Fiatalon szinte mindannyian nagy elánnal vetjük bele magunkat a munka világába. Lehetőségeink látszólag határtalanok: Folyamatosan csábít bennünket a busás gazdagság, az ígéretes karrier hosszú iskolásévek alatt belénk táplált ígérete. Szemünk előtt lebeg a mesés távoli tengerpartok, a játszi egyszerűséggel megvalósítható világmegváltó ötletek képzete. Naponta olvasnak fel nekünk Grimm-meséket az ifjú liftkezelőről, aki 3 esztendő leforgása alatt vált milliós fizetéssel vezető menedzserré a jóságos vállalkozó mézeskalács-gyárában.
Ahogy mondják azonban, az ember a lepergett évek alatt fokozatosan megbölcsül. Így aztán csakhamar kiderül, hogy ezek az össztársadalmi illúziók valójában mind förtelmes hazugságok. Gerinchajlítgatás, ide-oda nyaldosás és a felénk terpeszkedő, az elérhető erőforrások fölött hatalmaskodó feudalista földesuraknak való görcsös megfelelés nélkül még a napi falat előteremtése is súlyos akadályokba ütközik, nemhogy bármi esélye lenne önállóan érvényesülni a fiatalon még naiv és hiszékeny ifjúságnak.
35 után aztán eljön a tényleges megvilágosodás pillanata. Az emberek elkezdik teljes beleéléssel utálni a munkájukat, és kifelé vágyódni a mindennapok értelmetlen mókuskerekéből.
Mindezen egyértelműségeket most a biztonság kedvéért a Robert Half nevű angol HR-ügynükség is megerősítette egy 2000 fős, tehát reprezentatívnak számító felmérés segítségével. A felmérés szerint a 35 és 54 év közötti munkaerő több mint harmada stresszesnek ítéli meg munkáját, 16%-uk pedig kifejezetten boldogtalan a munkahelyén. Körülbelül hasonló az aránya (14%) azoknak, akik nem rendelkeznek olyan munkatárssal, akit barátjuknak tudhatnának.
A munkaerő hangulata az évek múlásával romlik, ugyanis a 18-35 év közöttiek csak 25%-a stresszel a melóhelyén, és alig 8%-uk nem szereti a munkáját. Fontos megjegyezni, hogy ez a statisztika az Egyesült Királyságban készült, így nem tűnik igazán vészesnek, idehaza viszont minden bizonnyal radikálisan rosszabb felmérések születnének.
