Mikor a megfelelő életkort elérvén kilépünk a munkaerőpiacra, legtöbb rokonunk és ismerősünk ama andalító dumát vágja felénk, hogy csináld, amit szeretsz, és akkor tulajdonképpen egyetlen napot sem kell dolgoznod az életedben.
Persze amint kiderül az általad szeretettel végzett tevékenységről, hogy kapitalista szempontból haszontalan, nem ér magas fizetést, vagy annyira hajtanod kell a sikerért, hogy az csakhamar átkozott és leépítő bérmunkává silányul, azonnal előkerül az aki nem dolgozik, ne is egyék mantra a fiókból. Meg mit finnyáskodsz, ne képzeld magad felsőbbrendűnek a részedre jogos jussul járó kiégésnél, depressziónál, alkoholizmusnál.
A szeretett munka végzésének csapdája abban rejlik, hogy amint az kötelező és létfenntartás kényszerét szolgáló munkává silányul, azon nyomban el is veszti annak jókedvet szavatoló jellegét.
Pontosan ez a célja a szélesebb társadalomnak, családtagoknak, rokonoknak, hogy te ne a magad öröméért, saját jókedvedből végezz örömteli tevékenységet. Az ilyesféle embert nem lehet halálosan monoton munkára kényszeríteni életvégeztéig heti hetvenórákon keresztül, nem lehet őt csak úgy a személyes szabadságától megfosztani.
A társadalom aljas manipulációjának tehát alapvetően kettős célja van: bebetonozni függőségi viszonyodat a mesterségesen kifundált jutalmazás-büntetés rendszerétől, hogy a hierarchia csúcsán állók által alakítható-formálható jövedelmi és időbeosztásbeli tényezőktől tegyenek függővé, másrészt megakadályozni a felébredést ebből a tényszerűen totalitárius rabszolgaságból. Aki negyven éveken át zötykölődik hajnalonként a buszon, mint egy zombi, annak sem az elméje, sem a lelke nem marad többé annyira ébredett, hogy képes legyen egy kedvezőbb feltételrendszer kicsikarásán gondolkodni, vagy akár annak lehetőségét elképzelni.
A hobbid munkává silányítása kiveszi kezedből az alkotás-teremtés örömét, és átadja annak kontrollját vadidegenek, munkáltatók, államapparátus, önkényes piaci törvények kezébe.
A munka öröme, mint oximoron kifejezés hangoztatása szavatolja annak kívánalmát, hogy a megtévesztett fiatalság elkezdjen olyan végzettség, majd állás után kutatni, mely által az ő személyes létöröme elidegenedett, puszta mérőszámokká silányított kenyérkereseti „lehetőséggé” alakul.
A rád rótt rendszerkényszerek által tevékenységednek sem intenzitásában, sem idejében, sem annak tárgyában nem gyakorolhatsz többé kontrollt. Azt kell csinálnod, úgy és akkor, amit mások mondanak. Teljesen lehetetlen, hogy lelkesedésed által spontán módon alkoss szíved vágyának megfelelő tárgyakat, műalkotásokat, szellemi tartalmakat.
A szabad alkotásból kényszerű csinálássá züllesztett munkakultusznak hála képességeink és teljesítményünk permanens romlásnak vannak kitéve, megágyazván az idővel bekövetkező kiégésnek, nihilizmusnak. A lelkesedés egy adható-vehető árucikké alakul, melynek profitorientált kiaknázása meggátolja, hogy valaha is vágyaink kielégítésének vessük alá magunkat.
Szinte mindenki, aki kreatív szellemi képességeit feláldozza a munka oltárán, azon találja magát, hogy hosszú évtizedeken át csak gürcöl hiábavalóan, viszont fiatalabb korában kiötlött tervei nemhogy beteljesülést nem nyernek, de egyre csak távolodik és távolodik tőlük azok realizálásának perspektívája.
Ahogy egyre messzebb kerülünk reményeink beteljesülésétől, úgy gyarapodnak a függőségünk és rabságunk bebiztosítását szolgáló elemek. Pályakezdőként leginkább a diákhitel törlesztésével és az albérlet kipengetésével gyűlhet meg a bajunk, később azonban a gyarapodó számlák, családalapítás és gyerekvállalás sürgető kényszere, saját ingatlan vásárlása, a kényszerű önárulásunkat soha kompenzálni nem képes utazgatás, üdülés és kikapcsolódás mind újabb és újabb szabadulhatatlan lakatokat vernek rabságunk láncára.
Előbb-utóbb azon kapjuk magunkat, hogy a rendszer egyedi identitásunk minden egyes darabkáját puzzle-elemenként felcserélte a maga tömeggyártott ideáltípusával. Ennek főbb ismertetőjegyei a személyes függetlenségünk és önálló gondolkodásra való képességünk felszámolása, bőségben való élés helyett a legszűkebb testi szükségleteink (étel, víz, levegő, fedél, mozgás) biztosításáért való állandó hajsza és kaparás.
A süllyedés soha nem állhat meg. Eredeti baráti körünk elvesztése és annak idegesítő kollégákkal való pótlása talán adhat értelmet egyeseknek az irodai munkavégzésre. De mi a helyzet akkor, ha teljes munkaidőnkben kizárólag Zoom-konferenciákon tartjuk a kapcsolatot a többiekkel, a méregdrága iroda bérlése szükségtelenné válik és a kollégákkal való viszony nem alakul át az üdvösnek tartott kvázi szintetikus barátsággá? Ez esetben semmi egyebet nem képes a rendszer részünkre nyújtani, mint pusztító, kiüresedett munkát.
Ahogy a totális elidegenedettség ténye nyilvánvalóvá válik, úgy lényegében körbeértünk az emberiségellenes munka lényegét visszaigazoló láncban. Kiderül, hogy a jövedelem önmagában nem tartós motiváló tényező. Nincs többé honnan erőt, energiát és inspirációt merítenünk a hatékony munkavégzéshez. Létállapotunk lassanként idomul az identitásunkat meghajlító rendszer tényleges magatartásához: életidőnk és életerőnk tökéletes elrablásához.
Kiégésünk pillanatában kipukkan a munka örömére keresztelt illúzióbuborék. Kiderül, hogy akár busás jövedelemmel a zsebünkben és temérdek mesterséges boldogságpótlékot nyújtó emlékkel a fejünkben is nyomorultak, depressziósak, élettelenek maradunk. Mínusz álmok, vágyak és további célok.
Az örömteli munka szélhámos ideológiájának bázisa két egymásnak ellentmondó intézmény erőszakos összeházasítása. A munka nem lehet örömteli, s ami örömteli, nem lehet munka. Az „eladom a lelkemet egy forintért” keserű valósága soha nem mutatkozott meg annyira nyilvánvalóan, mint az utóbbi évek során, ahol a mesterségesen organizált rajok szétszéledtek egy központilag kihirdetett veszély hatására. Az aberrált munkatársadalom hangoztatta „békesség és biztonság” pillanatok leforgásán belül váltott át felajzott halálrettegésbe, létbizonytalanságba, bebetonozottnak hitt munkahelyünk és társas viszonyaink tova illanásába.
A közeli jövőben a természetes állapotok visszarendeződésének leszünk szemtanúi, akár hajlandóak ezt elfogadni a lelketlen munka fanatikusai, akár nem. A munkanélküliek lesznek a társadalom megbecsült tagjai, akik önálló és örömteli alkotó tevékenységük által milliók életébe visznek örömöt, boldogságot, jólétet. A munkások lesznek a lesajnált réteg, kiket szegényeket nem áldott meg a sors az önálló gondolkodás, kreatív intuíció és kiszolgáltatottság nélküli teremtőképesség ajándékával.
Kizárólag a munkát lehet adóztatni, csak a jövedelmet lehet kizsákmányolás céljából egyenlőtlenül elosztani, a hivatalos viszonyrendszer generálja ama függőséget, mely alatt jelen világunkban abszolút többségünk sínylődni kénytelen.
A leépítő munka alól szabadulni kívánók elsődleges prioritást élvező feladata a jelen pillanatban élés művészetének elsajátítása lesz. Ilyen nevetséges kérdések, mint hogy miből lesz nyugdíjad, hogyan fogod tejelni az életbiztosítást, hogyan látod magad a „karrieredben” tíz év múlva pontosan olyan jellegű reakciókat fognak keletkeztetni, amilyeneket megérdemelnek. Körberöhögjük az ilyen ostobaságokat. Hogyan lehetne bármit is tíz évekre tervezni, ha egyik napról a másikra rúghatnak ki minket, kényszeríthetnek pelenkát az arcunkra, zárhatják le az országhatárokat vagy vezényelhetik ki a hadsereget az utcákra?
Prioritásaink az illuzórikus anyagi bebiztosításunk helyett a mentális épségünk és pozitív lelki állapotunk ápolása felé veszik az irányt. E folyamatnak nem része, hogy színtársulati előadást prezentálunk interjúztatóinknak, hogy napi szinten brillírozzunk feljebbvalóink megannyi manipulatív és morálzüllesztő követelménye közt.
Csak az lesz a jó munkahely ezután, mely engedi munkaidőnk minél rövidebbre húzását, kollégáinkkal való felesleges fecsegés helyett valódi barátságaink ápolását. Ám a fő cél, hogy idővel ezek is eltűnjenek, s visszatérjen az örömteli alkotás-teremtés életünkbe, melyet a történelem során soha nem hívtak munkának.
