Végleg megbukott a kereslet-kínálat doktrína, miszerint a munkaerőnek csak ára van, öntudata és szabad akarata meg semmi.
Bár az éppen kibontakozó válság alkalmával is bőszen nyitogatják pozícióikat a vállalatok, a melóért sorban állni szándékozó peonok száma rendre elmarad a várttól. Pedig papíron akad tartalék bőven: Amerika életerős és kizsákmányolhatóság szempontjából legjobb korban lévő, 25-54 év közti férfi lakosságának mintegy negyede nincs a munkaerőpiacon.
Ne tessék hivatalosan bejegyzett munkanélküliségre, vállalkozói vagy hallgatói jogviszonyra gondolni: a speciális kategória ama polgárokat tömöríti, akik az égvilágon semmilyen munkaügyi nyilvántartásban nem szerepelnek, tehát nem foglalkoztatottak, hivatalosan nem is munkanélküliek, de tanulmányokat sem végeznek.
Ők a felszívódott generáció, akik egyszerűen csak elpárolognak a rendszerből anélkül, hogy bárminemű nyomot hagynának hátra.
De hogy zajlik mindez? A hatalom rendre elvárja, hogy azonnali hatállyal jelentsünk, amint munkaviszonyunk, lakhelyünk, bármiféle nyilvántartást igénylő státuszunk megváltozik. Csakhogy a bürokratikus terror rendre oly mértékben megnövelte nyomását a lakosság felé, hogy a legtöbben már pszichológiailag képtelenek, vagy egyenesen félnek a különféle papírok beküldözgetésétől. Oly szinteket ostromol a megfigyelő-kapitalizmus és a vele kéz a kézben járó pártállami MI-diktatúra, hogy sokan immár a puszta létezésükre való fenyegetésként érzékelik, ha az állam szóba kíván velük állni.
Arról nem is beszélve, hogy a hatalom egyébként jó magasról szarik az emberekre, kizárólag akkor keresgeti őket, amikor büntetgetni vagy terrorizálni akarja a békés polgárokat.
Akad egy másik dimenziója is a rendszer figyelő tekintete alóli kicsusszanásnak. A munkaügyi központok, melyeket célszerű volna inkább sóhivataloknak hívni, a kitaszított rabszolgák megalázásán felül semmiféle tényleges segítséget nem akarnak nyújtani az árokba rugdosott jobbágyoknak. Munkanélküli ellátás gyakorlatilag nem létezik, állást nem adnak, vagy ha igen, akkor olyant, mégpedig kötelező elfogadás diktátumával, ami sem az ember érdeklődésének, sem képességeinek nem felel meg.
Azon felül, hogy gúnyt űznek a kényszerből hozzájuk forduló áldozatokból és életüket még inkább pokollá teszik, semmiben nem járulnak hozzá a „munkaerőpiac” menedzseléséhez. Így aztán semmi értelme betámolyogni a sóhivatalba, s munkanélküliként bejegyeztetni magunkat.
Csakhogy munkanélküli hivatalosan kizárólag az lehet, aki ekként tartatja nyilván magát a hatalomnál. Mi hát akkor a patthelyzet megoldása? Egyszerű, mint a pofon: nem folytatunk többé interakciót a hatalommal, passzívan feladjuk a rendszer feltétlen kiszolgálásának kényszerét.
A kilépés útjai rendkívül változatosak, ám eme feladásoknak sajnos számos negatív következményük van. Sokan depresszióba, alkoholizmusba vagy öngyilkosságba képesek csak menekülni a rendszerterror elől, mivel a hatalomnak feltett szándéka az emberek életének ellehetetlenítése, amennyiben azon véletlen kiesnének a rabszolgaság karámjából.
Mások egyszerűen passzívan várják a csodát. Őket gúnyolják a háromszázezres albérletekben agonizáló, CSOK-ot meg babahitelt nyakló nélkül zabáló adósrabszolgák mamahotelesnek, anyuci pici fiának, vagy életképtelen parazitának.
A harmadik kategória, kikről módfelett tilos beszélni, a spiritualitás útjára térőké, akik meglelik annak lehetőségét, hogyan lehetne ebből a mocskos állati rendszerből mielőbb szabadulni.
Példának okáért azt hazudják a képmutató írástudók és farizeusok, hogy hát az adófizetés kötelező a császár részére, a Bibliában is le van írva. Holott világosan be van vésve, hogy pontosan az ellenkezője az igaz: a rabszolgáknak, a Bábeltorony-építőknek kell adót fizetniük, az általuk kitaszított, tönkre tett, fröcsögve gyűlölt Krisztus-követők egy árva petákkal sem tartoznak a rendszernek. Akik adót fizetnek, azok egyben megrendelést adnak le az őket megfigyelő drónok, ütlegelő gumibotok, gyilkoló robotok beszerzésére. A társadalmi megbecsültséget élvező, munkába járó, szorgos polgárok fröcsögve követelik a totalitárius kontroll kibontakozását saját és mások élete felett.
Szóval a felébredettek – más lehetőségük objektíve nem is lévén – egyszerűen köddé válnak a rendszer számára. Nem adnak le több adóbevallást, önéletrajzot, nem számigáltatják magukat a császárral. Jól tudják, hogy a hatalommal való bárminemű interakció által az életüket kockáztatják, akik elküldik őket oltatni vagy háborúba az agyvelejüket kiloccsantani.
