A pszichiátria működési elve, hogy amennyiben valaki személyisége, véleménye vagy ötletei nem tetszenek nekünk, hozzunk létre egy új megnevezést a stigmatizálására, hogy a problémát, ami maga a konkrét személy, eltüntethessük szem elől. A zárt osztályra vetés lehetőségét biztosító „nagytakarítás” szent Bibliája a rettegett DSM-könyv (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), mely épp az 5. kiadásánál tart.
A legfrissebb kódex szerint mintegy tízféle személyiségzavar létezik. Egyesek vicceskedve megjegyzik, hogy a jelen kor diagnosztikai kritériumainak fényében nem is létezik olyan ember a világon, aki ne volna elmebetegként megbélyegezhető valamely szempont alapján. Nem kizárólag a személyiségzavarok alkotnak ökoszisztémát a kézikönyvben, hanem különálló kategóriákba tartoznak a mentális betegségek (pl. depresszió, skizofrénia), ill. a fejlődési rendellenességek (pl. autizmus, ADHD, Down-szindróma).
A személyiségzavar diagnózisa egyszerre áldás és átok. Áldás, mert őket legalább nem dugdossák kényszerzubbonyba, és megfelelő minőségű, akár gyógyszermentes terápiák léteznek gondjaik-bajaik látszólagos feldolgozására. Átok, mivel a szabvány tömegektől eltérő gondolkodásukat, világnézetüket, illetve személyiségjegyeiket többnyire nem tolerálja a birka tömeg, ezért bizonyos esetekben pokolibb sors-utat kell végigjárniuk, mint egy egyértelműen elmebetegnek nyilvánított (pl. skizofrén) személynek. Részükre nem létezik mentség, miért nem alkalmazkodnak 100%-os hatékonysággal egy elmebeteg rendszer tébolyult elvárásrendszeréhez.
Ahogy az egyre elaljasodottabb rendszer tombolása zajlik, az mindinkább nem tűr meg semmi, a kötelező szabványnál előírt gondolatisággal rendelkező személyt. Így folyamatosan újabb mentális zavar-kategóriákat kell kitalálni a semmiből.
A „természetes szelekció” most azon személyeket érte utol, kik az egyre következetlenebb, egyre teljesíthetetlenebb elvárásokat őrjöngve-tajtékozva követelő rendszert képtelenek megfelelően kiszolgálni. Ebből kifolyólag – életenergiáik elfogytával – feladják terméketlen próbálkozásaikat a társadalom össze-vissza rángatózó elvárásainak teljesítésére, és afféle totális passzivitásba burkolózó, csendes áldozatokká válnak.
Az „Interperszonális áldozatiság” névre keresztelt személyiségzavar azokat éri utol, akik társadalmi viszonyaikban mint áldozatok állítják be magukat, és eme viselkedésük a a személyes kapcsolataik több dimenzióját is érinti.
A hálátlan szerep játszása oly személyekhez köthető, akik a személyiségzavart feltaláló tudósok szerint szorongva kötődő típusok. Ők rendszeresen, akár napi szinten veszélyben érzik családi vagy párkapcsolatuk biztonságát. Alárendelődő attitűdjüknek köszönhetően képtelenek az önálló létre és mások gondoskodására szorulnak.
Az IPÁ egyértelmű diagnózisához négy személyiségjegy állandó és stabil megmutatkozása szükséges: morális elitizmus (erkölcsi törvényekbe kapaszkodva kívánja kivívni mások gondoskodását), az elismerés vágya (vegyenek emberszámba), önmarcangolás (rendszeresen visszatérő negatív gondolatok), valamint az empátia hiánya.
Az áldozati viselkedés olykor konkrét cselekedetekben is megnyilvánulhat. Kiváltképp szeretnek bosszút állni az őket eláruló tetteseken. Ez persze általában nem fizikai bántalmazást vagy gyilkosságot jelent, hanem a másik fél intim titkainak kiteregetését, bosszúpornót, beárulást és hasonló fű alatti hadműveleteket.
Megfigyelhető, hogy mindezen diagnózis napjainkban szinte az egész emberiségre alkalmazható, mivel a fennálló, hitvány, elviselhetetlen rendszerben a biztonság pusztán egy hazug illúzió. Élete minden egyes percében veszélyben forog az átlagember léte, amennyiben a fennálló terrorhatalom és zsarnokoskodó tekintélyszemélyek kívánalmainak kénytelen megfelelni. Nem hogy nem véletlen, hanem egyenesen elkerülhetetlen következmény a totális passzivitásban vergődő emberek hada, akiknek léte egyedül az őket eltartó autoritástól függ, hiszen amennyiben megpróbálnának önállóvá válni, mind a hatalom, mind a rendszer a posványba való visszarugdosásukra törekszik.
A neurózis forrása a dependens személyeknél, hogy túlélésüket az őket ért indoktrinációnak köszönhetően kizárólag abban látják, hogy teljes mértékben megfeleljenek elnyomóik akaratának. Ami eleve lehetetlen vállalkozás, hiszen minden ember eredendően egyedi tulajdonságokkal jön világra, és különálló életfeladatokat kell magára vállalnia (melyhez persze kereshet segítőket). Előbb-utóbb az elnyomó személynek is terhére esik a dependens áldozat további tönkretétele, ám a tőle való megszabadulás nem megvalósítható annak életveszélybe sodrása nélkül, hiszen az elnyomott mártír saját magától soha nem tanul meg önállóan létezni, azt tanítani kellett volna korábban. Így az elnyomó előbb-utóbb vagy szembesül lekiismeretével, vagyis hogy sikerült ótvar szociopátiájával tönkre tennie egy emberéletet, és mindezen bűn terhét elviselni, vagy pedig nem lesz képes megszabadulni a totálisan magatehetetlenné tett áldozatától annak megölése nélkül.
Az áldozat neurotikus ragaszkodásában, saját életveszélyes helyzetét megneszelvén, elkezd az elnyomó fejére nőni. Eme művelet jelenti a pszichiáterek szerint a személyiségzavar beköszöntét. Véletlenül sem a korábbi, évtizedekig fennálló terrorhadjárat.
Terápiás javaslat ugyan egyelőre nem érkezett az áldozatok kezelésére, de az öntudat növelése és a zsarnokoskodó rendszer és tekintély elleni lázadás képességének kifejlesztése nagymértékű javulási potenciállal kecsegtet.
