Első számú kiadott ukáz a vendéglátás hálátlan szakmányát űző szerencsétlenek részére, hogy amellett, hogy bánjanak kedvesen a vendéggel, még mosolyogjanak is rájuk állandó jelleggel, mint a debilek. Különféle napvilágot látott kutatások alapján az önbecsapásnak hosszú távon roppant súlyos következményei lehetnek.
A tartós örömhöz elvezető spirituális élet első számú parancsolata (melynek írmagját is el kívánják tüntetni a különféle guruk, papok és keresztény voltukra hivatkozó pártállamok), hogy mindig viselkedjünk önazonosan. Magyarán ne hazudjunk. A világon minden bűnhöz a hazugság útján át vezet az út.
Ezért nem érdemes olyan embereknek, akik a hátuk közepére nem kívánják a vadidegen dorbézolókat, a vendéglátásban dolgozni, még a várható busás javadalmazásért cserébe sem. Az önbecsapás súlyos vádakkal fogja illetni a későbbiekben a hazugságban vergődő áldozatot.
A mosolygás felemelő hatásának teóriája, mint annyi minden más ostobaság, Charles Darwin nevéhez fűződik. Ő javasolta először a maga arckifejezés-visszajelzés elmélete fényében, hogy mindenki vogyorogjon, mint a tejbetök, mert eme viselkedés majd átragad a többi emberre, tartós fejlődést gerjesztvén az adott személy és az ő szociális körének hangulatában.
Hát, azért ennél jóval több minden kell az örömteli lét valós átéléséhez.
Természetesen az egyszerű tények nem állják útját a tudósoknak, hogy valahogy mégiscsak megkíséreljék az emberiséget vigyorogtatás révén rávenni a boldogságra – az életkörülmények valódi fejlesztése túlontúl macerás volna, és a profitrátának sem tenne jót.
1988 óta terjedt el Japánban és Dél-Koreában a gyakorlat, melyet aztán természetesen a nyugat is átvett, hogy az ideges dolgozók helyezzenek egy tollat a fogaik közé, ezzel imitálván a mosolyt. Amerikában ugyanennek a szteroid fokozatra kapcsolt változata üzemelt, mióta az amerikai álom első számú jelmondatává a „keep smiling”, vagyis „mosolyogj állandóan” vált.
Egy 50 év tudományos adatait összegző, 300 kutatást magában foglaló metaanalízis szerint a hosszú évtizedek alatt groteszk mértékig erőltetett mosolygás-kultúra nem hogy nem váltotta meg a világot, de a kikövetelt felesleges erőlködésnek hála még tovább rombolta az emberiség hangulatát és mentális egészségét. Az összegzett statisztika alapján, amennyiben száz ember mosolyra nyitja a szájt, legideálisabb esetben is mindössze 7-en érzékelnek rövid távon pozitív változást a maguk hangulatában.
Annyira elvette az emberiség eszét a rá erőszakolt vigyorgás-mánia, hogy 2016-ban 17 különböző labor közreműködésével egy komplett akciócsoportot gründoltak össze globalista szervezetek nyilván adófizetői pénzből, hogy valahogy átüssék a népességen annak ostoba ideológiáját, hogy egy debil mosollyal minden probléma azonnal megoldható. Négy év elteltével az akciócsoportot feloszlatták, miután a kutatgató tudósok maguk is kezdtek már frusztrálttá lenni a saját ostobaságuk terhétől.
Nick Coles, a University of Tennessee pszichológus kutatója így vélekedett saját szerepéről a mosolykultúra kötelező propagálása kapcsán:
Mikor szomorú vagyok, ám az emberek azt mondják nekem, hogy csak mosolyogjak, ez még mérgesebbé tesz. A mosoly semmi jelentős változást nem hoz az életedbe.
A Penn State és a University at Buffalo kutatói több ezer fő bevonásával végzett közvélemény-kutatást hoztak nyilvánosságra, melyben elsősorban a turizmusban és vendéglátásban dolgozó személyek mosolygós attitűdjének következményeit kívánták feltárni, de összevetésképp felsorakoztattak melléjük két külön szakágból érkező, szintén emberekkel foglalkozó terület munkásait is, név szerint a tanárokat és a szociális dolgozókat.
Eredményeik alapján azon kollégák többsége, kik oktalan mosolygás kényszere alatt végezték tevékenységüket, munkaidőn kívül nem a további vigyorgás lefolytatásában keresték az életörömöt, hanem inkább a pálinkás pohár mélyén.
E viselkedés mértéke azok körében eredményezett meghökkentő számokat, kiknek munkájában a pénz nagyobb motivációt jelent más tényezőknél, mint mondjuk a mások igényeiről való (őszinte) gondoskodás öröme. Így legnagyobb arányban a vendéglátós hölgyek-urak váltak az ivászat rabjaivá, kiknek akaratukon kívül kötelező jópofizni a vendéggel, és elvárt viselkedésükhöz nem tartozik komolyan vehető belső indíttatás, a fizetségen felül persze.
Azon területeken, ahol a jövedelmezés alacsonyabb, ebből kifolyólag kizárólag belülről származó hivatástudattal végzik az abban dolgozók az adott szakmányt (tanárok, szociális munkások), arányaiban jóval alacsonyabb az alkoholisták száma a pusztán kényszerből, pénzért jópofizó vendéglátós személyzethez képest.
A kutatók szerint az is közrejátszik a diverzifikált eredményekben, hogy a tanárok és szociális munkások viszonylag tartósnak mondható, emberi kapcsolatokat tartanak fenn gondozottaikkal, míg a vendéglátósok körében ugyanezen megállapítás nem érvényesíthető: a legtöbb vendéget soha többé nem látják újból, így leginkább kifejezetten sekélyes és felszínes viszonyrendszereket képesek csak működtetni, mely közrejátszhat a folyamatos kontaktus ellenére zajló belső elmagányosodás állapotához.
Hiába cseveg valaki értelmetlen dolgokról naphosszat egy részeg vendéggel, ha saját problémái idő közben feldolgozatlanok maradnak, és a tizenkétórázásokat követően otthon sem várja őket egy szerető társ, illetve képtelenek csendes magányukban elvégezni a mindenkor szükséges lelki gondozás folyamatát.
Összességében a felszínes kapcsolatokat működtető emberek meglehetősen nagy arányban vannak kitéve a problematikus ivászat veszélyének. Ezernyi részeg tróger sem képes pótolni egyetlen hűséges társat vagy barátot. Még jó pénzért se.
