Életem legdepressziógenerálóbb írását volt szerencsétlenségem fellapozni a Telex felületén. A munka alapú társadalom dicshimnuszát zengő riport rendre felsül a munka csodás szentségének visszaigazolásával, ehelyett inkább a népesség kollektív önbecsapásának és láthatatlan-hallhatatlan segélykiáltásának igazán depresszív példáit láthatjuk egyéni tragédiák sokaságán keresztül megnyilvánulni.
A „mű” a szerző személyes anekdotájával indul, amiben azt állítja, sötét és nihilista életébe a munka hozta el azt a végső megváltást, melyre élete során titokban mindig is vágyott:
2017. november 15-én kezdtem el dolgozni… 23 éves voltam és depressziós. Ahogy az akkori albérletem, a gondolataim is túl sötétek voltak. Nem sok értelmét láttam az életnek, és a pszichológusommal sem működött köztünk a kémia.
Aztán azon a szerdán először léptem be az előző munkahelyünk szerkesztőségébe… azon kaptam magam, hogy a napjaimnak ritmusuk lett, az életemnek meg valamiféle célja. A munkámban megtaláltam önmagamat, a kollégáimban meg a közegemet. Egyre kevesebb volt a sötét gondolat, ezzel együtt pedig egyre több hely maradt a valódi énemnek. Jobban lettem, és ezt nagy részben a munkámnak tulajdonítom.
Tipikus jellemzőjük az üres, gondolatok, de főleg identitás és személyiség nélküli embereknek a szindróma, hogy állítólagos boldogságuk mindennemű forrását kizárólag a külvilágban képesek keresgélni. Egy munkahelyen, mesterséges közegben, vadidegenek közt. Ez azért van, mert saját maguktól nincs mit gondolniuk, érezniük és csinálniuk, ezért kvázi függők a külső behatásoktól és impulzusoktól. Szó szerint meghalnak, ha nem közelít feléjük kinn a külvilágban egy vagy több megváltó személy, akiknek viselkedését felvehetik, gondolati sémáikat lemásolhatják, személyiségjegyeiket magukra ölthetik.
Ez az istentelen emberek világa.
Szomorú, hogy ilyeneknek létezniük kell. Abba még belegondolni is szörnyűség, hogy esetleg ezek alkotják a többséget. Velük aztán bármit meg lehet csinálni: amit a körülöttük lévő emberek mondanak, azt fogadják el isteni kinyilatkoztatásként, világmegváltó eszményként, életvezetési tanácsként. Egy füttyentésre mennek oltatni, bármilyen csőbe be lehet húzni őket, nemhogy nem ellenkeznek, de örömmel veszik magukra a balga döntéseket és az azokból eredő következményeket is.
De azért nincs minden veszve. Könnyen előfordulhat, hogy az elfojtott depresszió egy-két évtized elteltével heveny bosszúval tér vissza, miután a csávó világképe menetrend-szerűen összeomlik. Megcsömörlik a társadalom által belé plántált hazugságoktól, melyeknek rendre csak szerencsétlen kárvallottjává válik. Adja az ég, hogy így történjen, mert e folyamat alternatívája egészen hihetetlen módon kizárólag egy még szörnyűbb végzet lehet: élete utolsó órájában döbben csak rá a valóságra, mennyire átverte és tönkretette őt az a világ, melytől ő a harag, bánat, depresszió örök tova illanását várta.
Na, ez az emberke kisfalvakba látogat el, hogy ellenőrizze, valóban oly csodás-e a szentséges munka alapú társadalom, ahogy azt papíron meg a dicshimnuszokat zengő miniszterelnöki szónoklatokban lefestik.
Előre elspoilerezem a lényeget: kevés kivétellel senki nem nyilatkozik úgy, hogy kizárólag a munka hozta el az értelmet az életébe.
Arra is rádöbbenhetünk, hogy a foglalkoztatási statisztikák full kamuk, mert minden elhagyatott kis faluban legfeljebb közmunka áll a lakosság rendelkezésére – ott is, ahol papíron 0 munkanélküli van.
A szeánsz egy személyes anekdotával indul:
„Mit csináljak, dolgozni muszáj. Mink tartsuk a frontot. Tényleg, ha az ember megszokja, nincs vele semmi gond. Csak annyi, hogy a pénz. A fiam 32 éves, velem dolgozik itt, ugyanúgy a közhasznúban. Nem akar menni sehova. Az anyja mellett, meg az apja mellett akar maradni. Mondom neki én, hogy menjen, ő meg azt kérdezi, hogy hova menjen.”
Hát igen, meg kell szokni a kemény munkát, aztán már megy minden magától. De annyi mindent meg lehet még szokni. A napi fél kupica pálinka letolását, amiből aztán lesz egy, kettő majd három… meg lehet szokni a herbált és a kristályt, meg lehet szokni a hajléktalanságot, még a depressziót is. Ettől persze a sorolt dolgok mind automatikusan megnemesednek és csodálatossá válnak, ahogy életmóddá formálod őket. Vagy mégsem?
Aztán egy kádárista nyugdíjas jól kiosztja a patyomkin-munkatársadalom híveit:
„Sepregetnek az utcán, az semmi, az nem kenyérkeresés. Csikket szednek, abból fél kenyér sem lesz, csókolom.” A padon ülő Józsefnek láthatóan nincs túl jó véleménye a közmunkáról.
Nahát, az úriember szerint kettéoszlik a munka dimenziója: akadnak értelmes, produktív és elvégzésre érdemes munkakörök, meg olyanok, amikbe belekezdeni sem érdemes. Az ezek végzői (közmunkások) jobban tennék, ha nem is dolgoznának. Henyélésükkel előrébb vihetnék a társadalmat ahhoz képest, amit most tesznek.
Ugye mégsem minden munka hasznos és építő?
„Itt tényleg nincs munkanélküli!” – kiált fel a felsorolás végén a fülbevalós János, a többiek pedig hevesen bólogatnak. Gyorsan hozzá is teszik, hogy ez egy elöregedő falu, „ide nem költöznek, innen menekülnek”,
Nincs munkanélküli, tehát mindenki dolgozik, ennek köszönhetően menekülnek az emberek. 😀 Mintha a népesség sem feltétlen gondolná úgy, hogy csak a munka, és ha munka van, akkor minden van. Mint látni, ha munka van, akkor éppenséggel semmi más egyéb nincs. Pláne nem értelmes, emberhez méltó élet lehetősége.
A helyiekkel próbáljuk meg megszámolni, Büttösön hányan és hol dolgoznak. Szerintük van kábé ötven dolgozókorú ember, köztük van úgy húsz közmunkás, néhány rokkantnyugdíjas, páran a szomszéd falu boltjában dolgoznak, vagy öregotthonban, néhányan meg a faluszéli almásban idénymunkáznak, egy ember pedig eljár a hetven kilométerre lévő Miskolcra a gyárba. A busz viszont nem itt veszi fel őt, az be se jön a faluba.
Íme a büszke magyar munka alapú társadalom a maga pucér valójában. Nem tudom, melyik ijesztőbb: a munkahelyek összetétele, vagy hogy a falu népe minden egyes személyről tételes nyilvántartást vezet. Egyik rémesebb, mint a másik.
Ha nem tudod, mi a lelombozó ebben a statisztikában, akkor ellenőrizd le szépen, a fentebb sorolt munkahelyek közül melyek volnának képesek mondjuk egy válság idején, vagy az önmagát eltartó dolgozó ember mítosza mentén ellátni a kis faluközösséget élelemmel, ruházattal, fedéllel, tisztálkodási lehetőséggel, vagy akár kultúrával és kikapcsolódási lehetőséggel. Ha a válaszod az „egyik se”, akkor gratulálok, fején találtad a szöget!
A büszke és öntudatos dolgozó falusi népség egy hétig sem élne túl, amint bezárnának a környékbeli vegyesboltok, összeomlana a forint vagy valamiképp elzárásra kerülne a falu a globális ellátási lánctól. És ezek a xenofób kretének ugatják, hogy ne gyüjjenek ide a migránusok megerőszakolni a 89 éves nagymamákat. De azért a kínai hagyma meg a chilei paprika mégis csak jöjjön ide, mert azok nélkül a falu maholnap éhen hal.
Csípős szélben járjuk a Vas megyei falut, templom, világháborús emlékmű, mind a helyén, óvoda, iskola viszont nincs, pedig van huszonnégy fiataljuk. Kocsma volt, de a kocsmáros nemrég meghalt, a negyvenes éveiben járt, a férje pedig úgy döntött, nem viszi tovább az üzletet. A dohánybolt meg szünetel. Minden évben van egy közös disznóvágás, ezeken literszámra folyik a bor és a pálinka, egyszer még a helyi országgyűlési képviselő, a fideszes Hende Csaba is leugrott megnézni.
Büszke, öntudatos, dolgozó falusi népség! Szinte irigykedem ennyi pozitív hír láttán! Közben ezen a településen, Horvátlövőn a polgi a közmunkás, mert nincs, aki nyírja a füvet. Hát, jól visszanyalt a fagyi. 🙂
Ugyanitt egy saját asztalosműhellyel vagizó vállalkozót is szóra bír az interjúztató:
Kovács amúgy a csiszolást annyira nem szereti, mert az olyan „babra munka, főleg az ilyen cirádás felületeken. Ennek többször neki kell menni.” És ha ezt a fajta munkát nem szereti, akkor melyiket igen? – kérdezem. „Egyiket sem. Egyik munka sem jó” – feleli mosolyogva.
Nocsak, az erős, független, kizárólag saját magáért tevékenykedő magyar vállalkozó sem szereti a munkát? Hát itt valami nem stimmel! Biztos Soros megbízásából szabotálja ez a büdös lippsi a munkaparadicsomot a provokatív nemszeretem attitűdjével!
De akkor lehet ezt a munkát anélkül csinálni negyven évig, hogy az ember ne szeresse? – kérdezek vissza. Szeretni kell, mert különben nyűg lenne, jön a válasz. Azért a végére Kovács is megenyhül: „Ha már látja az ember a végeredményt, akkor a nyűglődés már el is van felejtve.”
Ízleljük: SZERETNI KELL. A munkát. Kell. Mintha valamiféle kényszer volna a munkaszeretet. Hát nem úgy van, hogy a kemény munkát automatikusan szereti mindenki, s az emberiség elképzelni sem tudna egyéb életvezetési lehetőséget a látástól mikulásig való munkavégzésen felül? Kivéve persze a lumpen élősködőket, akik mellesleg ne is egyenek! Igen, én mondom meg, ki ehessen és ki nem, mert én Isten vagyok a gerincfájásommal, a rendre kiújuló sérvemmel, a keringési rendellenességemmel meg a 6 dioptriás szemüvegemmel!
Sofőr:
De azért ő is belátja, ahhoz, hogy az ember évtizedekig ugyanazt csinálja, szeretnie kell a munkáját. „Még a mai napig imádok vezetni, pedig sokan mondják, hogy unom ezt, unom azt. Szeretni kell. Most mindegy, ha sportolunk, ha munkát csinálunk, ha szórakozunk, mindent szeretni kell, amit az ember csinál.
Egyre csak bontakozik ki annak valósága, hogy a munka szeretetének évtizedes regnumát leginkább önbecsapás által lehetséges abszolválni.
Megkérdezem hát: mit érdemel az, aki saját elméjének manipulálásával rendre az élet ellen támad, állandóan hessegeti magától a gondolatokat, hogy dolgozó jobbágyként a te életed még csak el sem kezdődött? Érdemel az ilyen békességet, örömöt, boldogságot? És 40-50 évek alatt nem jön meg az esze? Az ilyennek minek agy? Éljen a demencia! Nehogy már az ilyenek élvezhessék nyugdíjas éveiket, még csak az kéne…
Hábetler azt mondja, neki nagyjából húsz év kellett ahhoz, hogy felépítse magát arra a szintre, ami neki már jó, és örülne, ha a fia továbbvinné a bizniszt, mert „ha a gyerek nem folytatja, akkor elfújja a szél az egészet”.
Persze, a feudalizmusban elfogadható volt ez a szokás, hogy a gyerek majd továbbviszi a bizniszt, függetlenül attól, van-e hozzá affinitása vagy mutat-e a szakmány iránt bármilyen fokú lelkesedést.
Így a XXI. század derekán ugyanezt olvasgatni igazán nyomorúságos dolog.
Horvátlövő polgármestere úgy látja, a környéken mindenhol szorgalmas emberek élnek, „nincs az, hogy nézik az órát, hogy letelt-e már a munkaidő, hanem becsülettel állják a sarat. Szerintem egész Európában, meg máshol is becsülik a magyarokat, mert ilyen szorgalmas ember, mint a magyar, nincsen. Ezt mondják.
Hát igen, ilyen az ideális munkavállaló. Soha nem nézi az órát, teljesen vakká vagy diszlexiássá válik, amint a munkaszerződés pihenőidők és munkavállalók részére kötelezően biztosítandó munkavédelmi felszerelések tételes sorolására terelődne a tekintete. Fát lehet hasogatni a hátán, soha nem szól vissza a főnöknek, bármit lenyel (akár szó szerint).
Persze hogy dicsérik, amikor önként veszi fel vállára a halál igáját.
Utcai szlengben akad erre az embertípusra egy roppant találó kifejezés, aki a teste áruba bocsátásának céljából áll ki az utcasarokra, hogy a tisztelt kuncsaft bármit megtehessen vele, amit csak akar. Úgy hívják az ilyent, hogy prostituált. E kifejezés csúnyább változatát csak azért nem említem, mert nem szeretnék korhatár-jelzést tenni erre a cikkre. Mindenesetre az egy kéttagú kifejezés, aminek első tagja a büdös, a második pedig k betűvel kezdődik. Ezek a magyar társadalom legnagyobb becsben tartott kincsei.
Ily idilli hangulatban utazzunk most Ipolytölgyesbe. Itt maga a polgi tesz igazán ledöbbentő nyilatkozatot:
„Végig kell mennem a falun, mert én mindenkiről tudom, hogy hol dolgozik. Na most, ahogy megyek házról házra, ebből az utcából az otthonban dolgozik egy, kettő, három, négy, a Kossuth utcából öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő. A gyárban egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Az már mindjárt húsz. Ja, az otthonban még kettővel több, mert egy házaspárt kifelejtettem. Dolgoznak még a csomagolóüzemben, a MÁV-nál, vannak pedagógusaink, rendőrünk. Akkor van néhány napszámos, vagy alkalmi munkás”
Kezdem végre megérteni, a folyamatos városellenes propaganda ellenére miért rendre minden statisztika szerint a vidéki falvak lakossága körében tarol az alkoholizmus és az öngyilkosság. Egy ilyen depresszív disztópiánál, ahol a polgi mindenkiről tudja, mikor fingik, még a halál is egy konkrét előnyöket felmutató reális alternatívának tűnik.
Nem először találkozunk, már beszéltünk akkor is, amikor a koronavírus-járvány alatt a legtöbb védettségi kártyát lakosságarányosan ebben a Pest megyei faluban adták ki. Most pedig azért járunk itt, mert egyetlen ember kivételével itt is mindenki dolgozik.
A kiosztott „védettségi” kártyák száma szoros korrelációt mutat a dolgozó népesség lélekszámával. Dupla halál, ez igen! Ezek a szorgos munkások meg sem elégszenek az egyszeri kárhozattal, igénylik a még többet és még többet!
A magyarságnak vége, ezt itt tényszerűen kijelentem.
„Én azt mondtam, mindenkit fölveszünk, különösen azért, mert jött a tél, és télre senki ne legyen jövedelem nélkül. Tehát nekem van egy olyan elvem, hogy ebben a faluban senki nem éhezhet, senki nem fázhat, senki nem félhet. Ezt a hármat kéne tartani”
Utóbbi állítás a kiadott „védettségi igazolványok” mennyisége fényében nem igazán tűnik hitelesnek. Vérmes halálfélelem hiányában senkire nem lehetett volna kirúgással fenyegetés mentén ráerőszakolni a gyilkos vakcinákat.
Persze a lélekhalál állapotában már könnyebben megy a munka, ahogy láthattuk az előző falvak népének egyedi beszámolóiból. Ha megtanulod legyilkolni a lelked és elhessegetni magadtól az élet óhajtásának vágyát, egyből semmi más fogalmad nem marad annak mibenlétéről, mint a munka. A tökéletes körforgás rendszerének istápolása, örökkön örökké. A soha véget nem érő haláltánc.
Másik nő:
Azt mondja, őt a szülei nevelték arra, hogy dolgozni kell, már gyerekkorában is velük járt kaszálni. „Azt szokták mondani, aki sokat dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni – feleli arra a kérdésre, vajon megéri-e egyáltalán dolgozni. – Aki akar, az el tud menni dolgozni. Akik nem idén barnultak, azok nem szeretnek…
Nemzedékről nemzedékre terjed a halál igéje, az ostobaság, a babonaság. Nem hiába mondta Jézus, hogy az ősök bűneiért az utódok bűnhődnek harmad-negyedíziglen. Most itt az eredmény, tessék. És ezek a sátánfattyak diktálják a kötelezően követendő erkölcsöt a komplett emberiségre. Csoda hát, ha haldoklik a nemzet?
„A munkával sok mindent meg lehet tanulni, nemcsak a munka világában, hanem a saját életedben is. Tiszteletet, alázatot, kitartást, áldozatokat hozni. Szerintem fontos egy fiatal életében, hogy ezt belássa, hogy egy szebb jövője legyen. Mert lehet siránkozni, hogy úristen, de rossz nekem, mert általában az átlag magyarság nagyon ért ehhez. Igen, de mindenki a saját sorsának a kovácsa.”
Szegényke csak a harmadik sérvműtétjét vagy derült égből villámcsapásként érkező mellrák-diagnózisát követően fog rádöbbenni fatális tévedésére, ha egyáltalán. Addig a lélek szép fokozatosan elhagyja a házat.
Mire a te „tiszteleted, alázatod, kitartásod és áldozatod” meghozza a gyümölcsét, addigra alulról szagolod az ibolyát vagy legalábbis kapkodhatod dobozszám a Xanaxot, miközben nem érted, hogy romolhatott el minden ennyire. Hát te olyan szorgos voltál, mindent jól csináltál, embertársaidat jól kioktattad a helyes és erélyes életről, mégis… nem jön a gyerek, nem sikerül a megfelelő pasit behálózni, egész napos kemény munkát követően sem érkezik meg házadba a hőn áhított békesség és életöröm. Vajon miért? Közben a szebb jövőd vágyképét is a TikTok influencer meg a lusta háziasszony barátnőid aratják le.
Van viszont egy fiatal Ipolytölgyesen, aki nem így gondolkodik. A falu egyetlen munkanélkülije ugyanis egy huszonhét éves férfi, aki az anyja nyugdíjából él. A polgármester szerint a fiatal egy ideig nála dolgozott, csak aztán jött egy rendelet, miszerint a huszonöt év alattiak nem lehetnek közmunkások. „Akkor ki kellett ejtenem a rendszerből, és nem gondoltam volna, hogy lesz ő még huszonöt éves, és még mindig nem fog dolgozni. Lett huszonöt éves, hívtam vissza, azt mondta, ennyi pénzért nem jön. Mondtam neki, te, legalább egy hónapot, kettőt. Én azalatt szerzek neked munkát, az még egy telefonba se kerül” – legyint lemondón a polgármester.
Nem jött össze, a fiatal nem ment el dolgozni, hiába könyörgött neki. Ha pedig egyszer egyedül maradna, akkor semmilyen jövedelme nem lesz. „Ez végtelenül szomorú. Itt a munkanélküliségnek nulla százaléknak kéne lennie. Nullának. Egy év múlva vége a polgármesteri munkámnak, és én nem az eredményeket gyűjtöm magamban, hanem a kudarcokat. Az egyik legnagyobb kudarc, hogy ezt a fiút nem bírom a munkaerőpiacra kilökni.”
Te jó ég. Eddig a halált pusztán józan alternatívájaként vázoltam fel a falusi mételynek, most már inkább azt mondom, hogy van sokkal rosszabb a halálnál is, íme.
Jól ismerem ennek a szélsőséges bezárkózásnak a pszichológiai hátterét. Az ilyen emberek spirituális értelemben az ébredezés jeleit mutatják, csakhogy a komplett családjuk, környezetük, velük olykor több tucat főt kitevő csürhe igyekszik visszarugdalni őket a depresszióba, a pokolba, a munka gyilkos mételyébe. S mivel kívülről nem kap segítséget, az ilyen ember előtt két út áll. Vagy elkezd hallgatni végre a lélek szavára, kizárja a külvilágot, s annyi erőt merít, amennyiből ezt a komplett sertéskondát jól elküldi kollektíven a k**** anyjába, így felszabadul, vagy pedig a falusi hírlap gyászrovatában találhatjuk meg a nevét, mint a legújabb tragikusan elhunyt áldozatét, akitől nem is értjük, hogy vetemedhetett ily szörnyű cselekedetre, hogy felakassza magát.
Pedig ha hallgatott volna ránk… akkor tán még előbb bekövetkezhetett volna a tragédia.
Elmondom az igazságot. Egy ébredett léleknek nincs visszaútja ebbe a halálos mételybe, amit a magukat keresztényeknek hazudó pogány közemberek életnek hazudnak. Jézus kerek perec kimondja az ilyenekről, hogy halottak. Pusztán a fizikai elmúlás késlekedik náluk, hátha végső kárhozatuk előtt még marad némi haloványka esély arra, hogy felébredjenek. De ahogy láthatjuk, az esély egyre csak múlik el, amikor a haldokló, de azért még haloványan pislákoló lelkeket is igyekeznek az önjelölt antikrisztusi messiások magukkal rángatni a pokolba.
… (a polgármester) azt mondja, neki is természetes volt, hogy bármerre nézett, mindenki szorgalmasan dolgozott. „Nekem az a mérték, hogy amit csinálok, az társadalmilag hasznos legyen. Nekem a munka nem létfenntartás kérdése, hanem a kiteljesedés, az öröm. A létezésnek ez adja meg az értelmét. Természetes, hogy dolgozom, amíg fizikailag tudok.”
Nézéssel terjed a hülyeség. Nem véletlen, hogy a szorgalmasan dolgozó emberek többsége a szeme világát veszíti el legelőször, aztán hordhatja a harminc dioptriás szemüveget. Ezt követően indul csak be a fatális szervi leépülések tömkelege. Az ilyennek minek látni, amikor spirituális értelemben totál vaksi?
Nem az a baj egyébként, hogy ők így gondolkodnak, mindenki úgy hal, ahogy akar. Hanem hogy embertársaik élete árán is át kívánják ütni aberrált eszményeiket a komplett társadalmon. Lásd a mindenkiről mindent tudó meg munkafasizmusukkal zaklató polgármesterek példáit fentebb. Ez pokol. Örök gyötrődés a gyehenna tüzén.
Itthon az emberek a paternalizmushoz szoktak hozzá, hogy Kádár elvtárs megmondja, mit hogyan csináljanak, és ő meg gondoskodik mindenről közben. „És most erre épít Orbán Viktor, hogy ő legyen a mi Kádár Jánosunk, gondoskodjon mindenről. Ha elcseszi a dolgokat – mert nálunk haltak meg a legtöbben, nálunk van a legnagyobb infláció –, majd ő megmagyarázza, mi meg elhisszük. Ez egy ilyen nép.”
De az ilyenek dolgoznak a legszorgosabban. Franciaországban az efféle körülmények közé kényszerített jobbágyok felkoncolnák az uralkodó elitet.
Ha a magyarnak ez jó… ám legyen. Majd a gondolkodásra hajlandók, az életképesek, az önálló elképzelések megvalósítására és kreativitásra hajlamos emberek elmennek innen, ahogy rendre mindig a történelem során. Itt meg maradnak a halálra ítéltek. A középkorban túl lehetett így is élni, a XXI. században a jobbágyszellem már édeskevés lesz a megmaradáshoz. Majd a Kelet-Ázsiaiak benépesítik ezt az országot, akik nem kizárólag aberrált mocskos állati munkát, hanem innovációt és fejlődést is hoznak a Kárpát-Medencébe. Aztán a magyarságot mint feleslegessé lett kolonc fajt le lehet selejtezni.
Én már azt is kétlem, hogy ezt a népet bárki is elnyomná. Ők követelik fröcsögő pofával, gyűlölködő vérmes erőszakkal a rabszolgatartást a fejük fölé, s egy olyan erős kezű vezetőt, aki az élet és kultúra mindennemű megnyilvánulását tüzes vassal kergeti el innen. A nép uralkodik, s az uralkodó nép diktatúrát akar.
„Itt nincs ember, nem lehet találni egy napszámost se – hála a jóistennek, én csak örülök neki, mert nem kopogtatnak segélyért.”
Nem kopogtatnak segélyért, mert ha éhen halnak sem kapnak egy büdös fillért sem. Egy új kategória született a foglalkoztatási statisztikákban 2008 óta, úgy hívják őket, hogy nincs a munkaerőpiacon. Ők hivatalosan foglalkoztatottnak számítanak, hogy szépítsék a munkanélküliségi statisztikákat.
„A magyarok szeretnek dolgozni. Nem is vágyok még letenni a lantot, mert akkor csak leépül az ember, fizikailag és agyilag is.
A fizikai és agyi leépülés rendre a munkában töltött életévek alatt eszkalálódik, majd nyugdíjas korban – már akik megélik – javulás következik be. 80 felett már nyilván természetes folyamat a leépülés.
