A tudomány bukása és a szakértelem csődje nem kizárólag az eleddig térdre rogyva hiábavalóan imádott tekintélyszemélyekre hozza el a kíméletlen ítéletet, de maguk a tudomány intézményei, szaklapnak hazudott pamfletjei és egyetemi kutatóközpontjai is elszenvedik jól megérdemelt hanyatlásukat.
Mialatt világosan láthatjuk, hogy a rendre a tudományos eredményekre, elméletekre, statisztikákra hivatkozó fehér köpenyes muksók immár többször tévednek, mint ahányszor igazuk van, eközben a tudományos kutatási közeg replikációs krízise a komplett intézményrendszerbe vetett bizalmunkat hajítja az emberi tudás történelmének szemétdombjára.
Miről is van szó? Amennyiben a tudományos “eredményeket” minden körülmények közt igaznak és megcáfolhatatlannak szükséges elismernünk, rendre minden mérésnél ugyanazon adatokat táplálván a kutatás folyamatába tökéletesen megegyező eredményekre és konklúziókra kéne jutniuk a tudósoknak, függetlenül a kutatások konkrét helyétől és időpontjától.
Csakhogy nem ez történik. Kiváltképp a nem egzakt tudományok területén (pszichológia, szociológia, pedagógia és bizonyos mértékig az orvostudomány is) lefolytatott kutatások helyszíne, időpontja és vizsgálati csoportja(i) radikális mértékben befolyásolják a kinyerhető eredményeket. Ám a replikációs krízis nem áll meg ennél a pontnál: gyakran ugyanazon módszertan, helyszín, vizsgálati csoport mellett is teljesen különböző eredmények születhetnek.
A replikációs krízis ránk, pórnépre vonatkozó következménye, hogy a tudósok, doktorok, elöljáróink olyan szakmai módszertanokat erőszakolnak ránk vagy olyan tudományos protokoll mentén igyekeznek minket kezelés alá vonni, melyek nemhogy haszontalanok, hanem olykor bizony rendkívüli kárt okozhatnak egészségünkben, életvitelünkben, akár testi épségünkben is. Nem véletlen, hogy napjaink telefonbámuló zombijai már inkább megbíznak a mesterséges intelligencia diagnózisában, mint saját doktoraik szavában.
A replikációs krízis tudományos világra visszavetített következménye viszont inkább komikus, mint tragikus. A tragédiát mi magunk szenvedjük el, amikor a mindenféle hasraütéssel kitalált hülyeséget olvasgató doki elkezd ezekkel “gyógyítani” – jobban járunk, ha inkább a sárkányfűárus portáján válogatunk a népi medicinák közül, azok talán életben hagynak minket.
Fedjünk fel néhány kulisszatitkot a replikációs krízisben vergődő tudományos papírok sorsútjáról.
Azt hihetné az ember, egy agyonnobeldíjazott tudós játszi könnyedséggel képes válogatni a valóban hiteles és szélhámos papírok közül, mindig el tudja választani az ocsút búzától. Ehhez képest pont az ellenkezője igaz.
Marta Serra-Garcia és Uri Gneezy, a University of California viselkedés-közgazdászai temérdek pszichológiai, gazdasági és természettudományos szaklapot elemezvén ama következtetésre jutottak, hogy
a replikálhatatlan kutatások eredményeit 153-szor nagyobb arányban citálták forrásként más kutatásokhoz, mint a sikeresen megismételt vizsgálatokat.
A két kutató szerint a tudósok egyáltalán nem törődnek a valósággal, hanem mint a számítógépes algoritmusok, egyszerűen jóslatot tesznek arra, mely papírok eredményét fogják a közeljövőben nagy valószínűséggel replikálni, és azokat citálják be a maguk agendájának visszaigazolására.
Mint látható az eredmények láttán, a tudósok 153-szor tévednek, hogy egyszer igazuk legyen. Mily lenyűgöző zsenialitás!
Na de egyetlen ilyen kísérletből ne vonjunk le messze menő következtetéseket. Szerencsére akadnak még a tarsolyban hasonszőrű vizsgálatok, melyek helyreigazítják a tudományos világ megtépázott renoméját.
Rögtön itt egy másik eredmény, ugyanazon kutatócsoporttól. Következő körben 139 olyan kutatást válogattak ki, melyeket sikerült később is replikálni, majd azt vizsgálták, az ezekre hivatkozó papírok közül hányat sikerült végül ismét replikálni. Eredményül kapták, hogy mintegy 20 ezer papírból 16-szoros arányban citálták forrásként más kutatásokhoz azok replikálhatatlan eredményeit.
Paradox módon nem ez a legsokkolóbb konklúziója a kutatásnak. Azt hihetnénk, a replikálhatatlan kísérletek aránya a pszichológia és szociológia területén a legmagasabb, míg haladván az egzakt tudományok felé (természettudományok, mérnökség, matematika) egyre kevesebb replikálatlan eredménnyel találkozunk. Hiszen egyre szűkebbé válik az értelmezési keret, a roppant specifikus számadatok pedig nyilván nem tévedhetnek.
Ehhez képest a kaliforniai kutatók a természettudományos szaklapokban találták a legtöbb replikálhatatlan kísérletet, mintegy 300-szoros számarányban a már megismételt és igazoltan hiteles kutatásokhoz képest! Ebben az arányszámban semminemű szignifikáns eltérés nem mutatkozott, amennyiben a légből kapott kutatásokat szűrték a kísérlet országára, a tudósok nemére, életkorára, vagy akár ama mérce szerint, hogy hányan dolgoztak együtt a munkacsoportban.
Egy fokmérce van tehát, a hazudozás mindenáron, mert az ingyenélő állomány erőteljesen presszionálva van, hogy márpedig valamilyen tudományos eredményt le kell tenniük az asztalra, függetlenül attól, keletkezik-e bármi ilyesmi a vegykonyhájukban.
És még mindig nem értünk a légből kapott tudomány lenyűgöző eredményeinek végére. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy visszavonnak kutatásokat – az ezredforduló környékén ilyen évente alig néhány tucat alkalommal fordult elő, most minden évben több ezerszer. Mi lesz ezeknek a sorsa?
Általában megkapják a “VISSZAVONT” plecsnit az oldalaikra, ezt követően éves átlagban 7 százalékkal kevesebb tudós hivatkozik ezekre a hiteltelen eredményekre. Így van, egy évvel a visszavonásukat követően még mindig 93 százalékos a rájuk tett hivatkozások aránya!
A vizsgálatot végző kutatók konklúziója szerint a tudományos szaklapok valamilyen oknál fogva presszionálva érzik magukat a szenzációhajhász írások publikálására, ebből kifolyólag a szerkesztők nyugodt szívvel szemet hunynak a kamu kutatások ezrei fölött. Ezekre hivatkozván befolyásolják emberéletek milliárdjait a tudományos világ felkent főpapjai, pusztítanak minket a káros egészségügyi protokolljaikkal, butítanak egyetemen a megjegyezhetetlen mennyiségű, de legalább érvénytelen “tudásanyaggal”.
Nehogy azt higgyétek, hogy véget ért a móka mára, éppenhogy csak bemelegítettünk. 🙂
A replikálhatatlan papírok mellett egyre hatalmasabb szeleteket hasítanak ki a tudományos világ tortájából a nyilvánvalóan fals számadatokra, fejből kifundált statisztikákra, illetve soha nem hitelesített mérési módszertanokra építő ál-kutatások.
Ezeket meglepően könnyű átütni a szaklapok szűrőrendszerén. Az elmúlt évtizedben több alkalommal is sikerült egy-egy neves kiadvány hasábjain teljesen kamu kutatásokat leközölni. Mindennek tényével úgy lehetünk tisztában, hogy a sikeres közlést követően a szélhámosok lebuktatják magukat, majd felfedik, hogy a komplett kutatást ők maguk találták ki, hogy ellenőrizzék, miféle tudományos igényességgel válogatják a kiadványok publikációikat. Hát, jobbára szinte semmilyennel. 🙂
Ahogy fentebb egy sanda félmondat erejéig megejtettem, immár éves szinten ezerszám érkeznek a tudományos folyóiratok szerkesztőségének asztalára a hamis papírok, melyek tartalmát jobbára zokszó nélkül le is hozza a tekintélyes tudóshad.
Ezek az ún. “peer review”, tehát szakértői ellenőrzésen átesett fecnik aztán meghatározzák az előttünk álló évek-évtizedek tudományos (vissza)fejlődési irányvonalát.
Búcsúzzunk el most a kaliforniai csapattól, és köszönjünk szépen a Magdeburgi Egyetem neuropszichológusainak, kik nem kevesebb, mint 5 ezer, a szakterületükhöz tartozó papírt elemeztettek ki a mesterséges intelligenciával. Ezen papírok mindegyike a “peer review” minősítést nyerte el.
A szoftver 90 százalékos precizitással képes detektálni a tudományos csalásokat, amely a vizsgált 5000 kutatás 28 százalékát jelölte meg érvénytelenként, vagy pedig plagizáltként.
Csak 2020-ban 1,3 millió orvosbiológiai kutatást publikáltak a nagyvilág tudósai. Ha ezekre mind a fentebb nevezett statisztikai eredmény érvényes, mintegy 300 ezer tudományos papír nem létező, fejből kitalált vagy más vizsgálatokból lopott adatokra hivatkozik.
Az MI által megjelölt papírokat aztán személyes ellenőrzés alá vették a kutatók, melynek eredménye szerint végül 63 százalékuk bizonyult egyértelműen és kétségbevonhatatlanul hamisnak.
A szorgosan őrölgető papírmalmok kiszolgálására komplett szolgáltatás-hálózat épült fel, melyek skálája a fogalmazóbotoktól a mesterséges intelligencia vezérelte adatgyűjtésen át a kenőpénzzel megvágott szakértőkig terjed, akik pecsétjükkel áldásukat adják a tudományosan hitelesített papírokra.
Egy komplett kamukutatás leközlése az összes rendelkezésre álló szolgáltatás igénybe vételével 1000 és 25 ezer dollár közt alakulhat a választott téma komplexitásától függően, miközben azokhoz sem vizsgálati módszertant nem szükséges megfogalmazni, sem kísérleti alanyokat nem szükséges gründolni. Roppant profitábilis vállalkozás tehát a tudományos csalás, az ezek nyomán megspórolt pénz pedig játszi könnyedséggel elfelezhető a tudósok és a publikációk szerkesztősége közt.
Érdekes, hogy eme vizsgálat szerint a papírok keletkezési helye összefüggésbe hozható azok nyilvánvaló hamisságával. A legtöbb áltudományos értekezést Kínából sikerült lefülelni, ezt követik a sorban az orosz, török, egyiptomi, majd indiai hallucinátorok.
Mivel egy magára valamit is adó doktornak kötelessége a legfrissebb elérhető tudományos eredmények nyomán finomítani a maga egyetemen tanult gyógyítási protokolljait, ezeknek a kamu kutatásoknak a publikálása, majd alkalmazása emberéletek millióit veszélyezteti, az államok és megrendelő intézmények pénztárcáját pedig dollármilliókkal rövidítik meg.
Az oxfordi pszichológus Dorothy Bishop szerint, ki maga önszorgalomból több ezer áltudományos papírt fülelt le, a tudományos csalás immár milliárd dolláros üzletté formálódott. Ez azt jelenti, hogy roppant busás pénzekkel jutalmazza a rendszer az emberéletek tönkre tételét és a nyakló nélküli erőforrás-pazarlást. Voltaképpen ugyanez a komplett kapitalizmus lényege.
