Süllyedésünk a depresszió korába megállíthatatlannak tűnik. Három évtizeddel ezelőtt az első alkalommal depresszióba esett személyek átlag életkora 30 év volt. Ma 14. Kutatók, mint Stephen Izard a Duke University-től rámutatnak, hogy a depresszió aránya a nyugati ipari társadalmakban minden generációval megduplázódik. Ebben az ütemben a jelenleg 18-29 éves korú nemzedék 50%-a esik bele. Kikövetkeztethetjük, hogy egy generáció múlva az egész társadalom depresszióssá válik.
Ellentétben sok tradicionális kultúrával, melyekben ismeretlen a depresszió, sokszor szavuk sincs rá, a nyugati fogyasztói kultúra ki van téve a depresszió veszélyének. Ám a depresszió oly mértékben vált részévé szókincsünknek, hogy a kifejezést olyan mentális állapotokra is ráaggatják, melyeket valahogy máshogy kéne neveznünk. Amennyiben a depresszióval diagnosztizált embereket közelebbről vizsgáljuk, a többségük nem felel meg a felállított diagnózisnak. Ramin Mojtabai, a Johns Hopkins Bloomberg School of Public Health kutatója 5600 fős minta alapján arra a következtetésre jutott, hogy mindössze 38%-ot diagnosztizálnak helyesen.
Zavartságunkat még inkább fokozza a párhuzamosan kibontakozó demoralizáció járványa, mely modern kultúránkat mételyezi. Mivel több közös tünetet mutat a depresszióval, a demoralizációt gyakorta címkézik félre úgy, mintha depresszió volna. A roppant gyenge, 28%-os hatásosságot mutató antidepresszánsok hatástalanságának fő oka, hogy a hibás depresszió-diagnózisok többsége valójában demoralizációt jelent, mely kondíció érzéketlen a gyógyszerekre.
Egzisztenciális válság
A múltban a demoralizáció jelensége csupán néhány szélsőséges szituációban bontakozhatott ki, mint súlyos fizikai sérülés, halálos betegség, koncentrációs táborba zártság vagy az ellenség morálját romboló háborús taktikák. De akad ugyanennek egy kulturális variánsa, mely sokkalta rejtettebb módon mutatkozik meg, és mindennapi életünk során fejlődik ki a háttérben a napjainkra jellemző elmebeteg életkörülményeknek hála. Ez a kulturálisan generált demoralizáció gyakorlatilag megkerülhetetlen a modern fogyasztó számára.
A depresszióval ellentétben a demoralizáció egyfajta egzisztenciális zavar, mely az adott személy „kognitív térképének” felbomlásához kapcsolódik. Ez egy átfogó pszicho-spirituális krízis, melynek áldozatai elveszettnek érzik magukat és képtelenek értelmet, célt, illetve forrást találni szükségleteik kielégítésére. A világ elveszti hitelességét, a korábbi hitek és meggyőződések kétséggé, bizonytalansággá és irányvesztettséggé alakulnak át. Frusztráció, harag és keserűség lehetnek kísérői, vagy akár annak érzete, hogy az áldozatok egy értelmetlen ügynek vagy vesztes csatának a résztvevői. Az „egzisztenciális depresszió” címke nem megfelelő, mivel szemben a depresszió legtöbb formájával, a demoralizáció realisztikus válasz a személy életét megkeserítő körülményekre.
Amint magunkba szívtuk, a fogyasztói kultúra számos befolyást helyez ránk a személyiségünk rombolásáért és küzdőképességünk felszámolásáért, ezzel fektetvén le a betonbiztos alapokat a demoralizáció kiépítéséhez. Ennek mozgatórugói – individualizmus, materializmus, hiper-versengés, kapzsiság, túlbonyolított élet, túlmunka, kapkodás és adósság – mind negatívan korrelálnak pszichológiai egészségünkkel és közösségi jólétünkkel. Az intimitás, bizalom és igaz barátságok mértéke az emberek életében alapos zuhanást vett. A bölcsesség, közösségi és társadalmi támogatás, spirituális nyugalom, szellemi gyarapodás és életképességre való nevelés forrásai kiszáradtak. A passzivitás és a választás illúziója vette át a kreativitás és képességfejlesztés helyét. A kitartást fejlesztő erények, mint a türelem, önmegtartóztatás és lelkierő felcserélésre kerültek a figyelemzavarral, élvhajhászattal és az élettel szemben viselt maszturbációs attitűd felvételével.
Kutatás bizonyítja, hogy szemben a megelőző korokkal, napjainkban a legtöbb ember képtelen bárminemű létfilozófia vagy vezérelv elsajátítására. Erkölcsi iránytű nélkül a kommercializált elme útja az értelmetlenség filozófiája felé tart. Noam Chomsky így írja le ezt az állapotot: az emberek még a saját életük felett való hatalmat, valamint fontosságérzetüket is elvesztik, s az előre trenírozott hajlongó fogyasztói léten kívül bármi másra alkalmatlannak bizonyulnak. Szubsztancia és mélység nélkül, lélekben távol másoktól, de még maguktól is a gyenge és törékeny fogyasztó könnyedén megtörhető és kiábrándítható.
A fogyasztói kultúra szervezőelvei és praktikái terv szerint tartanak fenn egy egzisztenciális vákuumot, mely elvezeti a társadalmat a demoralizáció felé. Eme belső üresség gyakorta jelentkezik krónikus és szabadulhatatlan unalom formájában, ami nem meglepő. A felszínen ellentétes látszatot keltő hatása ellenére a fogyasztói kultúra halálosan unalmas.
Az unalom nem azért keletkezik, mert egy elfoglaltság önmagában véve unalmas volna, hanem mert semmiféle értelme nincs az egyénre nézve. Mivel a fogyasztói lét előregyártott alacsony szintű materiális kívánságok halálos mennyiségű túladagolását jelenti, ez az életmód csakhamar monotonitásba fullad, nyomában fásultságot és elégedetlenséget hagyván hátra. Mindennek következménye az egzisztenciális unalom, mely állapotában az egyén a maga teljes életét érdektelennek és kielégületlennek találja.
Morális háló
A fogyasztás önmagában egy hibás motivációs platform egy társadalom részére. A korlátok nélküli önkényes követelőzés ösztöncselekedetté válik az emberben, így az elégedettségi potenciál folyamatosan csökken a jövőben. Mindez idővel fogyasztói anhedóniává fajul, melyben a fogyasztás elveszti jutalmazó mivoltát. A konzumerizmus és a lélekhalál elválaszthatatlan ágyastársak.
Az elme individualista modellezése nagyban akadályozta számos rendellenesség felismerését, melyek elsősorban kultúránkból erednek. Ám az elmúlt évek során növekvő érdeklődést tapasztaltunk a társadalmi egészség és zavarok témakörében, ahogy azok az általános jólétet degradálják. Ezzel egy időben elmozdultunk végre a naiv viselkedéspszichológiai modellektől, és visszatérünk ama magától értetődő tényhez, hogy az emberi faj viseltetik egy alapvető természettel, akárcsak egyéni igények változatos kollekciójával, melyeket egy kulturális tervezetnek mindenképp tartalmaznia kell.
Raoul Naroll kultúrantropológus a „The Moral Order” című úttörő könyvében a morális háló fogalmat alkalmazza ama kulturális infrastruktúrára, melynek léte elengedhetetlen egy közösség mentális egészségének megteremtésére. Számos példán keresztül megvilágítja, hogyan válhatnak komplett társadalmak fogékonnyá egy rakás mentális zavarra, amennyiben a morális háló szövete felfoszlik. Hogy mindezt elkerülhessük, egy társadalom morális hálójának biztosítania kell a tagjai mindennemű pszichológiai, közösségi és spirituális szükségletét, mint az identitás és összetartozás érzetét, közös tevékenységeket, melyek a közösségeket egybefonják, rítusokat és szokásokat, melyek egy meggyőző egzisztenciális értékrendet állítanak fel.
Rég késésben vagyunk a kulturális forradalom végrehajtásával, melyek kikényszerítik a politika radikális átformálását, a gazdasági, családi, környezeti és munkabeli szabályozások felülvizsgálatát.
Hasonlóképp, „A józan társadalom” c. művében Erich Fromm az orientációs keretek fogalmát hozta be alapvető egzisztenciális szükségleteink demonstrációjaképp, ám rámutatott, hogy korunk marketing-karakterei oly jellegű kulturális programozás alatt állnak, melyek megakadályozzák mindezek, illetve egyéb szükségleteink, mint hovatartozás, identitás, transzcendencia és intellektuális stimuláció teljesülését. A kulturális őrület körülményrendszerében élünk, ami patológiás eltérést jelent a kulturális közeg által végzett agymosás és annak elszenvedői valós pszichikai szükségletei közt. Normálisnak lenni nem egészséges törekvés a rendszer szemszögéből.
Az emberi kultúra egy szociopata marketing-gépezetté mutálódott, melyet a gazdasági érdek és a pszichológiai manipuláció tart irányítása alatt. Soha korábban kulturális szisztéma nem befolyásolta ily mértékben követőit eredendő humanitásuk elnyomására. A kollektív psziché feletti hatalom erőszakos átvételében segédkezet nyújt a szofisztikált propaganda és az ipari dezinformáció kettőse, melyek a fogyasztói elégedettség illúziójának körforgását a materiális világgal szembeni elvárások felsrófolása által tartják fenn. Eme gátlástalan és repetitív hatás erősen hipnotikus, erodálja a mentális képességeket, visszafejleszti az öntudatot, a kommersz valótlanságot az élet értelmének és céljának helyettesítőjévé formálja át.
Minél elveszettebb, zavarodottabb és spirituálisan megsemmisültebb emberiséget nyerünk, annál fogékonyabbá válnak a manipulációkra és a fogyasztás örömérzet-növelő voltának elfogadására. Ám a valótlanság-kultúra fátyolozó hatása ellenére a jól felinflált várakozásaink rendre ütközésbe kerülnek a tapasztalt valósággal.
Mivel semmi nem ér fel a köré rittyentett hype szintjéhez, a fogyasztói világ valójában egy folytatólagos gyakorlata a kiábrándulásnak. Bár a csalódások többsége enyhe és könnyedén leválasztható a fogyasztói illúzióvilágról, idővel kumulálódván a tudatalattinkban súlyos frusztrációkká alakulnak át, mivel időközben a valódi, mélyebb emberi szükségleteink hanyagolásra kerültek. A szükségletek folyamatos kiéheztetése pakolja az olajat a kiábrándulás tüzére, ami végül identitásválságban és létfilozófiánk megkérdőjelezésében kulminál.
Kulturális visszaigazolás
A demoralizáció lényegében egy mesterségesen generált elvesztése az életünket és cselekedeteinket vezető lételveinknek. Ezen elvek kiváltképp sérülékennyé teszik a fundamentálisan dehumanizáló konzumerizmushoz való hűségünket. Ahogy szertefoszlanak az illúziók, egyre nehezebbé válik tartani magunkat az egykori konzumerista identitásunk szerves részét képező eszményekhez, célokhoz és értékekhez. Elhagyatottságunk és életünk zátonyra futottságának érzete könnyen összekeverhető a depresszióval, boldogtalansággal, ám valójában a fogyasztói lényünk demoralizációja lapul a jelenségek mögött.
A fiatalabb generációk számára az unalom, csalódás, kiábrándulás és demoralizáció bekövetkezte csaknem elkerülhetetlen. Mint a nevelésben részt nem vevő szülők, kommercializált oktatás, bölcsőtől a sírig tartó marketing-kitettség, valamint alapjában unalmas és elmebeteg kulturális programozás termékei úgy vannak fogyasztói viselkedésre kényszerítve, hogy tisztában vannak annak bolygópusztító és jövőt felemésztő voltával. Ezért érthető módon révüldöző nemzedékké alakultak át, kikben kényszer mutatkozik gyakorlatilag bármilyen technológiai megoldás fogyasztására, melyek elvégzik tudatuk szűkítését és érzelmeik tompítását. Egy egzisztenciális válságban és folyamatosan hanyatló érzelmi létben vergődő társadalomban növekvő keresletük mutatkozik a kábító hatású élvezeteknek.
Ahogy összedőlő illúzióink utat nyitnak a demoralizáció felé, egyre súlyosabb akadályokba ütközik életünk tudatos újjáépítése. Jelen formáikban a pszichológiai és pszichiátriai intézmények vajmi kevés jelentőséggel bírnak a kulturális abnormalitásból eredő rendellenességek kezelésében. Bár egyéni terápiák sokasága nem gyógyít meg egy demoralizált társadalmat, a hatékonyság érdekében átalakíthatnánk őket, hogy felismerjék a személyes kudarcok kulturális közegből eredő voltát. A kulturális programozás visszafordítása, engedetlenségre tanítás, valamint karakterfejlesztő stratégiák által olyan világnézet alakítható ki, mely jobban összeköti a személyt önmagával, másokkal és a természeti világgal.
A valódi kihívás, hogy elkezdjük valahogy kezelni a beteg kultúrát, a beteg egyének helyett. Erich Fromm így foglalja össze az előttünk tornyosuló feladatot: „Nem tehetjük az embereket józanná ehhez a társadalomhoz való alkalmazkodás kikényszerítése által. Olyan társadalomra van szükség, mely alkalmazkodik az emberek szükségleteihez.” Fromm megoldása magában foglal egy legfelsőbb kulturális tanácsot, melyek felügyelőként és tanácsadóként tesznek javaslatokat az államok részére a kiigazító és megelőző cselekvések végrehajtására. Ám az efféle megoldás roppant messze esik a realitástól, akárcsak a kulturális változások tudománya. Jelen formájában a demokrácia pusztán álruhás őrsége a kulturális elmebajnak.
Rég késésben vagyunk a kulturális forradalom végrehajtásával, mely kikényszeríti a politikai, gazdasági, munkaügyi, családi és környezetvédelmi szisztéma radikális felülvizsgálatát. Az igazság sajnos az, hogy a demoralizált emberek társadalmának lázadása valószínűtlen annak ellenére is, hogy folyamatosan a felkorbácsolt frusztráció puskaporos hordóján ülnek. Ám a hitelesség ellensúlyozhatja a demoralizációt, a frusztráció pedig elsöprő energiájú robbanássá alakítható, amint egy megbízható vezetőség által generált hiteles ügy adódik hozzá a képlethez.
Úgy tűnhet, hogy a konzumerkultúra és szeretett bolygónk szükségletei közti összeegyeztethetetlen eltérések által biztonságunkra és létünkre veszélyes csapásokat a hitelesség, értelem és eltökélt cselekvés váltja majd. A szomorú tény, hogy a demoralizáció teljes mértékben megfertőzte a fogyasztói kultúrát. Bebiztosított infrastruktúrájával, a kollektív ellenállás minimálisra redukált esélyével minden jel arra mutat, hogy ez az idejétmúlt szisztéma – melyet hívhatunk katasztrófa-kapitalizmusnak – egész addig fennáll, mígnem egy globális méretű katasztrófa fogja kikényszeríteni az új utak keresését.
