Kezd végleg lehanyatlani a standardizált tesztek korszaka. Az utókor úgy fog megemlékezni erről a végtelenül aljas és züllesztő intézményről, mint primitív korok barbár gyakorlata.
Hogy a standarizált tesztelés bukásának kiváltó okait megfejtsük, érdemes előbb tisztázni, mit is értünk standardizált teszt alatt. E kategóriába minden olyan felmérés, dolgozat, vizsgaanyag beletartozik, melyeket a napjainkban megszokott és szinte egyeduralkodó hagyományos oktatási rendszer keretein belül kitöltetnek velünk. A folyamat nyomán egy érdemjegyet nyerünk, ami a kiértékelést végző oktató és az őt foglalkoztató intézmény szerint egyaránt megfelel a vizsgáztatás alá volt diák képességi és tudásbeli szintjére adott objektív visszajelzésként.
A standardizált teszt lényege, hogy az oktató vagy vizsgáztató olyan kitöltendő vizsgalapot, tételek magoltatása nyomán adandó szóbeli feleletet vagy rigid folyamatmódszerek által meghatározott gyakorlati vizsgát erőszakol a megfelelő képzettségi dokumentumra pályázó diákságra, melyekben az oktató mindig kizárólag egyféle választ fogad el helyesként, melyet ő maga előre meghatároz. Bármi mást, ami a kérdéshez viszonyítva akár szintén helyes vagy alternatív (sokszor egyszerűbb) módszer nyomán keletkeztetett megoldás volna, automatikusan helytelenként könyvel el. Ennek következménye a tanuló érdemjegyén s annak jövőbeli foglalkoztatási perspektíváin egyaránt megmutatkozik.
A standardizált tesztek körébe tartozik az IQ-teszt, a felvételi vizsga, az iskolai témazáró dolgozat, az előre bemagolt szövegek visszaböfögése nyomán abszolválható szóbeli felelet és vizsga, illetve természetesen a legtöbb írásbeli vizsga is.
Vita tárgya, hogy absztrakt és alapjában véve tényleg jobbára egyféle adható válaszlehetőséget vagy szigorúan követendő protokollt magában foglaló témakörök, mint a KRESZ vagy elsősegélynyújtás számíthatnak-e a standardizált tesztek terepének. Az mindenesetre nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az iskolarendszer alsó tagozattól fogva az egyetemi doktori képzésekig bezárólag a standardizált tesztelés hegemóniájának terepe.
Miért van szükség standardizált tesztekre? A hatalom aspiránsai és a végletekig ellustult tanarak természetesen az oktatás hatékonyságával és a végzettséget szerző lurkó rendszerbe való zökkenőmentes beilleszthetőségével érvelnek. Csakhogy tényszerűen mindkét állítás tűpontos visszája teljesül. A szorgalmas és intelligens gyermekeket szorongó alulteljesítőkké alakítja, míg az önálló gondolatokat magukénak nem tudókat felemeli a szisztéma. Ahogy Gustave Le Bon „A tömegek lélektana” c. könyvében megfogalmazza, nincs termékenyebb táptalaja az anarchizmusnak és rendszerellenességnek, mint a hivatalos oktatáson átesett, majd kiváló bizonyítványokat szerzett fiatal felnőttek. Mi hát a szemlátomást skizofrén dichotómia kiváltó oka?
A hivatalos oktatás valós célja, hogy a kezdetben tág tudattal felvértezett, érdeklődő, játszadozó gyermekeket gyűlölködő, versengő és rivalizáló „tanulógépekké alakítsa”, kik a világ mindennemű önállóan érzékelhető valósága iránt ignoránsak lesznek, egy roppant marginális részterületen viszont zseninek mutatkoznak.
Az iskolapadba ültetett diák köteles lemondani a maga valóságérzékeléséről, s átadni a valóság-narratíva feletti kontrollt a hatalom képviselői kezébe.
A folyamat kettős haszonnal kecsegtet a tőkések számára, kik korunk uralkodói és munkáltatói kasztját alkotják. Marginális tudása révén az oktatáson átesett szerencsétlen fiatal puzzle-elemként beilleszthető az ipari kapitalizmus zakatoló gépezetébe, ugyanakkor mindennemű tudása és értelmi szintje ellenére tökéletes rendszerfüggőségben tartható, mivel a tankönyvekkel körülbástyázott, központilag meghatározott szerepének eljátszásától eltekintve bármi másra tökéletesen alkalmatlan. A rendszer megkérőjelezésére nemhogy ereje vagy rálátása, de képessége és indíttatása sincsen.
Az oktatás egyértelmű célja tehát nyersen és durván, de mindennemű bullshitet és hazudozást mellőzvén, hogy szerencsétlen gyermekeket elhülyítsék, erkölcsi érzéküket meghajlítsák, önálló tevékenységre és gondolkodásra való képességeiket felszámolják.
Akad egy fentieknél is alantasabb hátsó motivációja a butítási szisztémának. Attól, hogy a szerencsétlen lurkók életképességét megszüntetik, valamilyen nem kívánt véletlen folytán még válhat belőlük rendszerellenes lázadó, bűnöző, vagy a termelési folyamatot szabotáló lumpen elem. Hogy a diákság gondolkodása mellett a szabad akaratuk is felszámolható legyen, szükséges egy összekötő kapocs – vagy ha úgy tetszik, gépszíj – a hatalom által elvárt következmény (önálló gondolatok nélküli, viszont szorgosan dolgozgató droidok), valamint a nevelés és betörés alá helyezendő diákság közé. Ezt a szerepet a standardizált tesztek töltik be, melyek szavatolják, hogy a sikeres „fejlődés és előrelépés” érdekében kizárólag az elmeprogramozást végző oktató kívánalmainak megfelelő válaszadással szabadulhasson a fiatal a fatális szégyent jelképező bukástól.
Az oktatási rendszer évről évre milliónyi egyedi, önálló gondolkodásra és világszemléletre képes gyermeket erőszakol be a börtöniskola húsdarálójába, hogy formálható nyersanyagokká, majd szabványosított termékekké alakítsák őket legkésőbb az akadémiai évek végére.
Az emberiség tökéletes uniformizálására való törekvések a XIX. század kapitalizmusában indultak hódító útjukra, amikor az embereket minden egyes nap ugyanazon időpontban való kelésre és bejárásra kezdték kényszeríteni.
A szabadság totális felszámolásának következő lépcsőfokát a parancsuralom jelentette, mely folyamat a világtörténelem két legvéresebb háborújába és birodalmi önkényuralmak tombolásába torkollott. Több országban bevezetésre került a kötelező sorkatonaság és iskolarendszer, szavatolván ama követelmény automatikus teljesülését, hogy a gyerek nem más, mint a rendszer kénye-kedvének szabadon kiszolgáltatható ágyútöltelék.
Miután a feltétlen engedelmeskedés kikényszerítésének logikus következménye a globális népirtás lett, a II. világháborút követően beköszönhetett a pszichoanalitikusok kora, kik személyiségtesztekkel, IQ-felmérésekkel és személyes képességeket felmérő adatlapokkal házaltak a nagyvilágban.
Az 50-es évekre a világ legnagyobb részén magától értetődő lett, hogy muszáj iskolába járni, ugyanakkor ezek gyerekekre kötelezően erőszakolt protokolljaihoz, mint felesleges adathalmok gondolkodás nélkül való bemagolása, fegyelmezett ücsörgés órákon keresztül vagy a tanár tekintélyének megkérdőjelezhetetlensége rendre kevésbé voltak képesek alkalmazkodni a falusi szülők gyermekei, mint a nagyvárosok pedáns polgári nevelésén átesett lurkók. Ott, ahol a standardizált tesztelés és uniform viselkedés megkövetelése nem vált egyeduralkodó szisztémává, a diákok rendre változatos hozzáállást mutattak az oktatási rendszer által megkövetelt fegyelemmel és elmeprogramozási törekvésekkel szemben.
Fennállt a veszélye, hogy az oktatási rendszer csúfos kudarcot vall a diákság betörésében, akik nem hajlandók alanyi jogon alávetni magukat a totális elmekontrollnak.
A pszichoanalízis a maga területén is csődöt vallott. A pszichoanalitikus eljárás első számú célja a konformizmus kikényszerítése volt a mentális zavarral küzdő emberekből. Véleményük szerint minden ember úgy élhet egészséges és boldog életet, ha kifogástalanul alkalmazkodik a rendszer elvárásaihoz. Marilyn Monroe öngyilkossága és a 60-as évek külvárosi Amerikájának opioid-válsága megpecsételte a pszichoanalízis sorsát s vele az emberi gondolkodás egységesítésének szentségébe vetett hitet.
Innentől fogva a viselkedés-változtatásra irányuló törekvések elhaltak, s helyükbe ültették a megjegyezhetetlen mennyiségű, haszontalan tudásanyag elmébe ültetésének követelményét. A diákokat így versengésre lehetett kényszeríteni, s az osztályokon belül kialakult teljesítmény-hierarchia predesztinálta, ki mire viheti majd felnőtt korában.
A szisztéma ragyogóan bevált: a gépesített diákság felhagyott a renitenskedéssel, s immár a falusi, jobbára diszfunkcionális vagy mélyszegénységben élő családok szülői generációja is a gyermekek „tanulásra” kényszerítésével szavatolta az uralkodó hierarchia bebetonozását.
Bő harminc évnek kellett eltelnie, mire megláthattuk, mi is ennek a szisztémának a gyakorlati végkimenetele. Az, hogy a magoló diákság gépies módon préseli magába a felesleges és jobbára hazug információkat, semmi egyebet nem keletkeztet, minthogy mindenki kizárólag a vizsgán megszerzendő érdemjegyen aggódik. Kizárólag a rubrikába vésett számjegy a lényeg, ennek következtében a betűömleny öncélú memorizálásán felül semmi másra nem érdemes gondot fordítani, pláne nem a tananyag megértésére vagy gyakorlati alkalmazására erőfeszítést pazarolni.
Immár rég nem az oktatás, hanem a tesztelés és a megfelelő végbizonyítvány kikényszerítése a rendszer egyetlen tevékenysége. A megértés és befogadás terepét átvette a vizsgadrukk és puskázás. A nebuló a vizsgát követő két héten belül a teljes tananyagot elfelejti.
Mindezen folyamat megmagyarázza, miért szenvednek oly borzalmasan az intelligens emberek ebben a szisztémában, s hogyan lesznek imbecilis debilek tömegével diplomázott társadalomirányítók, kiknek ténykedése nyomában csak pusztulás és hanyatlás képes felütni a fejét.
Régen a társadalom megosztottsága az alkalmazkodók (elmeprogramozottak) és lázadók határvonala mentén teljesedett be, mára az alkalmazkodáson felül egyéb eshetőség nem áll rendelkezésre. Vannak az alkalmazkodók, s a nem létezők. Mivel az alkalmazkodás az egyetlen esély, az oktatás béklyója alatt sínylődő diákság kizárólagos törekvése, hogy megfejtse: melyik az a legrövidebb út, mely a ranglétra csúcsára vezet.
Ez az út pedig nem más, mint az elmeprogramozottság tökéletes eljátszása, az értelem és tudomány mímelése – bárminemű tényleges tudás nélkül.
A karhatalmi elmeprogramozók nem hajlandók befogadni ama örök érvényű igazságot, hogy mindennemű fejlődés és innováció a lázadók és engedetlenek rétegéből érkezik a világba. Amennyiben az ő létjogoultságuk megszűnik, egyetlen lehetőség az egyéni túlélési taktikára váltás, ami nem a tudás és műveltség önálló felvételén át, hanem a kapitalizmus és oktatás kegyetlen játszmájának megnyerésén keresztül lehetséges.
Jó néhány éve az emberiség szabvány IQ-szintje csökkenőben van. E folyamat nagyban köszönhető a hivatalos oktatásnak és a tanári kar által lobogtatott standardizált teszteknek, melyek az erőszakkal vérbe fojtott kreativitás korában pláne nem nyújtják objektív fokmércéjét a diákság képességeinek és tudásának. A tanári kar szellemi színvonalának hanyatlása (csak az megy tanárnak, aki mindennemű egyéb pályára alkalmatlan) tovább kormányozza a szisztémát az összeomlás felé. Immár a buták uralkodnak az okosakon, s nyilván egy ilyen rendszerben a fejlődés útvonala kizárólag lefelé vezethet.
A hivatalos oktatás felszámolta veleszületett (ámbár fejlesztendő) képességeinket, s helyébe ültette a maga elvárásrendszerét, melynek lényege egyetlen tőmondatban összefoglalható: tökéletes átlag szintjét jelképező tudás beerőszakolása a diákság fejébe. E szisztémának a komplett világon egyetlen személy tud megfelelni, aki ennek a kikövetelt képességmixnek a medián pontjában fekszik. Mindenki más így vagy úgy, de kilóg a rendszerből, így a tökéletes alkalmazkodás megkövetelése nem mást hoz a diákság fejére, mint elbutulást, fejlődési rendellenességeket, mentális zavarokat és örök életen át mételyező kudarcokat. Mert az elvárás-szisztéma tőkéletesen objektívnak hazudván magát minden egyént automatikusan és megmásíthatatlanul a maga önkénye nyomán meghatározott dobozba helyezi.
Amíg volt kiút a rendszerből lázadás által, addig el lehetett viselni azt, ám a szabadulhatatlan rendszerből kiútra lelni nem képes fiatalság kizárólag vagy a maga életerejének felemésztése, vagy a rendszer megdöntése által szabadulhat az önkényesen kirótt börtönbüntetés alól.
