Ez a cikk Pogátsa Zoltán „Fenntartható fejlődés” című könyve kritikájának második részét tartalmazza. Az előző olvasásához kattints ide.
Az elmúlt alkalommal Pogi könyvbe foglalt ideáinak jelentős aggályokat vagy hiányosságokat mutató részéről firkantottam egy kritikát, most arról fogok beszélni, mi mindent felejtett el megemlíteni Pogi a könyvében, továbbá néhány kimaradt megoldási lehetőséget is felvázolok a zöld transzformáció lehető legzökkenőmentesebb lefolytatásához.
Az első, amit fájóan hiányoltam a könyvből, hogy hova lettek a modern baloldal rendszeresen felemlegetett, majd rendre partvonalra sodort javaslatai a lakosság jóléti állapotának rendezésére?
Ilyenekre gondolok, mint radikális munkaidő-csökkentés a négynapos munkahéttel vagy a Keynes által javasolt szabadidős generáció forszírozásával. Mi a helyzet a vertikális specializációval, amikor az ember a roppant szennyező és nem csupán környezete, de saját maga szempontjából is roppant káros munkába járást fogja vissza, egyetlen, az élet megállását biztosító állás helyett több kisebb foglalatosságot magára vévén a létfenntartása biztosítására?
Visszatérhetne az otthoni önellátás, kézművesség, polihisztorság, s ezen elfoglaltságok kibontakozását rendre megtámogatná a technológia is, ha a rendszer hagyná. Ennek dialektikus ellensúlyozásaként nyilván a bérrabszolgaság vissszaszorulna, ahogy a lakosság totális kiszolgáltatottsága is a hatalom kényének-kedvének.
Mezőgazdaság szempontjából olyan, régen nem ismert módozatok terjedtek el, mint a szinte tökéletes körforgást biztosító akvapónia vagy a vertikális farmok intézménye, ahol az ember egy hálószobányi területen is megtermelheti élelemszükségletét – ráadásul egész évben szünet nélkül. A kézművesség forradalmasítását pedig a 3D nyomtatás vihetné véghez.
Ezeket a lehetőségeket rendre démonizálja a rendszer, holott kis odafigyeléssel tökéletesen környezetbarát létfenntartási módozatokká lehetne alakítani ezeket a technikai vívmányokat anélkül, hogy az embert az igényeiről való radikális lemondásokra kényszerítenénk. Persze a hatalom nyilván messze menőkig ellenérdekelt az emberiséget felszabadító vívmányok terjedésében, ezt elhiszem. De akkor tessék választani, a kettő közül melyik maradjon meg: a vadkapitalizmus, vagy a bolygó. Egy kis súgás: a bolygó pusztulása a kapitalizmust is magával rántja a sírba.
Egy másik igazság, amiről Pogi hogyhogynem elfelejti lerántani a leplet, a gazdagok és szegények fogyasztási szokásai közt tátongó szakadék. Nem pusztán a gazdagok radikálisan magasabb fogyasztásáról van szó házi medencékkel, jachtokkal és magánrepülőkkel, hanem hogy a környezetpusztításra alkalmas eszközeik is radikálisan eltérnek, elválasztódnak a szabvány lakosság kelléktárától.
Míg a hatalom arra törekszik, hogy a lavórban mosdó cigányt, a rőzsével fűtő nagyanyót, a munkahelyére ingázni kénytelen prolit hibáztassa a környezet pusztulásáért, addig temérdek vizsgálat kimutatta már, hogy a korszerűsítéseikkel és önként vállalt károsanyag-kibocsátás csökkentésükkel rendre következmények nélkül elmaradó gyáripar mellett a milliárdos burzsuj elit magánrepülőzgetései és a milliomos nyugdíjasok belakta óceánjárók felelősek a világ minden személy -és tömegközlekedési járművénél súlyosabb kibocsátásokért.
Ha tehát szeretnénk a károsanyag-kibocsátást radikálisan visszanyesni, mondjuk a mostani felére, akkor tán nem a szegény tehenek fingását kéne démonizálni meg az ember tüdejére szén-dioxid mérőt szerelni, hanem elegendő volna betiltani a globálisan is legfeljebb néhány millió főt kitevő burzsuj oligarchia magánrepülőzéseit és luxusjachtozásait, így rögvest teljesülne az évtizedek óta hiábavalóan kergetett kvóta.
A 8 milliárd szerencsétlent meg tessék békén hagyni. Persze az ő esetükben is szükséges törekedni a lehetőségekhez mérten legmagasabb fokú környezetvédelemre, de az eleddig rájuk erőltetett bohóckodások a szelektív hulladékgyűjtéssel meg a fával tüzelés évről évre belengetett tilalmával inkább csak erodálják a társadalmi környezettudatosság komolyan vehetőségét.
A legradikálisabb különbség gazdag és szegény között, hogy a milliárdosok pénzügyileg függetlenek a lakosság igényeitől (nem szükséges nekik termelni vagy szolgáltatást nyújtani, hogy ne menjenek tönkre), ugyanakkor a lakosság függ a kapitalisták irányító ténykedésétől (a tőke független és van individualitása, az élő ember függő és nincs individualitása).
Minden, a szabvány lakosságot érő jogfosztás, szén-dioxid kvóta, digitális pénz, szociális kredit és egyéb néppusztító ostobaság végső soron meg fogja akadályozni őket a rendszer követelményeinek való megfelelésben. Magyarán a zöld terrorral oktalanul és nyakló nélkül sújtott népesség kénytelen lesz a rendszer összeomlását előidézni, amennyiben a hatalmasok nem akarják lehetővé tenni, hogy a szolgaság magasztos és nem mindennapi kívánalmának a munkások eleget tehessenek a munkahelyekre járművel való bejárással, megfelelő, fehérje alapú tápanyagokat is gazdagon magukban foglaló élelem fogyasztásával.
Az emberek függnek a rendszertől és a munkától – ha elveszed tőlük a rabszolgaság lehetőségét, azt úgy értékelik, mintha az életüktől fosztanád meg őket. Ennek okán valós jólét sincs, az ember gyakorlatilag mindennemű fogyasztási cikkét a szórakozás kivételével, tárgyi eszközei, előfizetései, adósságtörlesztései összességét nem a személyes jóléte bebiztosítása érdekében kényszerül foganatosítani, hanem a rendszerfüggősége fenntartására. Ezek nélkül az embert a rendszer alanyi jogon kitaszítja a rabszolgáskodás jogából.
Nem kizárólag zöld transzformációs, de közgazdasági nézőpontból is súlyos hiányosságok vagy benézések rombolják Pogi könyvének renoméját.
Először is, a kapitalisták már réges-rég nem a lakosság igényeinek ellátásáért ténykednek. Az ő egójukat pumpolni és az általuk kitalált ideológiai bullshiteket, mint GDP, „gazdasági fejlődés”, produktivitás, financializáció tovább erőltetni tökéletes öngyilkosság a komplett emberiség részére. Márpedig Pogi, közgazász lévén egyszerűen képtelen eme absztrakt és az emberi működéssel semminemű viszonyt nem ápoló varázsigék bűvkörén kívül látni.
A finánctőke ma nem egyebet végez, mint a létfenntartás ellehetetlenítését a gazdagoknak rendre alanyi jogon kiosztogatott ingyen milliárdok által. Ebből semminemű fenntarthatóság, pláne zöld transzformáció nem fog megvalósulni. A tőkések kizárólag önérdekből veselkednek neki bárminemű gazdasági fejlesztés foganatosításának. Hót leszarják, adott beruházás jót tesz-e a bolygónak és a népességnek. Van profit, vagy nincs. Ez az egyetlen fokmérce.
Ugyanakkor a teljesítmény nélküli burzsoázia támogatásának hála a fogyasztói árak rendre úgy állnak be, hogy az alsóbb rétegek minden körülmények közt kiárazódjanak a szükségletekhez való hozzájutásból. Az ingyen pénzből a gazdagok visszavásárolják cégeik részvényeit (így a piacon hagyott maradék árfolyama az égbe lő), kisajátítják, majd Airbnb konstrukcióba helyezik a kihajigált devizahitelesek házait, felmarkolják és atombunkereik mélyébe halmozzák a szegények szája elől kiütött élelmiszert.
Persze az állam beavatkozhat a folyamatba, ami azt jelenti, hogy még tovább torzítja ezt az eleve életellenes szisztémát a maga perverz incentívarendszereivel, mint mindenféle feltételekhez kötött hitelek, támogatások, pályázatok. A lakosság szintjén a CSOK meg a babahitel pontosan ezt a folyamatot viszi véghez. Ezek még feljebb srófolták és elérhetetlenebbé tették a saját lakáshoz jutást a széles néptömegek részére.
Hazugság, hogy a GDP növekedéstől és „gazdasági fejlődéstől” az átlag ember is jobban él. Pogi vonatkozó ábráiban rendre csak a fejlődő országok felzárkózásának hiánya szerepel, de a fejlett országok közép -és munkásosztályának lecsúszása nem. Holott ahol a gazdag gazdagodik, ott a szegény szegényedik, mivel a kapitalizmus legjobb esetben is minden körülmények közt zéró összegű játszma. Valójában legtöbbször negatív összegű.
Pogi a nyilvánvaló tévedései mellett temérdek olyan témakört hagyott ki értekezéseiből, melyek korunk közgazdászai haladó részének (Michael Hudson, Varoufakis, Richard Wolff, Steve Keen, Róna Péter és társaik) elméjét mozgatják. Álljon alább néhány példa ezek közül.
Kimaradt a fejlett országok egyre szélsőségesebb gazdasági dualitásának elemzése. A fejlődő országokban ez az ipari kapitalizmus által foglalkoztatott és az odahaza nagy szegénységben önfenntartó tevékenységet végző rétegek közt feszül, ám nyugaton a már nevezett tőkés-munkás ellentét eszkalálódott oly mértékben, hogy nemhogy a két kaszt tagjai nem járnak közös összejövetelekre, ugyanazon éttermekbe és szórakozóhelyekre, nem művelik ugyanazok kikapcsolódási formákat, mint a szegények, de voltaképpen egy tökéletesen különálló buborékban tengetik létüket az eltartásuk kötelezvényét magukon hordozni képest proletár rétegekhez képest.
Beláthatatlan társadalmi katasztrófához, feszültséghez vezethet, hogy az uralkodó elit semminemű részt nem vállal a maguk által forszírozott rendszer fenntartásában, annak mindennemű kötelezvényeit és elvégzendő feladatait az elnyomott munkás rétegekre lőcsöli, ugyanakkor alanyi jogon elvárják, hogy a nekik szorgoskodó proletárok totalitárius létbizonytalanságban vergődvén örök adósságtörlesztésekre, csekk-befizetésekre, albérletek fizetésére legyen kényszerítve. Az elég hülye megnevezés végett köztudatból kikopott prekariátus nyomorának taglalása is hiányzik a könyvsorokból.
Végeredményben a munkás réteg örök befizetésekre van kényszerítve, miközben a tőkés réteg örök és kiapadhatatlan passzív bevételi forrásokhoz juthatott.
A két osztály bárminemű közösségvállalás nélküli elválasztódásának következménye, hogy az elitnek csak jogaik és pénzügyi érdekeik vannak, míg a munkásoknak kizárólag kötelezettségek és teljesítési kényszerek jutnak.
Mindez társadalmi értelemben anarcho-diktatúrához vezet, gazdasági szinten pedig refeudalizációhoz. A tőkés osztály érdeke, hogy a szegényeknek nemhogy saját eszközeik ne legyenek, a maradék használati tárgyaikat is előfizetési konstrukcióban legyenek kénytelenek üzemben tartani. Az önálló létezés megakadályozása a neofeudalizmus révén az egyik legfontosabb oka annak, miért nem lehetséges a jelenlegi gazdasági paradigmák közepette fenntartható gazdaságot működtetni.
Az sem szerepel még szavak szintjén sem a könyvben, hogy a kapitalisták mennyire könnyű szerrel és egyoldalúan rúgják fel a maguk eszményeit, amennyiben annak következményei a saját pénztárcáikat rövidítenék. Ilyen például az eredeti, Adam Smith-i értelmezésben vett szabad piac, ami a teljesítmény nélküli, kizárólag tőke vagy bérletjövedelemből meggazdagodni kívánó vámszedőktől való szabadságot jelentette, nem pedig az államtól! Aztán ott a kreatív rombolás, melynek ideáját jó egy évszázada messzire elhajították a kapitalisták, így válság vagy fejlődési kényszer esetén a kapitalizmus egyszerűen képtelen hathatósan reagálni a maga problémáira.
Ha jól emlékszem, Pogi tett kitérőt a bullshit munkák felé, de azt már kihagyta mondókájából, hogy a főnökök produktivitása a kiszolgáló személyzet improduktivitásának köszönhető. Ha nem volna a főnököknek mondjuk személyi titkáruk, akik beosztják nekik a meetingek, tárgyalások időpontját és elvégzik az üzlettel kapcsolatos egyszerűbb teendőket, a főnök sem tudna oly lenyűgöző termelékenységgel büszkélkedni, amennyiben mindezen feladatokat magának kéne elvégeznie.
Az tehát, hogy egy munka önmagában véve improduktív, nem jelenti automatikusan, hogy maga a munkás vagy munkakör is értéktelen volna. Mégis rendre ez az ítélet harsan fel velük szemben, és hogy produktivitásra kell őket kényszeríteni.
További kimaradt etap a profitráta devalválódásának problémája. Minél inkább a lakosság ellátása a feladata egy szektornak, annál alacsonyabb az abszolválható profit. Ennek köszönhetően a kapitalisták lassacskán nem hajlandók többé befektetni például a lakosság élelmezésébe vagy iparcikkekkel való ellátottságába, mivel ezek a szektorok kecsegtetnek a legalacsonyabb profitrátával. Minden ilyen jellegű biznisz monopolvállalatok és kartellek karmai közt van, melyek a profitráta alacsony szintjét ellensúlyozni képesek annak összegszerű nagyságával (a monopolizációnak köszönhetően). Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag néhány ezer ember a világon totalitárius központi kontrollt gyakorol a legalapvetőbb létszükségleteink előállítása és szétosztása felett, bizony! Ebből még nagy baj lehet.
Ennyit a kimaradt témakörökről. Nagyon gyorsan, röviden és vázlatosan értekeznék még néhány esetleges megoldási lehetőségről.
A zöld transzformációt lehetne kezdeni rögtön a szegény országok zöld energiához juttatásával (napelemek, szélerőművek). Ezek fenntartási és karbantartási költségei alacsonyak, és lehetővé válik általuk a hálózattól való viszonylagos függetlenség. A szegény országoknak pont erre van szükségük!
Bár károsanyag-kibocsátás megtakarítása szempontjából így nem érhetnénk el jelentős eredményeket, ez még mindig előnyösebb mód az ipari kapitalista országok erőltetett transzformációjához képest, mellyel szemben bizony roppant jelentős erők feszülnek, arról nem is beszélve, hogy akár rendszer-összeomlás lehet a következménye a felelőtlen akcióknak.
Ráadásul mondjuk Észak-Európába napelemeket telepíteni elég ostoba húzás, a végtelen nyár szegény népeinek (Afrika, Délkelet-Ázsia) hazájában viszont soha ideálisabb hasznosulása nem mutatkozik e technológiáknak!
A fejlett országokban célzott átállás kellene (az elektromos autó nagy tévút). Íme egy ötlet: a mopedeket, rollereket állítsák elektromos üzeműre, az autókat gázra, a haszonjárművek egyelőre maradjanak dízelesek. A vasutat alakítsák versenyképessé (legalább a fő vonalakon) a járművekkel szemben, és azok energiaellátását biztosítsa teljes mértékben zöld energia. Nem úgy mint most, hogy hőerőművekből irányítják az áramot a sínekhez.
A szelektív átállás lényege az volna, hogy a lehetőségek szempontjából abszolválhatatlan nyersanyag-szükségleteket, mint fájóan hiányzó ritkaföldfémek tömkelegét igénylő akkumulátorokat ne legyen már kötelező tömegével előállítani, mert automatikus kudarc lesz az eredmény, a nyersanyagok meg hiányozni fognak jóval fontosabb területekről! Továbbá az is jó volna, ha a villanyautók töltőit sem hőerőművekben égetett energiával táplálnák.
Kizárólag a privát jetek és luxus óceánjárók tiltásával a globális károsanyag-kibocsátás fele eltüntethető volna!
A tárolás problémáját (szél -és napenergia) meg lehetne oldani úgy is, hogy a szűk keresztmetszetre optimalizáljuk az előállítást, tehát sokszorosára növeljük a generátor-kapacitást. továbbá az elosztást megszervezzük a hiányosan termelő egységek között ahelyett, hogy roppant komoly akkukapacitást kelljen kiépíteni, ami bődületesen szennyező és egyáltalán nem állnak rendelkezésre szükséges ritkaföldfémek (egyébként hol vannak az évek óta belengetett forradalmi akkutechnológiák?).
A nap -és szélerőművek a geotermikusokkal együtt már elegendő energiát termelhetnek (egyébként 50 százalékban leváltani a fosszilis energiát is nagy szolgálatot tehetne). Magyarországon a geotermikus energia lehetőségei messze nincsenek kiaknázva, pedig kiváló potenciállal bírunk ebből a szempontból.
A légi közlekedés visszaszorítását nagy sebességű vasútvonalak (600km/ó!) kontinensenkénti kiépítésével lehetne abszolválni. Repülőjáratok csak kontinensek között vagy 2000 km távolságon túl volnának indíthatók. Persze ehhez például az öreg kontinensen félre kéne állítani a roppant káros nemzetállami dacot, ami hamarosan a komplett Európát visszalöki a sötét középkorba, miközben Ázsia és Amerika az egész világot letarolja, Afrika pedig Európa helyébe lép létszínvonal szempontjából.
