Bizony, jól látjátok: alig néhány éve született meg a Web 3.0 ideája, s máris leváltaná azt az Európai Unió, karöltve temérdek globalista szervezettel a maga Web 4.0-ára keresztelt ötletcsomagjára.
A Web3 annyira elvontnak bizonyult, hogy az internetezők többsége a mai napig nem is hallott róla. Holott idő közben jól felfutott, majd rekord időn belül el is halt az elsősorban jobboldali libertárius körök ízlésére építő ötlettár. Ha ilyen dolgokat említek, mint kriptovaluta, NFT, vagy digitális kredit, akkor talán egyeseknek koppan a tantusz, hogy konkrétan miről van szó.
Amilyen hirtelenséggel száguldott a Web3 minden informatikai portál címoldalára 2020-21 során, oly gyorsasággal el is tűnt. Immár kizárólag az internet, benne kiváltképp az antiszociális médiumok széthullásáról nyerhetünk információt minden hírportálon.
Ahhoz, hogy megérthessük a Web3 problematikáját, ami egyébként roppant fontos a Web 4.0 ötletének megismeréséhez, mindenek előtt vesézzük ki ezt egy pár bekezdésben.
Web3, a sosem volt utópia
Tudvalevő az elsősorban kriptorajongók által erőltetett Web 3.0-ról, hogy ők maguk egy tökéletesen decentralizált internetet képzeltek el, melyen minden egyes személyes adatunkat és általunk létrehozott szellemi terméket mi magunk tulajdonolunk. A jelenleg standard Web 2.0-ára épülő szociális médiában ugyanis a tartalmaink feletti rendelkezés joga a platformot (Facebook, YouTube, stb.) illeti, és nem minket.
Ha akarják, bármit törölhetnek tartalmainkból, vagy akár teljes profilunkat megsemmisíthetik. Akár valamely törvény nevében, akár belső szabályzatukra hivatkozva eltávolíthatják bejegyzéseinket, cenzúrázhatják megszólalásainkat. A közkeletű tévhittel ellentétben, mivel ezen platformokat magánérdekek vezérelte vállalatok kontrollálják, egyáltalán nem kötelessége egyik platformnak sem alanyi jogon felületet biztosítani a mi tartalmainknak és gondolatainknak.
A Web3 az ún. blokklánc és token technológiákra épülve a következő ígérvényekkel lépett fel: mindenki saját maga hostolhatja személyes adatait és tartalmait az interneten, ha akarja. Ezek hozzáférését a platformok munkásai helyett vagy mi, vagy egy általunk bejáratott algoritmus kontrollálja. A Web3 fő küldetése, hogy a megszokott háromszereplős szisztémát (küldő-közvetítő-fogadó) kétszereplőssé (küldő-fogadó) alakítsa, s ebbe a kizárólag két érdekelt felet felvonultató tranzakcióba semmilyen külső entitás ne szólhasson bele.
Lássunk egy gyors példát. Ha van bankszámlánk, az azon lévő pénz a bank kezelésében várja sorsa beteljesülését, ami vagy fogyást, vagy gyarapodást jelent. Ha pénzt utalunk valakinek, a tranzakció nem csak jómagam és felebarátom közt zajlik le, aki kapja tőlem a pénzt. A bank feladata jóváhagyni a tranzakciót, illetve ellenőrizni, hogy valóban mi küldjük-e a pénzt és nem valami csaló hacker. Továbbá a bankhoz bekötött szervezeteknek, mint mondjuk a NAV is beleszólásuk van a folyamatba. Ha tehát pénzt küldök egy bankon keresztül, az nem kizárólag rám tartozik meg a fogadóra, hanem a tranzakciót felügyeli maga a bank és rajta keresztül még ki tudja kicsoda, akik a törvények által beeszik magukat az emberek privát pénzügyeibe.
A kétszereplős tranzakciókban nyilván a bank és vele együtt az összes rá csimpaszkodó szervezet (NAV, TEK és társai) kizárásra kerülnek, kiknek egyetlen esélyük pénzügyeink megismerésére, ha valamilyen úton-módon feltörik vagy lekövetik a digitális pénztárcánkat.
Ugyanígy az internetes tartalmak esetében szükséges valaki, aki a tartalmakat előállítja, legalább egy másik, aki fogyasztja őket, s a kettő közé ékelődik az ún. platform vagy szerver, ami a tartalomgyártók feltöltéseit és a fogyasztók lekéréseit egyaránt kontrollálja.
A Web3 ötlete szerint a platform egy decentralizált szoftvercsomag által minden létező számítógépre vagy házi szerverre felinstallálható volna, majd a felhasználó saját szerveréről igazgathatja annak tartalmait. A Torrent-technológiához hasonlatosan a központi szerver csak az ún. állomások (node) közti kommunikációt szabályozná, minden más a privát szerverek üzemeltetőinek kontrollja alatt áll.
A Web3 ötlete ennél tovább nem jutott, mivel az túlontúl sokrétű problémákkal küzdött. A legtöbb felhasználó nem bír kellő technikai tudással saját szerver üzembe állításához, annak karbantartásáért magának kell fizetnie, szemben az ingyenes platformokkal, s a maga tartalmaiért teljes körű büntetőjogi felelősséget kötelező viselnie ahelyett, hogy szimplán letörölnék az ő törvénysértő bejegyzéseit.
Ám a Web3 legrosszabb tulajdonsága, hogy roppant széles terepet biztosít az online csalások, kiberbűncselekmények, lufipénzek, semmitérő szellemi termékek elburjánzásának. Mint kiderült, ami a centralizált weben bűnözés és szélhámosság, az a Web3-on is az, csak éppen négyzetre emelve és jobbára kontrollálhatatlanul.
A Web3 hasznavehetetlenségének legfőbb oka viszont, hogy nincs identitása. Senki, még az ún. kripto tesók sem képesek értelmes emberi nyelven megfogalmazni, mit is akarnak kihozni ebből az intézményből.
Az is kiderült, ami aztán tényleg komikus egy decentralizált modell ötletére épített hálózatra nézve, hogy a Web3 tökéletesen alkalmatlan egy ilyen jellegű szisztéma létrehozatalára.
Ami a kétszereplős kripto, annak ötletét a pártállamok átemelvén a maguk ideológiai tárába képesnek bizonyulnak központi kontroll alá helyezett digitális valuta bevezetésére. Még a Bitcoin tulajdonviszonyainak nagyja is központosított: a kibányászható 21 millió digitális érme 80%-a néhány tucat kézben összpontosul, a feltaláló Satoshi Nakamoto pedig alanyi jogon megtartotta magának az összes pénz 10%-át.
Ha ez még mindig nem elég: a Bitcoin abszolút alkalmatlan fizetőeszköznek, rendkívül magas tranzakciós költségei miatt. Annál inkább megfelel pénzmosásra és illegális ügyletek adóhatóságok háta mögött való végrehajtására.
Mind a kriptopénzek, mind az NFT-k 90-95%-ának értéke tökéletesen lenullázódott az utóbbi két év során. A Web3 egyértelműen megbukott, mivel hasonlóan a korabeli vadnyugathoz svindlerek, szélhámosok, csalók, zsarnokok és rablók tanyájává vált. Ne feledjük, hogy a Web3 alkalmatosságaira nem vonatkozik központi kontroll és szabályozás, így minden akció visszavonhatatlan és helyrehozhatatlan, amelyet egy Web3 felületen végrehajtunk. Ha valaki lenyúlja Bitcoin-pénztárcánkat, az értékes pénzünknek örök életünkre annyi.
Hova lett a Web 3.0, ha az ennyire forradalmi és innovatív?
Mielőtt a Web 4.0 lényegének megértésére térnénk, fontosnak tartom kifejteni, hova tűnt a kezdetben világmegváltóként hirdetett Web 3.0 alig néhány éven belül, és miért akarnak szabadulni ennek ötletétől a világot igazgató elitek.
Innentől válik igazán érdekessé a sztori, ugyanis a Web 3.0 ötlete eredetileg egyáltalán nem a libertárius értelmezésű szabad piaci eszményeken alapult. Csakhogy egy röpke pillanatra annyira elragadta ez a mellékvágány a reflektorfényt, hogy nem tudhattunk arról, a háttérben már hosszú évek óta pátyolgatják a webes konzorciumok az internet következő változatának tervezetét. S ezt – most tessék kapaszkodni – szintén Web 3.0-nak keresztelték el.
Ennek kidolgozását a tervezőasztalon a HTML-t, CSS-t és temérdek napjainkban használatos technológiát standardizáló World Wide Web Consortium (W3C) végzi. Tervük szerint a Web 3.0, melyet ők maguk szemantikus internetnek hívnak, a gépek és algoritmusok által olvasható és értelmezhető internetet jelenti majd.
Ez a Web 3.0 modell standardizálná a jelenleg minden szociálismédia-platform által külön fejlesztett és alkalmazott metaadat-szisztémát. Példának okáért, ha egy WordPress blogon szereplő cikk borítóképét szeretnénk megjeleníteni egyes felületeken, mint a Facebook vagy Twitter, mindkét felület külön metaadat-struktúrát alkalmaz, melyeket magunknak be kell építenünk WordPress oldalunkba vagy saját programsor, vagy plugin által. Különben az adott felület nem fogja tudni lemásolni (fetch) és megjeleníteni borítóképünket a beküldött bejegyzés mellett.
A standardizált modell lehetővé tenné, hogy a világ bármely szociális médiájára, ide értve a decentralizált modellt alkalmazókat is, beküldvén írásainkat azok mindenütt ugyanazokkal az adatokkal körítvén jelenjenek meg. Nem csak borítóképekről van szó, hanem a blog nevéről, a szerző személyéről, a bejegyzés néhány mondatos kivonatáról, publikálás dátumáról, stb.
A cél, melyen már 1999 óta hevesen dolgozik a konzorcium, hogy a komplett internet algoritmusok által olvasható és értelmezhető adattengerré váljon. Hogy mi ebben a jó, az egyelőre kérdéses, mindenesetre a következő fejezetek megpróbálnak erre is választ nyújtani.
Mivel a libertáriusok, ahogy bármi mással szokták (maga a libertarizmus is eredetileg baloldali ideológia volt), szimplán lenyúlták a Web 3.0 nevének ötletét, a W3C végül úgy döntött, hogy a küszöbön álló, s a hagyományos 2.0-ás változat egyenes ági folytatásának tekinthető új internetet végül Web 4.0 néven hirdeti meg, elkerülendő az esetleges félreértéseket és keveredéseket a kívülről érkező Web 3.0 ötletével.
Mi hát akkor a Web 4.0 az eredeti elképzelés szerint?
Hihetetlen, de az akkoriban még Web 3.0–nak hívott koncepció eredeti leírása 1999-re nyúlik vissza. Eszerint úgy kell átalakítani a weboldalakat és persze az akkoriban még nem létező online appokat, hogy a gépi elemzés szempontjából releváns adatok tökéletesen olvashatókká váljanak algoritmusok által – bárminemű hókuszpókusz, komoly programozói tudás, külön bejáratú konvertáló-scriptek bevezetésének szüksége nélkül.
Ugyan a globális weben standard HTML is tudja ezek egy részét, ám a valóság mégis árnyaltabb. A HTML egy leíró nyelv, amely meghatározza, mely elemek hova kerüljenek egy weblapon belül, de önmagában véve nem képes a tömeges gépi elemzés szükségének megfelelő információkat szolgáltatni.
Példának okáért, ha létrehozunk egy szövegmezőt és annak a „telefonszám” címkét adjuk, a HTML kód csak annyit határoz meg, hogy a blokk neve „telefonszám”, de semminemű érvényt nem tudunk annak szerezni, hogy a mező kizárólag egy valódi és érvényes telefonszámot tartalmazzon. Ehhez bevethetünk különféle Javascript-szűrőket, vagy trenírozhatjuk a keresőmotor-algoritmusokat a telefonszám, mint kifejezés értelmezésére.
Ez a HTML nagy hiányossága: minden elemnek adhatunk ugyan saját nevet, de speciális trükkök bevetése nélkül semmiképp nem szavatolhatjuk, hogy adott rubrikába kifejezetten és kizárólag a maga rendeltetésének megfelelő információ kerüljön.
A gépek viszont ezekkel dolgoznak. Tehát ha egy HTML elem jellemzéseként csak a szokásosan megadott név vagy típus szerepel, a weboldalunkon fel-le járkáló botok és algoritmusok temérdek olyan kódot futtatnak, melyekkel igyekeznek úgymond kitalálni, mit is szeretnénk üzengetni a saját személyes blogunkon, hogy hívnak minket mint szerzőt, mi az e-mail elérhetőségünk, stb.
Ahelyett, hogy a gépek tudnák a weboldalunk tartalmát emberi módon elemezni, a Google és egyéb keresőmotorok megalkotóinak egy találgató algoritmust kell kódolniuk, mely által kontextusfüggő módon elemezhetik tartalmainkat. Ez roppant magas fokú szakértelmet, a gépek részéről pedig rendkívül bőkezű számítási kapacitást kíván. Ahelyett, hogy metaadataink nyomán közvetlenül tudnák tartalmainkat rangsorolni, az algoritmusoknak a komplett weboldalt le kell monitorozniuk, a szövegdobozokat elemezniük és ez temérdek komplikációhoz vezet a fordítási hibáktól kezdve egészen a rosszul kategorizált és algoritmusok által elemezhetetlen tartalmakig bezárólag. Ezeknek hála a keresőmotor hátrébb sorol minket és a kíváncsi látogatók nem jutnak el a weboldalunkra.
Ezt a technikai differenciát talán sokan nem képesek egykönnyen megérteni, úgyhogy álljon itt alább egy konkrét példa, mely nem kizárólag a standard HTML és szemantikus weboldalak közti különbséget világítja meg, de konkrét felhasználási módjait is ismertetem ennek az újításnak.
