Végérvényesen kezd befuccsolni az autó = szabadság képletének ostoba mantrája. A szociopata boomerek még egyes számú prioritásként kezelték, hogy ott pöfékeljen a seggük alatt egy ótvar tragacs, a mai fiatalság viszont köszöni szépen, nem kér az autókból.
A modern járművek a szabadság instrumentumai helyett a rabszolgaságunk tökéletes bebiztosítására hivatott béklyók lettek, melyeket a rabszolgatartók kontrollja nyomán, bár mi vagyunk kénytelenek fogyasztói árukkal, üzemanyagukkal, súlyadójukkal és kötelező biztosításukkal megfizetni, azokat soha nem használhatjuk a magunk kedve és igényei szerint. Ehelyett a munkáltató kaszt kontrollálja, saját járművünkbe mikor ülhetünk be, hova vezethetünk vele, mikor kötelező abba beszállván elhajtanunk a hajnali műszakba, és meddig tilos elfurikáznunk vele az ültetvénytől.
Az autó tehát olyan rabszolgatartó eszköz, aminek fenntartását a rabszolgák kénytelenek úgy finanszírozni, hogy közben kizárólag a rabszolgatartóik kénye-kedvének megfelelő módon használhatjuk azokat. Engedélyért kell pitiznünk, hogy saját vásárolt járművünk vezetési jogát gyakorolhassuk.
Nem értem, hogy a francba vehették be az ostoba boomerek a delúziót, hogy az autó szabadságot ad. Eleve aki nem rabszolga, annak nem is lehet autója, hiszen nem tudja annak vásárlását és fenntartását megfinanszírozni. A rabszolgák pedig nem a maguk örömére használhatják járműveiket, hanem kizárólag a rabszolgatartóik követelményei szerint.
A szabadság eszerint az, hogy esetleg elmehetsz ezzel az alkalmatossággal egy évben egyszer nyaralni. E lehetőség elnyeréséért cserébe végülis csak 51 másik héten át szükséges életed minden egyes napjában a bádogladikod szabadulhatatlan fogságában töltened idődet a lakásodtól az ültetvényig vezető monoton zötykölődéssel.
Hála az égnek a fiatalságot egyáltalán nem érdeklik immár az autók, ahogyan azt a szakmunkás-panamákat fenntartó járműipari érdekvédő szervezetek beszélő fejeinek elmondásaiból megtudhatjuk:
Idén is megszervezték az Autós Szakmák Tanulmányi Versenyét (ASZTV), melynek célja a járműjavítás népszerűsítése. A szakmából évente távozó 700 főnek alig az egy hetedét tudják pótolni a pályára lépő fiatalok.
Ennek ellenére, hogy a fiatalság magasról tojik az autókra, valamilyen oknál fogva mégiscsak Magyarország járműipari nagyhatalommá transzformálásán munkálkodnak:
A verseny kapcsán Knezsik István, az ANK, valamint a Magyar Gépjárműimportőrök Egyesületének (MGE) elnöke az Indexnek elmondta: fontos, hogy minél több fiatal válassza ezt a szakmát és Magyarországon legyenek Európa legjobb járműipari egyetemei.
Azért egyetemi szintre magasztalni a szalagmunkát nem semmi. Nem véletlen hívják a modern egyetemeket glorifikált szakmunkásképzőknek, melyekben semminemű gondolkodói, értelmiségi oktatás nem zajlik. De legalább a tandíjaik jó magasak. Ha már autót nem vesznek ezek a hálátlan lurkók, hát legalább diákhitelekkel hozzá lehet láncolni őket a rendszerhez haláluk napjáig.
Az MGE vezetője szerint meg kell változtatni azt a felfogást, ami egyszerű fizikai munkaként értelmezi a járművek javítását és karbantartását. A technológia fejlődésével az autószerelő szakma is egyre differenciáltabbá válik, jellemzően külön szakember végzi:
– a mechatronikai javításokat
– az elektromos autók világában elengedhetetlen erősáramú villanyszerelést
– a diagnosztika területén végzett informatikai ellenőrzéseket
Ismerjük a kapitalista igényeket a modern munkaerő kapcsán, ami, hangozzék akármilyen önellentmondásosan, az imbecilis zsenit jelenti.
Ez azt jelenti embernyelvre lefordítva, hogy a fiatalság sajátítson el olyan komplex szakmányokat, melyeket a történelem során talán még az értelmiségi elit nagyja sem volt képes soha abszolválni, egyúttal viszont minden körülmények közt feltétel nélkül fogadja el a feljebbvalói iránymutatásait. Tehát kizárólag olyant tanulhasson, amit az uralkodó elit a maga személyes érdekei mentén megkíván (imbecilitásra kényszerítés), ugyanakkor az uralkodó osztály által is abszolválhatatlanul nehéz szakterületeket alanyi jogon és játszi könnyedséggel elsajátítja (zsenialitás elvárása).
Ez az ilyen nem létező embertípusra való vágyakozás. Mert az ember vagy rabszolga, és akkor nem képes semmiféle tudományt elsajátítani, mivel lemond az öntudat és szabad akarat becses ajándékáról, vagy roppant zseniális gondolkodó, ekkor pedig nem válik alkalmassá a felülről érkező ukázok feltétlen követésére.
Tehát megint ott tartunk, hogy a rendszer a lehetetlen követelmények abszolválására is képes fogyatékosokat keresi.
Nem lesznek tehát kifogyhatatlan létszámban informatikus járműdiagnoszták a rendszerben, mert az értelmiségi – szakmunkás tengely két szélső véglete egyetlen személy által nem tölthető be. Valaki vagy nagy gondolkodó, ekkor nem fog egy életen át autókat machinálni, vagy kiváló szaki, de akkor meg nem fog programozástechnikai problémákat nagy sikerrel megoldani.
Egy tanévben országos szinten megközelítőleg ezer diák kezdi meg tanulmányait valamely járműjavítói, -karbantartói szakon, ám közülük mindössze 120-150 fő szeretne a szakmában maradni. A járműipari szereplők a relatíve magasnak mondható fizetéssel igyekeznek a fiatalokat a pályán tartani: jelenleg akár havi nettó egymillió forintot is kereshet egy járműjavító.
Igen érdekes ez a mondat, s érdemes figyelni rá: tehát az autószerelőnek tanulók 85%-a pályaelhagyóvá válik, ami biza igen gyászos statisztika. Ráadásul a magas fizetés az eredmények fényében nem befolyásolja jelentősen a fiatalság rajongását a járműbabrálgatás iránt.
Vajon miért nem? Ugyanazért, amit már számtalanszor elmondtam, csak ezek a sületlen álértelmiségi gyökerek még mindig nem képesek felismerni és befogadni az igazságot: önmagában véve a munka, az alkalmazotti lét, a pártállami röghöz kötés, a kierőszakolt jobbágysors tehet arról, hogy a fiatalság kerüli a szakmunkát, mint ördög a tömjénfüstöt.
Kétkezi munkásnak lenni a legnagyobb büntetés a mai rendszerben, mivel az állam ezeket alantas módon nem az állítólagosan roppant betonbiztos megélhetés lehetősége végett, sem nem a gyárüzemek szükséges létszámának feltöltéséért erőszakolja (noha ezekre hivatkozik), hanem mert az efféle szakmányokat űző személyek mobilitása gátolható meg a lehető leghatékonyabban.
Aki szakmunkásként tengődik, az nem lesz kíváncsi a nagyvilág ezernyi csodájára, jó eséllyel nem vágyódik el jobb életkörülményeket nyújtó országokba. De ami a legfontosabb: minél inkább fizikai jellegű munkát végez az ember, annál inkább lehetséges őt fenyíteni és sakkban tartani az eszközei elvételével, vagy épp ezek beszerzésének kikényszerítésével meggátolni őket az odébb állásban. A NAV könnyebben inkasszózhatja és fenyegetheti a használati tárgyaik által leláncolható jobbágyokat, miközben a temérdek munkaeszköz beszerzését megkövetelő szakmányok kínálta alacsony pénzügyi haszonráta végett a dolgozó jobbágyok megtakarításoktól, szabad vállalkozástól, jobb körülményekért való lázadástól is eltántoríthatók. Ugyanezen fenyítő instrumentumok egy tisztán szellemi tevékenységet végző értelmiségi vagy digitális nomád felett roppant bajosan érvényesíthetők.
Minél több tehát a fizikai munka és azok elvégzéséhez nélkülözhetetlen szerszám vagy gép egy adott országban, annál nagyobb mértékű a szolgaság, és annál biztosabban regnál a lakosság feje fölött a rendszer.
Magyarországon 32 ezer fő tevékenykedik a járműjavító, -karbantartó területen alkalmazottként, illetve vállalkozóként. Knezsik István szerint az elöregedő szakmából távozók pótlásához évi 700-ra kellene felduzzasztani az utánpótlás-létszámát.
Sok sikert hozzá. Mindössze 80%-kal vagytok elmaradva e kívánalom sikeres abszolválásától.
Zárásképp lássuk, miért igazán fontos ez a hír. Eleddig jobbára olyan szakterületek felől érkeztek híradások, melyek mostoha jövedelmezésük, alacsony megbecsültségük vagy embertelen teljesítmény-követelményük végett váltották ki a fiatalság megvetését.
Most viszont egy olyan szakmát látunk bukdácsolni és pusztulni, ami állítólag emberségesebb feltételeket és ami még fontosabb, magas fizetést tud kínálni a lakosság számára. És mégis, a temérdek más szakmához képest eget verő jövedelem sem képes a diákságot vonzani. Ennyit az ostoba közgazdászok meglátásairól, hogy minden ember megvehető, csupán az árat kell jól belőni.
A probléma tehát nem az ilyen oktatás, olyan oktatás, alacsony jövedelem, magas jövedelem. A válság gyökéroka maga a rendszer: a bérmunkás szisztéma, az elrabolt személyi autonómia, az egyéni ötletek, ideák és vállalkozások szarba sem vétele, a már most abszolválhatatlan tananyaggal kifacsart és meggyötört diákság, a szolgaszellem kikényszerítése, valamint a munkaerőpiac önmagának is ellentmondó skizofrén elvárásai.
A fiataloknak abból van elegük, hogy miközben az ilyen pszichomókus sarlatánok rendre az egyéni felelősségvállalás vérmes mantrájával házalnak, objektíve soha semmit nem tehetnek és semmiről nem dönthetnek másképp, mint ahogy a rendszer gyerekkoruktól fogva rángatja őket a maga kis selyemmadzagjain. Az alanyi jogú megfelelés elmulasztása esetén pedig automatikus büntetésben részesülnek.
