Május utolsó hétvégéjén tízezer tüntető lepte el Majorka utcáit, kik az elviselhetetlenségig eszkalálódott turizmus visszanyesését követelik. Nem ők az egyetlenek: A COVID karantén idején temérdek egykori turisztikai központ szenvedett el hasonló jellegű tüntetés-sorozatot, vagy hoztak az önkormányzatok annak visszaszorítására irányuló intézkedéseket. Emlékezetes a budapesti bulinegyed felszámolására tett többszöri kísérlet – a karantén után valóban visszaszorult a pokoli tömeg a környékről.
Ám a kis hazánkon kívül eső nemzetközi turista-gócpontokban bizonyul csak igazán kétségbeesettnek a feszültség a hömpölygő turistahordák és a nyugalomra, csendre vágyó helyi lakosság között.
A Kanári-szigeteken, ami közigazgatásilag Spanyolországhoz tartozik, 20 ezer fős tömeg demonstrált az egyre inkább minden talpalatnyi helyet kisajátító hotelek ellen. Nem elég, hogy lassacskán kiszorítják a helyieket a maguk kis szigeteiről, ezek a luxushodályok hatszor annyi vizet emésztenek fel a lakossághoz képest, és hát Tenerifén roppant korlátos a vízkészlet. Félő, hogy a helyi népesség hamarosan szomjazni fog.
Hawaii szigetein a turisták alaposabb megsarcolását követelte a lakosság, illetve azok kitiltását egyes helyekről, mivel roppant mód sérelmezik, hogy nekik, életvitelszerűen ott lakóknak is fizetniük kell a strandbelépőkért és kiszorulnak saját szép tájaik vizuális élvezetének jogából.
Barcelonában és Berlinben az Airbnb lakások kiadása helyeződött tilalom alá, Velencéből pedig a luxus óceánjárók kerültek végképp kiűzésre. Dubrovnikban a kerekes bőröndöket tiltotta ki az önkormányzat a város főteréről, mert azok irritálták a helyi lakosságot.
A japán Kiotóban egyes utcákat kompletten lezártak a turisták elől, mivel azok molesztálták az egyébként szexuális szolgáltatásokat nem kínáló gésákat. A japánok szent hegyét, a Fujit meghódítani kívánó turisták számát napi 4 ezer főben maximálják, továbbá 2000 jen sápot szednek be minden vállalkozó kedvű próbálkozótól. Yamanashi prefektúrában egy paravánt volt kénytelen húzni a kormányzat Fudzsikavagucsiko városában a Fuji látképe elé, mert a település leginstabarátabb panoráma-pontjait eldugaszolták az egymást taposva szelfizgető látogatók.
Japán eleddig rekord turizmusnak “örvendhet” az idei évben, mivel a roppant gyenge jennek hála temérdek gazdag ország látogatói számára jelent filléres kiruccanást a felkelő Nap országának meglátogatása.
Amszterdam konkrétan belefullad a turistaáradatba: a mintegy 800 ezer lakosú holland fővárost évről évre 5 millió vendég keresi fel. A liberalizmus világközpontja nem kér többé a dorbézoló brit prolikból, sem a hírhedt piros lámpás negyedet látogató nemzetközi élményturistákból. Öt éven belül Amszterdam végleg ki akarja vezetni az óceánjárókat a környékről, és az új hotelek építését is betiltották a további turistaáradat lassítására.
Soha nem gondolták volna az álomszép, de roppant pici Hallstatt lakói, hogy néhány száz lélek által lakott kis falujuk egyszer majd turisták martalékává lesz. Mégis ez történt: egymást taposó, szelfiző tömegek lepték el a főutcának azon részét, ahonnan tökéletesen belátni a világszerte híressé lett panorámát. Csakhogy itt nem áll rendelkezésre széles hely a vendégsereg fogadására, így az össze-vissza keringő tömegek és azok víkendjárművei egész egyszerűen ellehetetlenítik a helyiek közlekedését.
A lakosság egyre tömegesebb és kétségbeesett panaszaira reagálván a polgármesteri hivatal a panorámát eltakaró falat emelt a nevezetes részre – csakhogy így a helyiek sem gyönyörködhetnek többé saját falujuk szépségében.
Az indiai Goa tartományban kompletten kiárazták a helyi lakosságot a fedélhez jutásból az odasereglett digitális nomádok, az indonéz Bali szigetén pedig külföldi befektetők teszik földönfutókká a velük versengeni nem képes kisvállalkozókat.
Ilyen puskaporos hangulatban rongyolunk bele az idei turistaszezonba.
2024 az előrejelzések szerint abszolút rekordot hoz majd a nemzetközi turizmus tekintetében, véget vetvén az 5 éves zuhanás COVID-hiszti generálta trendjének.
A turizmus eddigi világcsúcsát pont a karantént megelőző évben, 2019-ben sikerült abszolválnia a világnak, ezt fogja most minden valószínűség szerint az idei szezon – nem csupán a nyári, de a téli is – megdönteni.
A turista-paradicsomok vért izzadva vívják szélmalomharcukat a vendégtömegek gerjesztette pokol ellen és a szintén hiábavalóan siránkozó, helyben élő lakosok kiengeszteléséért. Több desztináció – kiváltképp a városi helyszínek – polgárai kénytelenek motelben, kempingben vagy lakókocsiban átvészelni az armageddon csúcsidejének hónapjait, merthogy a lakhatás helyett Airbnb szállókként kiadott apartmanok megfizethetetlen szintre tornásszák a fedél árszínvonalát.
A hosszú távú trendek még ennél is elviselhetetlenebb poklot jeleznek, mindjárt ki is térünk rá, mitől van ez.
Akárhogy is, a lokális vezetők, civil szervezetektől kezdve érdekvédelmi csoportokon át a polgármesterekig és államhatalmi aktorokig bezárólag keresgélik a kecske jóllakásának, vele a káposzta megmaradásának univerzális receptjét, egyelőre roppant kevés sikerrel.
Felmerült a turisták számának korlátozása, illetve belépődíj megkövetelése a legforgalmasabb színhelyeken. Ilyennel próbálkoznak a japán Fuji kapuőrei mellett Velence irányítói is, akik 5 euró megfizetésére kötelezik az óvárosba betévedni kívánó látogatókat. Olyannyira jól sikerült az akció, hogy a városháza rekord bevételnek örvendhetett az elmúlt egy évben – csakhogy a turisták számát egy jottányit sem sikerült csökkenteniük. Jövőre már 10 eurós beugróval próbálkoznának.
Másik kísérlet a turisták összetételének módosítására irányul. Kevesebb alkesz brit, több pénzes, felső-középosztálybeli úriember. Amszterdamon kívül – meglepően hangzik, de – Siófoknak volt hasonló próbálkozása még 2011-ben, amikor valami turisztikai szervezet a bulituristák kihessegetéséért és igényes, gazdag családok bevonzásáért lobbizott. Az ennek kihirdetésére gründolt gálán történt meg a roppant kínos fiaskó, hogy az igényes és elitista vendégsereg beözönlését egy pucér lányra helyezett svédasztallal kívánták szavatolni.
Mondani sem kell, hogy a családos, vagyonos vendégek azóta is messzire elkerülik Siófokot. 😀
A következő megoldás, mellyel eddig rendre mindig felsültek a vendéglátósok, a szezon kinyújtására, vele a turisták országon belüli desztinációk közti ideálisabb szétszórására irányult.
Ez hogyhogynem még inkább felfokozta a háborús helyzetet a legnagyobb célpontok környékén. A jelenség pszichológiai háttere a következő. Ha megérkezem mondjuk Franciaországba, soha a büdös életben nem fogok lemondani az Eiffel-torony meglátogatásáról. Akkor sem, ha az emberek már épp egymást vetik le a mélybe a helyért.
Ha egy állam a kevésbé népszerű helyek felfuttatását igyekszik szavatolni, úgy tudja elérni vágyott célját, hogy még több turistát csalogat az országba, hogy feltöltse a temérdek plusz kapacitással bíró vendéglátóhelyeket és szállókat. Csakhogy az extra vendégek nagyja szintén mindenképp látni szeretné az adott ország leghíresebb helyeit – függetlenül attól, hogy Cannes-ba, Marseille-ba, Lyonba vagy a francia Alpokba váltott magának jegyet a család, garantáltan nem fogja megállni, hogy ne akarjon legalább egy napot Párizsban is eltölteni.
A turizmusfejlesztés iróniája tehát, hogy akárhogy igyekeznének a döntéshozók szellősebben elhelyezni a beérkező vendégeket, a kevésbé népszerű helyek kizárólag akkor fognak jól menni, ha ezzel párhuzamban a fő attrakciók színhelyein elszabadul a pokol – vagy meghagyjuk a legnagyobb gócpontokat menni a normál kerékvágásukban, és a kisebb helyek kongnak majd az ürességtől.
Tehát ez az ötlet sem vált be. A szezonalitás kiigazgatása a szabvány lakosság megkötözöttsége végett (munkahelyekkel, iskolákkal) egyáltalán nem járható út.
Legutolsó szalmaszálat a különféle korlátozások bevezetése jelentheti, mint alkoholfogyasztás tilalma az utcán vagy minden helyiségben bizonyos idő után, a leginstakompatibilisebb tájképek eltakarása, parkolóhelyek megszüntetése, turistabuszok kitiltása vagy a csoportok létszámának korlátozása.
Ezek az intézkedések már jóval kezelhetőbbé teszik a felfokozott turistaáradatot. Mégis akad velük egyetlen aprócska bökkenő: a helyi lakosságot is megszívatják velük. Nem élvezhetik saját lakhelyük mesés tájképeit, nem tudnak kedvenc üzleteik előtt leparkolni, nem ihatnak meg egykönnyen meló után egy pofa sört a helyi pubban.
Mindennemű korlátozás és szabályozás tehát eddig csak visszájára fordította, vagy legfeljebb ugyanúgy megoldatlanul hagyta a turizmus egyre fojtóbb problémáját.
És még mindig nem fogytunk ki a rossz hírekből. Említettem, hogy a pokol csak eztán fog igazán elszabadulni.
Ennek oka pedig, hogy az egyre elkerülhetetlenebbül felzárkózásra ítélt, viszont rendkívül népes országok (kiváltképp Kína, India, Indonézia és Vietnám) polgárai is tömegével készülnek repülőre szállni az elkövetkező években-évtizedekben. A 8 milliárd lelket számláló globális népesség fele eleddig teljesen el volt zárva az utazgatás lehetőségétől (további negyede pedig továbbra is el lesz). Ők most felkerekednek, hogy saját szemeikkel is megtekintsék az Eiffel-tornyot, Velencét, Tokiót, csobbanjanak egy jót az Ala Moana Beach-en, Cala Agullában, vagy a Playa de Las Teresitas-nál.
Kínában az évezred első húsz esztendejében jobbára azoknak nyílt lehetőségük utazni, akik üzleti úton vettek részt, vagy az első körben felemelkedett mintegy 150 milliós ipari munkás réteg körét gyarapították. Most szót kér magának a maradék 1,25 milliárd főnyi népség is, kiket a belföldi turizmus és a pártállam által kínált perspektíva nélküli “munkalehetőségek” többé nem elégítenek ki.
India ennél is durvább terheket pakol a vendéglátósokra. Míg tavaly 27 millió indiai polgárnak bizonyult lehetősége külföldre utazni, a kormányzat becslése szerint mennyiségük 2030-ra 70 millió fő fölé nő – jaj szegény Velencének, az Eiffel-toronynak, a halászbástyának!
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a világszerte egyre elviselhetetlenebb nyári hőség szintén a normalitás visszatérte ellen dolgozik rendíthetetlenül.
