A következő bekezdések Pogátsa Zoltán friss könyvének kritikáját tartalmazták volna, ám a vázlat megszerkesztését követően mégis úgy döntöttem, hogy egy általánosabb jellegű boncolást készítek a benne megfogalmazott problémákról.
Miután átfutottam a „Fenntartható gazdaság” címet elnyert könyvet, rögvest el is mondanám, mi vele a fő probléma: nem arról szól, ami a lényeg volna. Sok minden hiányzik belőle, ami az elmúlt évek során valós vagy legalábbis valósnak vélt (a lakosság egyes rétegeinek feltüzelésére alkalmas) problémakörként mozgatta meg emberek millióit, ugyanakkor lényegtelen vagy a valósággal igencsak szellős viszonyt ápoló topikok roppant részletes boncolás alá esnek benne.
Lássuk ezeket szépen egyesével. Amolyan bevezetésképp elmondanám, hogy a mai baloldalnak hívott politikai tömörülés (melybe katyvasz-szerűen immár mindenféle csoportok beletartoznak, még gazdasági értelemben jobboldali neoliberálisok is) egyszerűen nem akarja látni a társadalom valós helyzetét. Holott ha valamikor, hát most égető szükség volna a „Gazdaságfilozófiai kéziratok”, vagy „A magántulajdon rablás!” jellegű irodalmak előkaparására a fiók mélyéről (melyeket tán maguk a Marxisták sem olvastak el soha), mert irtózatosan nagy a baj a rendszerrel. Ugyanakkor a jelenlegi baloldal a woke hisztérián felül az égvilágon semmit nem tud, talán nem is akar hozzátenni a megoldáshoz.
Mialatt a világ lángol, közben a marxisták békésen alukálnak, Krisztus önjelölt követői meg az össznépi utcai tébolyda elől elrejtőztek a szélsőjobb szoknyája alá.
Már ott elbukik Pogi, hogy ezt a rendszert nem lehet (kiváltképp emberi erővel) megváltoztatni. A hatalomnak sem érdeke mindez, de ahogy azt Marx óta jól tudjuk, minden narratíva az uralkodó osztály narratívája. Ők pedig nem fognak beleegyezni semmilyen megoldásba, melyek az ő lassan billió dolláros vagyonukat százmilliárdosra faragnák le, a százmilliárdosokét meg tízmilliárdosra.
Azért javasolnak ők is megoldást: azt mondják, a lavórban mosdó cigány, a rőzsével fűtő nagyanyó, meg a tehenek fingása felelős a klímaválságért. Meg kell adóztatni, szén-dioxid hitelkártyát kell verni ezekre a renitens és pazarló szegényekre. A nincstelenek levegőt se vehessenek.
Nem hiába reagál erre a narratívára oly módon a szélsőjobb, hogy valójában te vagy az a karbon, amit le akarnak csökkenteni.
Továbbá a hatalom célja minden körülmények között, hogy saját maga istenként trónoljon az alattvalók fölött, miközben azokat erőszakkal lenn tartja. Hogyan jön ide mindez? Mert Pogi egyébként roppant célszerű (épp ezért soha meg nem valósuló) megoldási javaslata a klímaválság, globális krízisek és nyersanyaghiányok problematikájára, hogy a gazdag országok (elsősorban Amerika és az EU) gazdasági növekedését rekesszük meg, miközben továbbra is teret hagyunk a fejlődő országok felzárkózására.
Mivel a dollármilliárdos elitek pontosan ennél a bolygószintű átlagnál 4-6-szor nagyobb károsanyag-kibocsátású országokban élnek, nem fogják hagyni, hogy bárki a fejük fölött átüssön egy efféle diktátumot. Arról nem is beszélve, hogy a nyugati infrastruktúra és lakásállomány zöldítése érdekében a komplett gazdaságot le kéne lőni, az adósságokat lenullázni, és zéróról felépíteni újra a nagyvárosokat, ipart, vidéket, gyakorlatilag mindent. Ez objektíve soha nem fog megtörténni.
A kreatív rombolás valaha a kapitalizmus egyik fő ideológiai pillére volt, ám ennek mára írmagja sem maradt. Nem fogják engedni a burzsujok, hogy kizöldítsd a gazdaságukat.
Annál kedvezőbb táptalaja a fenntartható fejlődés, zéró növekedés, karboncsökkentés és egyéb zöld delúziók világa a reakciós fasizmusnak.
Többször említettem már, a teljesség kedvéért álljon itt újból példaként, hogy az embereknek napjainkban már nem úri passzióból van autójuk, hanem hogy a rendszertől való függőségüket bebiztosíthassák. Kiváltképp Amerikában akinek nincs autója, az nem tud bejárkálni a munkahelyére, mert a legtöbb városban nincsen tömegközlekedés, de gyakran bicikliút vagy járda sem! A legtöbb nagyvárost, kiváltképp a nyugati parton kizárólag az autók és a zónarendszer kiszolgálására rendezték be.
Ilyen körülmények között a részünkről pazarlásnak ítélt létmód nem felesleges luxus, hanem egyenesen létszükséglet! Ugyanez a helyzet korunk legtöbb technikai béklyójával – internet, telefon, bankszámla, számítógép: ami huszonéve úri passzió volt csupán, most nélkülözhetetlen kellék. Az e-mail cím, LinkedIn profil vagy telefonszám nélkül állásokra jelentkezgető munkások nem takarékosnak, vagy akár csak régimódinak számítanak a munkáltatók szempontjából, hanem foglalkoztathatatlannak. Senki nem fog postai levélben értesíteni, hogy sajnos nem önt választottuk.
Amennyiben a hatalom az autónk elhagyására igyekszik kényszeríteni minket anélkül, hogy teljes értékű helyettesítő eszközöket ültetnének azok helyébe (gondolok többek közt az évtizedek óta elmaradó gyorsvasút-építésekre, helyi tömegközlekedés szervezésére és metróalagutak fúrására), akkor az emberek azt fogják érezni, akár szó szerint, hogy meg akarják őket ölni.
A Fülöp-Szigeteken, vagy roppant kis távolságokat áthidaló országokban (Hollandia, a kisebb EU-s országok többsége) lehetséges biciklivel bejárni a munkahelyekre, az olykor száz kilométeres ingázásokat megkövetelő Amerikában ilyen nincs! Az egész gazdaság az autókra lett építve. Úgy lehet ezt megszüntetni, ha porig romboljuk a gazdaságot, és építünk helyébe egy korszerűbbet. Ki fogja ennek cehjét állni?
Ez az eszetlen progresszivizmus tehát adja rendesen a lovat a széljobb feneke alá, az emberek pedig ha egzisztenciájukat veszélyben látják, elkezdik akár életük árán védelmezni a rendszert.
Még a rendszerellenes szocikat vagy modern ludditákat sem lehetne egyetlen csapással felszabadítani a szisztéma béklyója alól, ennek kudarcában pont az imént sorolt függőségek szövevényes hálózata segédkezik.
Egy rabszolga, ha láncait leszerelik, őt magát pedig elküldik a rabszolgatartó földjéről, nem szabad emberré válik, hanem éhen hal. Ugyanis korunk dolgozó emberéhez hasonlóan kizárólag azokat a készségeket volt lehetősége elsajátítani, melyek a rabszolgáskodás műveletének végrehajtásában őt közvetlen segítik. Nem lesz viszont automatikusan saját földje, amit megművelhet, nem feltétlen tudhatja magától, mit hogyan kell elvetni és learatni, nem lesz képes saját maga ekét és egyéb szükséges munkaeszközöket gyártani. A bérrabszolga ugyanez pepitában: ha elveszik tőle az autóját, amely által munkafüggőségét kielégítheti, kirúgják állásából, utána nem felszabadul, sem nem lesz automatikusan önálló vállalkozó, hanem hajléktalanná válik, végrehajtják, mehet kukázni.
Ezért a zöld politika erőltetőit a legtöbb jobboldali egyenesen társadalomellenes tömeggyilkosoknak látja, s aki nem hajlandó szembesülni ezzel a ténnyel, azt az egészséges védekezés ürügyével elsöpri a Föld színéről a hömpölygő massza.
Pogi legfontosabb ideológiai pillérének kritikáját ezzel elvégeztem, de akad azért még néhány állítása, melyek kapcsán heveny szemökdökhúzogatás vett erőt rajtam.
A gyarmatosítással és eredeti tőkefelhalmozással, mint a globális egyenlőtlenségek okával egyetértünk, a technooptimizmus illuzórikus délibábjával úgyszintén. A kapitalizmus mesterséges hiányokat generáló viselkedése az egyik legfontosabb tény, melyet a sarlatán közgazdászok és politikusok rendre a szőnyeg alá söpörnek.
Ugyanakkor a munkagarancia program kapcsán már nem viseltetek ily pozitív vélekedéssel. Még csak az kéne, hogy a felesleges, haszontalan, napjainkban egyenesen gyilkos munka erőszakos regnuma visszatérjen, és megint KMK-ként hurcolják el a bérrabszolgaságból nem kérőket, vagy a rabszolgatartók által foglalkoztathatatlanokként ítélt szerencsétlen áldozatokat!
Gödri Bulcsu mondta egyszer, ha jól emlékszem, hogy napjainkban nem létezik olyan munka, amely ne volna kifejezetten káros az emberiségre nézve. Ebből kifolyólag inkább Xi Jinping ideológiája sejlik fel a modern munkaetika mögött, hogy amíg az emberek rabszolgáskodnak, addig nem marad erejük gondolkodni vagy tüntetni.
A munka világa manapság egyenest negatív összegű játszma, ahol azért kell milliárdnyi néppusztító és tömeggyilkos munkahelyet fenntartani, nehogy az emberiség véletlen felébredjen a rendszer keserű valóságára.
Itt most lezárnám ezt a cikket, mert megint megszaladtak a karakterek. Készül egy második rész, melyben azt fogom taglalni, mennyi fontos témakört hagyott ki Pogi a könyvéből, melyeket jó lett volna belepréselni.
