FIGYELEM: mostantól fogva a rendszerterror a sokszorosára fokozódik!

Elérkezett az iszonytató megpróbáltatások kora, melyek eljöveteléről az év eleji jóslatomban értekeztem. Nem tudom, hogy fogom kibírni a fokozódó terrort, mindenesetre immár a saját bőrömön tapasztalom a minden korábbinál elviselhetetlenebb és gyilkosabb össznépi aberráció következményeit.

Persze el lehet mondani, hogy mivel magam jeleztem előre az immár hús-vér valósággá lett eseménysort, lett volna idő előre felkészülni és a tomboló sátáni elmebetegség-járvánnyal szemben bombabiztos lelki védelmet kiépíteni, de higgye el mindenki, hogy teljesen más tészta valamit jó előre meglátni, és más azt élőben és valós időben megtapasztalni. Úgy, ahogy a mészárlás lezajlik, annak konkrét módozatára tökéletes lehetetlenség kellő hatékonysággal felkészülni.

A mostani gyilkolászási hadjárat oly horderejű, hogy a mi nemzedékünket hasonszőrű megrázkódtatás még soha nem érintette. Aki azt hitte, a 2008-as összeomlást követő kilakoltatási hullám, a COVID-karantén vagy az emberiséget megbillogozott háziállatok kondájaként magántulajdonba helyezni kívánó újvilágrend-aspiránsok ténykedése jelképezte a világvégét (mely akciók ráadásul többszázmillió halálos áldozatot követeltek maguknak), az szinte semmit nem élt meg abból a totalitárius tömeggyilkolászásból, amely épp előttünk áll és aminek a küszöbére léptünk.

Bárcsak lenne módon felemelőbb híreket közölni, de jelen helyzetben az igazság elhallgatása még több embert rángatna bele a sírgödörbe, mint ahányat a végső haláltusájában vergődő rendszer elintézne, amennyiben a népesség igazságra fogékony kisebbsége sem szívlelné meg a figyelmeztető szavakat.

Az immár aktívan tomboló harmadik világháború csattogó zöreje azért nem harsog minden létező csatornából, mert ez a népirtási hullám alattomosabb és álcázottabb elődeinél. A százmilliók elhullását magukénak követelő csaták végkimenetele nem a harctéren, frontvonalakon, lövészárkokban dől el. Valójában elképzelhető, hogy egyetlen pisztolylövés eldördülése nélkül zajlik le a komplett világégés.

A globális világháború az emberiség ellen ez alkalommal mindenki saját személyes terében zajlik: a munkahelyeken, a hivatalokban, odahaza az állítólagosan szent család “idilli és meghitt” közegében, az egyének elméjén belül. Ezeken a hadszíntereken dőlnek el a nagy ütközetek, melyek az életben maradásunk vagy épp elhalálozásunk tényét generálják.

Azt fogjuk tapasztalni, hogy életünk kioltására legerőszakosabban igyekvő embertársaink nem mindenféle mesebeszédekben hangoztatott távoli migránskaravánok, különféle felségjelekkel felvértezett idegen alakulatok, Putyin atomcsapásai lesznek. Ehelyett saját családtagjaink, testvéreink, szüleink, kollégáink, vagy akár barátaink készülnek belerángatni minket a koporsóba.

Nem kéne, hogy bárki is meglepődjön ezen. Tulajdonképpen egy kétezer éves történet szó szerint csattanós lezárásának lehetünk szem -és fültanúi. Jézus két évezreddel ezelőtt figyelmeztetett mindannyiunkat, hogy a saját háza népe lesz az ember ellensége, és aki jobban szereti fiútestvérét, lánytestvérét, anyját, apját, vagy akár saját gyerekét is, mint őt magát, az nem méltó őhozzá.

Miféle jelekben és folyamatokban nyilvánul meg konkrétan eme néppusztítás esszenciája? Rendkívül nehéz erre a kérdésre tökéletesen kimerítő választ adni, és nem is vállalkozom rá. Mint említettem, a személyre szabott terror érájában mindenki a saját rejtett, belső félelmeinek, szorongásainak, gyengeségeinek megfelelő elnyomást fog kapni az arcába. Gyakorlatilag nem lesz két egyforma áldozata a tárba helyezett sorscsapás-sorozatnak.

Néhány támpontot azért mégiscsak illendő adni az elkövetkező tomboló-hörgő terrorhadjárat mibenlétének azonosítására, így néhány általánosabb jellegű példán keresztül megvilágítom a lényeget azok számára, akik még mindig nem tudtak teljesen felébredni.

Valamelyik családtagunk (jellemzően az idősebbek közül) totál megvadul, s elkezd fékeveszett módon tombolni, vagy épp verbális terrort alkalmazni velünk szemben.

Valamely kollégánk szemlátomást ok nélkül összeveszik velünk, vagy a főnök hülyül meg, s elkezd vagy a cége villámgyors romba dőlését szavatoló intézkedéseket foganatosítani, indokolatlan létszámleépítéseket eszközölni, mérleg-főkönyveket hamisítgatni, stb.

Akármerre járunk, vegyesen ismerőseink vagy idegen embertársaink, kikkel napi életvitelünk során véletlen összefutunk, elkezdenek mindennemű előjel nélkül konfrontálódni velünk, megtámadnak bennünket, válogatott szitkokat szórnak felénk, igyekeznek létünket pokollá tenni.

Kicsit kijjebb merészkedvén komfortzónánkból, a rendszer összeroppanásának egyre tagadhatatlanabb, mégis rendre elhallgatott jeleivel találkozhatunk. Az egyes elektronikus fizetési rendszerek tömegével hülyülnek meg, egyre több helyütt ütközünk nem várt technikai problémákba, s ami még rosszabb, mi magunk is roppant frusztráltakká válhatunk e hétköznapi bosszúságok által, ami kedvező táptalajt nyújthat a spirituális lesüllyedésünkhöz, majd lelki megsemmisülésünkhöz. Pont ez egyébként a ki nem mondott célja a bennünket bántalmazni igyekvő elemeknek.

A rendszerfolyamatok végérvényesen belefúródnak a földbe: a fél világ recesszióba és humanitárius katasztrófába süllyedt, az államhatalmak háborús gazdaság és fiatalságra kivetett munkaszolgálat által kívánják visszaerőszakolni a rendszerbe a kifelé menekülő tömegeket.

A NAV elkezd véletlenszerű inkasszókat és végrehajtásokat foganatosítani, igyekeznek a lakosságot mindennemű vagyonuktól és használati tárgyuktól megfosztani. A hatalom egyre több kifundált jogi alapú terrorral sújt minket, melyekkel szemben képteleneknek bizonyulunk a védekezésre.

Nagy vonalakban a hétköznapi bullying, verbális agresszió és elmebeteg megnyilvánulások sokszorosára duzzadását tapasztalhatjuk meg az elkövetkező időszak során, mialatt egyúttal a napi szintű frusztrációt előidéző technikai és adminisztratív problémák hada is maga alá temethet minket.

Annyit írtam már a rendszer végső pusztulását kísérő karhatalmi és társadalmi terrorhullámok soráról, hogy nem kívánnám ismételni magam, mindenesetre illendő egy viszonylag elfogadható indoklást nyújtanom a folyamatok tényleges miértjére.

Az össznépi fékeveszett tombolás kiváltó oka, hogy a rendszer az utóbbi évszázadok során rendre az igazság szellemével homlokegyenest ellentétben álló önkényes morális kódex és semmiféle erkölcsi alappal nem bíró törvényi és szabályrendszerek alapján befolyásolta az életünket. E folyamatok során, bár az ideológiai bázis gyakorta változott, a rendszer rendre két, olykor három kategóriára szabdalta szét a népességet, mely kategóriák rendkívüli felszínességgel a behódolók és ellenállók címkéjét nyerik el. A harmadik kategóriát a rendszerint totalitárius hatalmakra jellemző “kiirtandók” képviselik, akik a maga őrjöngő viselkedését külső objektumokra kiszervező diktátor szerint konkrét kiváltó okai a behódolók és a behódolást elmulasztók tábora közti megosztottságnak. Ezen “bomlasztó” elemek léte nélkül kizárólag a behódoló kategória létezne a bolygón.

Innentől válik érdekessé a sztori, ugyanis a jelenkori szituáció – látszólagosan – nem feleltethető meg a hajdanvolt, tömegeket kontrolláló egyeduralmak rendre kettéhasadt kategóriáinak. Pedig dehogynem! Csak épp az atomizált individuumok világában következik be a kétfelé szakadás.

Egyrészt, konkrét megnevezhető uralkodó személy vagy személyek nélkül (mely kívánalom alól napjainkban is akadnak kivételek, melyek aktív személyi kultuszt űznek, lásd Magyarország példáját) a rendszer annak látszatát kelti, hogy a a Föld bolygó minden egyes tagja automatikusan és alanyi jogon része a rendszernek. Voltaképpen a rendszer jelenti az egyetlen és kizárólagos univerzumot, melyen kívül nincs létezés, nincs természet, nincs ember, nincs semmi.

Ez azt jelenti, hogy a rendszer az eltelt évszázadok során isteni rangra emelte magát, továbbá kizárta a létezés jogából ama személyek garmadáját – melyek a őrjöngő, tomboló rendszerfétisiszta tömegekkel szemben alkothatnak akár csendes és visszavonult többséget is, de azt minimum elmondhatjuk róluk, hogy elszigetelt, megvetett, lenézett, olykor vehemensen gyűlölt kisebbségről van szó -, kik vagy saját maguk nem szeretnének a rendszer alávaló és feltétel nélküli szolgáivá válni, vagy a rendszer taszítja ki őket magából az alanyi jogú megfelelésre való képtelenségük okán.

Ezért a behódolókkal szemben álló kitaszítottak csoportját, bár tényleges hús-vér valójában ugyanúgy jelen van a létezésben, mint ezer évekkel ezelőtt, ennek a bizony roppant jelentékeny kisebbségnek a létjogosultságát a rendszer nem ismeri el.

Így az univerzális és magát isteni rangra felemelő rendszer voltaképpen egyféle kategóriát ismer, a behódolók táborát, és aki ezen a körön kívül esik, a rendszer szempontjából nem létezőnek számít.

Meglepő módon egyes statisztikák – rendszeristenség ide vagy oda – mutatnak néminemű képet és reális tényeket a nemlétező kitaszítottak összetételéről és számosságáról. Amerikában úgy hívják e kategóriát, hogy nincs a munkaerőpiacon. Az ő számuk folyamatosan növekszik: a 60-as években, a rendszerből kicsatlakozó hippimozgalom kellős közepén nem érték el a 60 millió főt, mostanra legvisszafogottabb becslések szerint is száztízmillió “hadra fogható” férfi és nő hiányzik a munkaerőpiacról.

Temérdek országban más jellegű, külön bejáratú megnevezést nyernek maguknak e kitaszított rétegek. Japánban a házasodni és gyereket vállalni nem kívánó, tízmilliós nagyságrendű férfitársadalmat fűevőkként gúnyolja a szleng, míg egy nagyjából hárommilliós, a szülői ház szobájába magát akár évtizedekre bezárkózó réteg a hikikomori (befelé forduló, magának való) megnevezést nyerte el a rendszertől.

Ezek a rendkívüli sokféleségnek örvendő kategóriák voltaképpen egyetlen tömörülést alkotnak: a rendszeren kívüliek táborát, kik a hatalom által a “tökéletes körforgás” fenntartása érdekében elvárt mérföldköveket, mint házasság, munkába járás, családalapítás, totalitárius függőséget bebetonozó hitelkonstrukciók igénybe vétele és fogyasztói termékek vásárlása nem tudják, vagy nem is akarják abszolválni.

Őket az egyszemélyi világháború folyamatával összekötő kapocs, hogy földrajzilag vagy demográfiailag szegregálandó, egységesen megsemmisítendő csoportok helyett ezen egyének milliárdjai a világ gyakorlatilag minden családján, munkahelyén, iskolájában, baráti környezetében és nyilvános terein szétszórva jelennek meg, ebből kifolyólag lehetetlenség őket a régi korok szokásjogának megfelelően egybegyűjteni és elpusztítani.

Mit tehet a rendszer egy ilyen helyzetben, amikor a részéről lúzerekként, renitensekként, adócsalókként, bukdácsolókként, munkakerülőkként, disznó módjára elleni nem kívánó hálátlan prolikként elkönyvelt rétegek kezdenek szép lassacskán a rendszer megsemmisülését indikáló arányban jelen lenni, sőt, bizonyos fokmércék szerint most először a történelemben többségre jutni?

Mivel a hatalom önmagában véve totalitárius intézmény, s nép előtt mutogatható császár vagy diktátor ide vagy oda, demokratikus maskarába öltözvén sem képes másképp viselkedni, mint ami voltaképpen az isten adta lényege (egybegyűjteni, megbélyegezni, majd magához láncolni az Istennel szemben a sátánhoz hű tömegeket), ezért az egyetlen tényleges forgatható fegyver a hatalom kezében az elnyomás és terror fokozása addig a mértékig, míg a nagy többség behódolása nem szavatolható.

És itt bukik el a hatalom, majd száll alá a pokolba az általa nem létezőként nyilvántartott ellenállókkal, rendszeráldozatokkal, kitaszítottakkal szemben.

Mivel a rendszerből kihulló, egyre terebélyesebb tömeget képező vesztesek és páriák kizárólag az önkényes, létjogosultságot, privilégiumokat és szükségleteket egyaránt a maga kénye-kedve szerint porciózó hatalomnak köszönhetik elbukásukat, a totális hatalom bebiztosításának eleddig sikeresnek számító módozata, amely az emberi szükségletek egyre szorongatóbb, szabadulhatatlanabb és erőszakosabb kontroll alá vonását jelentette, ezúttal csúfos csődöt fog mondani.

Ahogy Hamvas Béla fogalmazta: meg kell nehezíteni a behódolást, mert az üres jelszavak és rigmusok skandálása, melyet a korabeli ideológiai szerveződésű rendszerek megköveteltek, már nem keletkeztet a nép körében feltétlen hűséget. Bemagolják, majd robot módon szajkózzák az elvárt mantrákat, de a tettek mezején nem nyilvánul meg a népesség uralkodó osztály iránti feltétlen imádata.

A liberális demokrácia és szabad piaci kapitalizmus elmúlt mintegy 50 esztendejében tehát olyan módszertant kellett kidolgoznia a hatalomnak, ami a rendszer alanyi jogú imádatát és feltétel nélkül való kiszolgálását tökéletesen elkerülhetetlenné teszi, miközben nem alkalmazhat nyílt színi terrort a maga totalitásának leleplezésére, mert akkor az emberek elkezdenek fejvesztve menekülni belőle.

Voltaképp tehát a passzív és alanyi jogú alávetettség stratégiáját igyekezett alkalmazni a népesség felett a fogyasztói társadalom.

Ennek keretében a hatalom temérdek apró puzzle-darabkára szabdalta fel magát, a maga totalitárius és tömeggyilkos identitását a tekintélyelvűség háttérbe helyezésével visszatartotta, s mint keresztes pók a hálójában, türelmesen várta, hogy a legyecskék egyesével, de előbb-utóbb kivétel nélkül mind megakadjanak a maga kis szabadulhatatlan hálójában, s a színfalak mögött fogvicsorgatva tenyerét dörzsölő lélekgyilkos burzsoázia jókat lakomázhasson a hiábavalóan vergődő szerencsétlen áldozatok véréből és húsából.

A rendszer innentől nem vár feltétel nélküli behódolást. Automatikusan, születésed jogán a rendszer része vagy. Mihelyt anyád kitol téged magából, a hatalom azonnal anyakönyvezteti és vakcinákkal bökögeti az éppen világra jött szerencsétlen piciny babát, hathatósan demonstrálván, hogy a megszületett jövevény kinek a privát tulajdona, ki rendelkezhet felette élete végéig, megszabván földi létéhez kijutott életesztendei minden egyes motívumát.

A magántulajdonba helyezett csecsemő idomításának, indoktrinációjának, majd szolgasorba vetésének mindennemű mozzanatát a szülő szíves örömmel finanszírozza (egyebet objektíve nem is lehet), miközben a gyermek folyamatosan csúszik kifelé a családi fészekből, bele a hatalom fojtó karjaiba.

Az egyirányú diktatúra intézményének és egyoldalú behódolás követelményének köszönhetően a gyermek megtanulja, hogy kizárólag az előkelő pozíciókba ültetett tekintélyszemélyek kézcsókdosása és hivatalos pecséttel ellátott könyvecskébe vésett ragyogó érdemjegyek abszolválása által viheti bármire is, ami a valóság terében a kárhozat sztrádáján való, sebességkorlátoktól jobbára mentes hasítást jelenti.

Bár egyes pszichológiai tanulmányok szerint a gyermekek személyisége 8 éves korukra jobbára rögzül, ennél jóval magabiztosabban és a kötekedő hangok elnémítását szavatolóan kijelenthetjük, hogy mire a lurkó kilép a minden karhatalmi aktor által nagy boldogan áriázott “nagybetűs életbe” (tehát a halál torkába), addigra mindennemű tanulás, fejlődés, tapasztalás lehetőségétől tökéletes elvágásra kerül, amely információkat és tudásanyagokat nem a hatalom plántálta belé a maga személyes érdekei mentén.

A többit meg már tudjuk: végeláthatatlan kudarcok sorozata, napi szintű megaláztatás, kiégés, depresszió, milliárdos cicafiúval elhajtó feleség, s végül az immár kifejezetten megváltó aktusként számon tartott halál. Ennyiből áll az élet, mellyel a rendszer megajándékoz minket.

A rendszer kettős szorongatás és skizofrén önellentmondások sokasága által szavatolja a jobbágyok magatehetetlenségét. Miután a rendszer ezernyi kiismerhetetlen, ám megfelelő jogosultságokkal felvértezett aktorok által könnyű szerrel kijátszható törvényrendszerrel az ember mindennemű önállóságát és cselekvőképességét megsemmisítette, megkezdődhet a betakarítás.

A kettős játszma abban nyilvánul meg, hogy miközben a hatalom úgy keveri a lapokat, hogy a rabszolgasorba süllyedt alattvalónak semminemű döntésre ne bizonyuljon lehetősége, melyeket nem a hatalom oszt ki részére jó előre, azalatt a láthatatlan módon irányított jobbágy rendszerkényszerből véghez vitt mindennemű akcióját mint az egyén önálló szabad választását tünteti fel.

Ha tehát én a rendszer alattomos totalitarizmusának megfelelni képtelen vagyok, nem maradok meg ott, ahova az a maga önkénye mentén dobálgat, ugyanakkor láthatatlan madzagok által diktatórikusan irányítgatott és cselekvőképességemtől megfosztott identitásommal nem lehetek tisztában, hiszen erről a tényről nem számol be részemre a rendszer, akkor az engem büntetgető, terrorizálgató, ellehetetlenítgető, hajléktalanságra, depresszióra, alkoholizmusra és öngyilkosságra kárhoztató oktatói kar, adóhivatal, köznyilvánosság, sógor, koma, barát, rokon, de még a saját anyám is zokszó nélkül vetheti a lelkemre, hogy mindennemű szerencsétlenségem és sorskudarcom kizárólag saját egyéni döntéseim következménye, csakis magamnak köszönhetem sanyarú életemet.

Holott minden egyes belőlem erőszakkal kiszakított, majd helyükbe ültetett életidegen puzzle-darabka az én bárminemű döntésem és hozzájárulásom nélkül került a személyiségembe és a fejembe.

A rendszer tehát szabadulhatatlan totalitarizmust, vele párhuzamban a szabadság illúzióját plántálja az elménkbe. Ennek köszönhetően amennyiben kénye-kedve úgy akarja, bármikor, bármilyen indok mentén szabadon, az ellenállás és retorzió lehetőségétől mentesen büntetgethet, terrorizálgathat bennünket, hiszen az képes az alanyi jogú megfelelés kudarcát egyéni elhajlásként láttatni.

A láthatatlan totalitarizmusnak és az egyénekre kiszervezett önbüntetési szisztémának hála a hatalom a már említett isteni szintre helyezheti fel magát, érinthetetlen és sérthetetlen entitásként trónolván a fejünk fölött, miközben az ukázai nyomán véghez vitt büntetés-végrehajtási és áldozat-megsemmisítési metódusokat szépen megvalósítja az általa kiszipolyozott szolgáktól elszedett alamizsnán élősködő végrehajtó kar.

A modern rendszer tehát ebben az egy tulajdonságában eltér a korábbi, sérthetetlenségétől mentes, ettől fogva megdönthető hatalmi szisztémáktól: az érinthetetlen istenekként trónoló hatalmi ágak e tulajdonságuk folytán képesek egyoldalú engedelmességet kipréselni az alattvalóktól, miközben a rendszer voltaképpen semmivel nem tartozik azoknak, kiváltképp nem igazságos törvénykezéssel és saját magát is érintő elszámoltathatósággal.

Így hát a Hamvas Béla által előre jelzett behódolás megnehezítése is játszi könnyedséggel megvalósítható. Az ember minden egyes levegővételével, iskolapadban töltött napjaiban, munkahelyen való agonizálásával agyának minden egyes neuronját kizárólag a makulátlan megfelelés soha le nem járó kényszereinek kielégítésébe ölje alanyi jogon. Önálló gondolkodásba, lelkiismeret növesztésébe, reménytelen létszituációja felismerésébe lehetőleg soha ne fogjon, mert az megteremti a veszélyt, hogy az ébredettek terebélyesedő csoportja a rendszert megingatja, a leghűségesebb csaholó kutyák és seggnyaló apparatcsikok az alattvalóktól elkobzott busás cupák nélkül maradnak, és a rendszer az azt feltétel nélkül és vallásos imádattal éltető rabszolgahad hiányában hamvába hol.

Ez a folyamat éppen most fogott bele a maga betetőződésébe. A hatalom azt képzelte, hogy bár a lakosság voltaképpen mindenhez segghülye, gondolkodásra és lelkiismeretességre képtelen – hiszen különben kénytelen volna felismerni sanyarú helyzetét, s nem tűrné a nyakára észrevétlenül helyezett járomot –, ugyanakkor bármilyen ukázt, legyen akármilyen nehéz vagy a körülmények mentén lehetetlenség is azt végrehajtani, tűzön-vizen át, alanyi jogon, ingyen és bérmentve teljesít.

A hatalom tehát olyan imbecilis és agyhalott népességet képzel el magának hűséges szolgaként, kik egyúttal képesek a lehetetlenre is. Végletekig fokozzák a termelékenységet, ötösre vizsgáznak minden tantárgyból, az őket alanyi jogon végrehajtogató, bőrüket is lenyúzó végrehajtó kar akcióival szemben korlátlan jovialitást, beletörődést, sőt mi több, feltétlen engedelmességet tanúsítanak.

Itt kapcsolódik be a képbe a lassacskán nyilvánvaló többséggé váló rendszer-kárvallottak csoportja. Ezekkel a rendszer úgy bánt el, hogy állítólagos hasznavehetetlenségüket konstatálván szépen egyesével lehúzta őket a vécén. Kiközösítette őket a társadalomból, elvette tőlük barátaikat, szeretteiket. Családtagjaikat ellenük uszították. A serényen dolgozó rabszolgahad felrúgta és leköpdöste őket – noha alkalmasint csak szimbolikusan –, végül pedig a sátán rendszere kivetette őket magából.

Ők nem a hagyományos értelemben vett renitensek, elégedetlenkedők, lázadozók, konspirátorok, akik a hatalom megdöntésére esküdtek fel. Még csak nem is feltétlen rendszerellenségek: ők az élet jogából kitaszított nemlétezők, akiket a rendszer többé nem ismer el emberként.

Rabszolgaként nem veszik fel őket arra való hivatkozással, hogy van egy fél éves lyuk az önéletrajzukban, vagy csillagjegyük nem passzol az interjúztatóéhoz. Orvosi ellátásukat megtagadja vagy elszabotálja a rendszer – még akkor is, ha éppenséggel fizetik a TB-t -. Az egyetemen elbuktatják őket, általában egy olyan tárgyból, melynek alapjában véve semmi köze a lurkó által választott szakmányhoz. A hivatalban megalázzák őket, s nemhogy semminemű segítséget nem kapnak senkitől, de még néhány jó kis bírsággal is megajándékozzák őket, csak a miheztartás végett.

Családon belül ők a fekete bárányok, akiket minden rokon lenéz és megvet, sopánkodva bámulván, hogy “mivé lett ez az ígéretes, gyakorlatilag minden iránt érdeklődést tanúsító gyerek”, aki immár szobájába zárkózván szóval sem illeti az őt depresszióba és öngyilkosságba kényszergetni kívánó agyhalott rendszerzombi söpredéket.

Ezek az egyének, kik immár sokmilliárdnyian tengődnek agóniában a világ minden létező sarkában, kezdenek szép lassacskán és ahogy a rendszer maga is viselkedik, tökéletes csendben, nesztelenül, láthatatlanul és teljes inkognitóban munkálkodni a rendszer és a hatalom megsemmisítésén.

Mire ez az immár elsöprő orkánná verbuválódó erő nyíltan megmutatja magát – s erre biza nem is kell sokat várni, ha így folytatja tovább aberrált és emberiségellenes viselkedését a társadalom –, addigra a hatalom halálos ítéletét szentesítő pecsét már meg is száradt a sátán részére kiállított halotti anyakönyvi kivonaton.

Igazán dicsőséges pillanatok lesznek ezek, mikor a mesterséges altatásban tartott lemminghad egyszercsak – immár a figyelemelterelés bárminemű lehetősége nélkül – ráeszmél arra, miféle eszményt szolgált komplett hitvány életén át, és kik azok a szerencsétlen áldozatok, akiket saját magára nézvést a retorzió esélye nélkül megrugdosott.

Ám eddigre késő lesz. A felébredésnek ama altatott jobbágyok körében, kik szeretnének a végidőkben a rendszer szolgáit sújtó átok alól kibújni, most azonnal be kell következnie.

Érdekes módon a Bibliában nem szerepel, ugyanakkor egyes apokrif apokalipszisekben olvashatunk a forgatókönyv konkrét részleteiről.

Eszerint a sátán, miután nyilvánvalóvá válik részére, hogy elveszett és sorsa végleg megpecsételődött, az őt idáig szorgalmasan segítő alattvalói felé fordul keserű agóniájában, majd számon kéri a vele együtt kárhozatra ítélt szolgahadat, kik közül nagyon sokan eddig is tudták, hogy rossz urat szolgáltak, mégis folytatták tovább hosszú éveken-évtizedeken át a védekezőképtelen áldozataik meggyalázását, agyonbüntetését, napi szintű verbális bullyingolását és igazságtalan elnyomását. Őket is alaposan megdorgálván ezt mondja:

Hát ha ennyire világosan tudtátok, hogy a rossz úr szolgálatába verődtök, akkor miért engedelmeskedtetek nekem? Miért csináltátok kivétel és ellenvetés nélkül mindig azt, amit én mondok nektek?

De ekkor már úgyis mindegy, hiszen a sátán s az ő hűséges szolgálóinak sorsa visszavonhatatlanul megpecsételődött.

A nemlétezők létjogosultságának el nem ismerésével ama fatális hibát vétette maga ellen a hatalom, hogy nem vette észre: van élet a rendszeren kívül is. Sőt, a valódi élet csak a karhatalmi ütlegen túl kezdődik!

Akik szociális páriákként, diszkriminált és megrugdosott áldozatokként kiestek a hatalom fojtogató markából, azok egyenesen az Isten ölelő karjaiba zuhantak, már ha ismerik ugye az istenüket. A többi hasonszőrű, Istent nem ismerő áldozat részére, kiket ilyen-olyan okoknál fogva a rendszer szintén kivetett magából, sajnos nem állt soha rendelkezésre egyéb lehetőség az idő előtti elhalálozáson felül.

Napjaink személyes apokalipszise tehát pontosan a nevezett folyamat meggyorsítására irányul: különválogatni a konkolyt a búzától. Meghatározni egyénenként, hogy ki legyen méltó a mennyek országára és ki az örök kárhozatra. Eleddig bőséggel volt idő megtérni és a rendszert elhagyni, mostantól fogva azonban minden irányból – a hajlongó rendszerszolgák egyre gyilkosabb szorongatása és a nemlétezők üldöztetése tekintetében egyaránt – a terror radikális felfokozódását fogjuk látni és tapasztalni.

Keserű igazság, de igazság, hogy anyád mindig is gyűlölt téged, az állítólagos barátaid csak a kihasználásodra és palira vételedre törekedtek, kollégáid rendre busz alá vetettek, mikor égett a ház az irodában. A hatalom meg magasról szarik a fejedre, amikor te szorulnál segítségre és támogatásra, kizárólag akkor kezd törődni veled, miután önként és térdre borulva elé veted hitvány tested, hogy az utolsó rajtad ragadt réteg bőrt is nyugodtan nyúzza le rólad.

Nem, ő nem akarja lenyúzni rólad a bőrödet, hát azt képzeled, a hatalom ennyire szívtelen? Dehogyis! Nem kapkodja össze a fajtádat, hogy tömegével vigyen titeket a cserzőüzembe. Szép türelmesen megvárja, míg magad jelentkezel nála és rebeged el könnyeiddel küszkövén a saját száddal, hogy szeretnéd maradék lenyúzható bőrödet felajánlani a magasságos hatalom istenség számára.

Hogyne volna választásod, hiszen nyugodtan akad lehetőséged mellőzni az evést-ivást, közlekedést, létezés jogát a karhatalmi kontroll alatt álló komplett bolygón, amennyiben mégsem szeretnéd a lelked tartalmát odavetni a tekintélyes hivatal elé, hogy az csináljon vele, amit akar, neked már úgysincs szükséged rá. Hát mit ér az üdvösség napi betevő falat, fedél, Gucci-táska és wellness-hétvége nélkül?

E prófécia lepecsételésére és méltó lezárására ki más is léphetne fel méltóbb személyként Hamvas Bélánál, ki következőképp ír az eljövendő új embertípusról, ki egyben a jelenkori emberiségtől elkülönülő új fajként is aposztrofálható:

…Tökéletesen új, hatodik emberfaj van kialakulóban. Amíg ennek a fajnak a Föld minden táján elszórt tagjai egyedül állottak, önmaguk előtt is úgy tűnt, hogy abnormis, lehetetlen lények, akik környezetükkel és világukkal nemcsak hogy nem tudnak megegyezni, hanem azzal egyetlen lényeges pontban sem érintkeznek. Ezek az emberek a Földön elszórva, magukban voltak, környezetüktől sarokba állítva és mellőzve. Idegenek voltak. Mert valóban idegenek voltak. Az új fajból minden valószínűség szerint igen sok ember el is veszett.

…Az új faj képviselőiben lassan kifejlődött a tudat: már nem vagyok egyedül. Az még titok, hogy a hozzám hasonlóak hol vannak. De már tudom, hogy vannak, és ha találkozom velük, felismerem őket.

A tömeg minden tagjában egyöntetűen titkos egyetértés él, hogy az új fajt elnyomja, elhallgattassa és letörje. Hogyha ő maga már elsüllyed, senki se maradjon felül.

Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni.

Csak szolgának és pojácának szabad lenni, minden egyéb tilos. A tömeg, már tudjuk, nem elmegyenge, ahogy még a jóhiszemű Le Bon hitte, hanem sátáni idióta. Még ma is azt hiszi, hogy uralomra jutott, és a világ fölött a hatalmat átvette.

Az összes kisdedet kiirtják abban a reményben, hogy az az egy is közöttük lesz, aki veszedelmessé lehet. De az az egyetlen Egyiptomban van. És mindig, minden esetben Egyiptomban van. Kiirtanak egy sereg embert, s akit halálra keresnek, megmenekül.

Nincs itt szó semmiféle uralomról. A katasztrófa nem a barbárság feltörése, hanem az özönvízbe való elsüllyedés. És ez az, ami ma történik. Nem az uralom kérdése ez, hanem a tömeghalálé.

Az egyre nagyobb mérvű tömegesedés drámájának vége, hogy a tömeg a tudattalanban elmerül… A világalkotásból egyszer és mindenkorra kikapcsolódik, mert anyaggá válik.

…A küzdelem már eldőlt, anélkül, hogy a harcra sor került volna. A hatodik faj és a tömeg sohasem állottak egymással szemtől szembe, kezükben fegyverrel, hogy az ütközetet megvívják. Tulajdonképpen nem is találkoztak.

Az új helyzetre való tekintettel a dolgok megértését újból kell kezdeni… Az embernek még sohasem volt annyira szüksége az isteni értelem fényének segítségére, mint most, amikor a dolgok megértését újból és elölről kell kezdenie.