoznunk az élő organizmusok működését jellemző domináns működést, az evolúciót.
A dolgok változnak. A gyorsan és sikeresen adoptálódó élőlények életben maradnak, a többiek elhullanak. A változás sokféle okból következhet be más és más időben. A szárazságok szép lassan élhetetlenné teszik az érintett vidéket mindenki részére, kivéve a legszívósabb fajokat. Egy meteorcsapás komplett fajokat taszíthat kihalásba.
Nem kívánnék túlontúl filozofikus lenni, de ez egy fontos és tisztázandó pont. A kiválasztódás nem teleológiai jelenség, ami azt jelenti, hogy a szelekció nem halad egy adott cél vagy végpont felé, hanem teljes mértékben kontingens, kizárólag a körülményekre reagál. Nem létezik terv, mely által az elképzelt idilli rendszer a világ legjobbja lesz: az a tulajdonság változik, mely egy adott helyzetben a túléléshez szükséges előnyt biztosítja. Ha a víz szűkösen áll rendelkezésre, ama mutáción átesett organizmusok jutnak előnyhöz, melyek kevesebb víz fogyasztását teszik lehetővé.
A DNS, RNS, epigenetika és emberi kultúrák véletlen mutációkat hoznak létre (egy rakás különféle kísérletet), és amelyek egy adott környezeti nyomásra a legelőkelőbb választ adják, kerülnek kiválasztódásra, majd terjedésre egy adott populáció egyedein belül.
Mókás dolgok zajlanak, mikor az adaptáció és fejlődés folyamata elfojtásra kerül: a változásra képtelen dolgok idővel lejárnak, és ami a múltban működött, idővel diszfunkcionálissá válik, ahogy az idők változnak.
Az autokráciák minden változást, melyet nem közvetlen mód kontrollálnak, a hatalmukra leselkedő veszélyként értékelnek, ami egyébként helytálló megállapítás: a kívülről beérkező változások megingatják az autokraták pozícióját, ahogy a változás hullámai megindulnak és interakcióba kerülnek a rendszerrel. Sorra dőlnek a dominók, és csakhamar a teljes szisztéma kicsúszik az autokraták mancsai közül.
Lássuk jól a problémát: az adaptáció szükséges a túléléshez, ennek sikere pedig egy rakás véletlenszerű kísérlet függvénye, melyeket kibontakoztatván egy részük sikeresnek bizonyul és megőrződik, másik részük félretolásra kerül.
A véletlen kísérletek katyvasza azonban átok az autokráciákra nézve, melyeknek minden ismert tényezőt kontrollálniuk kell a hatalmuk megtartásához. Az autokraták tehát minden kísérletet és a szelekció módját is önhatalmúlag kívánják meghatározni. Nyilván mindig azt választják, ami a hatalmuk és az általuk üzemeltetett rezsim bebiztosítását szolgálja.
Ám a sikeres alkalmazkodás nem így működik: ez a sikertelen, bukott adaptációs folyamat meghatározója. A mindenség kontrollálásának művelete az evolúciós fejlődés folyamatát teljes mértékben kikapcsolja. A fejlődés követendő útjának meghatározása egy korlátos, ebből kifolyólag végletekig torz nézőpont alapján, melyek az autokrácia fenntartását támogatják, szintén megállítják az adaptációs folyamatot.
Az autokráciák nem hagyják a fejlődést elegendő mértékben kibontakozni ahhoz, hogy a rezsim maga is kénytelen legyen alkalmazkodni a változásokhoz. Az evolúciós kényszerek, illetve az eltérő nézőpontok, változatosság, kísérletezgetés felszámolása által azonban az autokraták automatikusan aláírják saját maguk és rezsimük végítéletét. A hatalomba való kétségbeesett kapaszkodásuk hozza el részükre a keserű véget.
Még egy fatális hibával rendelkeznek az autokraták: egyetértést és megerősítést követelnek, nem pedig akadékoskodást. Amint az autokrata arról határoz, hogy döntései megerősítik a rezsim hatalmát, semmiféle teret nem kaphatnak az eltérő vélemények.
Az engedelmesség és konszenzus megkövetelése az autokrata hatalom részéről azt összeomlásra és bukásra kényszeríti, mivel a status quo-val való ellenkezés alapvető esszenciája az evolúciós fejlődésnek és a körülményekhez való sikeres alkalmazkodásnak. Vedd magad körül talpnyalókkal és gyagyás Tódikkal, torold meg az ellentétes véleményt, és máris aláírtad az autokráciád halálos ítéletét.
Idővel derült égből villámcsapásként érkezik egy válság, és az adaptálódni képtelen rezsimek ideje lejár. Bepalizhatod a természetet egy ideig, alkalmazhatsz erőszakot, de az autokraták hatalma nyomába sem érhet a fejlődési kényszernek, melynek kizárólag a szabadon ténykedők, kísérletezgetők és engedetlenek felelhetnek meg.
Minél dramatikusabb egy változás, annál nagyobb a szelekciós nyomás. Ha most egy masszív, nem egytényezős válság hatása alá kerülünk, a fejlődést veszélyként kezelő hatalom, benne az alkalmazkodási képességeiktől megfosztott emberekkel lesz az összeomlás első áldozata – mit sem számít, jelen pillanatban mily hatalmasnak mutatja magát.
Jelen írás a Charles Hugh Smith – Autocracy’s Fatal Weakness c. írásának magyar fordítása.
