Szomorkodnak a munkáltatók, mert a kifundált COVID-járványt követő nagy visszarendeződés nem hozta el az ő nedves vágyálmaik beteljesülését, hogy a hivatalos intézkedések által kifosztatott népesség majd szépen visszamegy az ültetvényre gombokért rabigáskodni. Alanyi jogon, persze.
Nemhogy nem csillapodik a munkaerőhiány, de napi szinten szállítja a rémhírsajtó az újabb meg újabb lesújtó jelentéseket a világgá menekülő munkaerőről. Az áldatlan helyzet immár egyáltalán nem szektorspecifikus – a viszonylag elviselhető béreket kínáló multinacionális diszkontláncok ugyanúgy küszködnek a szükséges létszám gründolásával, mint a magyar gazdaság kehes állatorvosi lovaként agonizáló turizmus, vagy a falvak szélére kiszórt rabszolgaültetvények.
Azt hihetnénk, a fejvesztve menekülő munkaerő mindegy szálig a gazdag külföldi országokba vándorol, csakhogy a valóság ennél is lesokkolóbb.
A helyi lakosság által gyakorlatilag szabadulhatatlan Kínában folyamatosan növekszik a fiatal munkanélküliek száma, akik keresztbe fekszenek a nyílt utcákon, jelmondatuk pedig, hogy hagyjuk a rendszert megrohadni.
Németországban folyamatosan hanyatlik az ipari termelés és GDP egyaránt, a Brexit utáni Britannia pedig jó úton jár az elszegényedés felé.
Ám a legérdekesebb változások a világ papíron leggazdagabb országát érintik. Amerikában lehetetlen visszacsalogatni home office-ból a depresszív irodákba a munkaerőt, a 2021-es nagy felmondáshullámot pedig egy még kezelhetetlenebb trend, a quiet quitting (csendes felmondás) követte.
Ennek keretében a munkaerő pontosan annyi ideig, olyan munkakörben és annyit dolgozik, ami a munkaszerződésben meg van fogalmazva, egy tapodtat sem végez többet. Ugyan nyilván ott is a 40 órás munkahét a hivatalos szabvány, egy afféle kimondatlan szokásjog, hogy a törvényeket hagyjuk csak szépen figyelmen kívül, s a munkaerő robotoljon 60-70 órákat alanyi jogon, ingyen és bérmentve – merthogy ezt az időt nyilván csak 40 órára szabad lepapírozni.
A kapitalisták véleménye szerint amennyiben a szabad piac jegyében szabad szerződéskötés által a munkaerő pontosan a kölcsönösen meghatározott tevékenységet végzi megfelelő időtartamban és teljesítménnyel, akkor a rendszer csakhamar a gazdasági Hirosima felé veszi az irányt.
2022 közepére az amerikai munkásosztály bő fele nevezte meg magát csendes kilépőként, mely trendre a munkáltatók kétségbeesésükben csendes kirúgással fenyegetik ama szolgákat, akik merészelnének a munkaszerződésben előre lefektetett és mindkét fél aláírásával szentesített feladatoknak megfelelően eljárni.
A kapitalizmus folyamatos teljesítménynövekedést vár el egyre csökkenő reálbérekért cserébe, ebbe a keretbe nem fér bele, hogy a munkaerő a kapott jövedelmének megfelelő erőbefektetést foganatosítson.
A „senki nem akar dolgozni” mantrája jó 120 éves történelemmel bír. Egy Snopes cikk összegyűjtötte a munkaerőhiányról lamentáló újságcikkeket, s legrégebbi példaként egy 1894-es munkáltatói apológia akadt a horgukra, amelyben a sztrájkoló munkásokra kenik az ebben az évben elburjánzó szokásos kapitalista gazdasági válság következményeit.
Tudható erről az időszakról, hogy a kapitalisták alacsonyabb jövedelmet adtak a munkásoknak, mint amiből maguk a szükségleteiket fedezni tudták. Ennél is pofátlanabb és emberiségellenesebb húzásuk volt, hogy a bérek csökkentésével párhuzamosan szintén a válságra hivatkozva felemelték az ekkoriban monopóliumokként üzemelő vállalati élelemboltok és albérletek árszínvonalát. Voltaképpen a kapitalisták intézkedései következtében egy rabszolgaságnál is alávalóbb szisztéma jött létre, hol a munkásosztály fizetni volt kénytelen, hogy dolgozhasson.
A nyilván tarthatatlan állapot véres munkásfelkelésekbe torkollott, melyeket a kapitalisták magánhadseregekkel verettek le. Leghíresebb az ugyanebben az évben zajló Pullman sztrájk, melynek lezajlása és elfojtása egyaránt oly erőszakosnak bizonyult, hogy végül kénytelenek voltak a kapitalisták meghőkölni, s elfogadni egyes szocialisztikus intézkedések bevezetését a munkásosztály életben tartására.
Ilyen kontextusba ágyazva vizsgáljuk tovább a „senki nem akar dolgozni” jelenséget.
A Snopes rendre olyan érákból lelt fel szemelvényeket a munkakerülő népesség ostorozására, amikor valamilyen válsággal vagy nagy erejű kataklizmával nézett szembe a világ.
Rendre elviselhetetlen volt a munkaerőhiány a két világháború időtartamában – perszehogy, hiszen a robotoló jobbágyokat elhurcolták a frontra meghalni. Az 1920-as évek weimari dekadenciájában és a 7 évvel későbbi világválságot előkészítő amerikai társadalomban szintén magas szinteket ugrott meg a munkaerőhiány. A XX. század elején geopolitikai válságok sokasága rengette meg a Földet, a komplett golyóbis feltérképezésre került, s lezárult a látszólag végtelen globális expanzió időszaka.
Az 50-es évekre jellemző nagy fokú mobilitás (melynek végül a vasfüggöny leereszkedése, majd a berlini fal felállítása vetett véget) tömegével csábította az embereket nyugatra, miközben a háború után újjáépítendő országok súlyos munkaerőhiánnyal küzdöttek.
A 60-as évek végének hippimozgalma elhozta a munka értelme megkérdőjelezésének első hullámát. Herbert Marcuse „Az egydimenziós ember” c. könyvében kifejtette, hogy a dolgozó és fogyasztó ember nem egyéb, mint vegetatív droid, viszont sem erkölcsi, sem morális értelemben nem különb mondjuk egy munkanélkülinél. Jelentősen megremegett „a munka nemesít” propaganda-mantra legitimitása. Az emberek tömegével hagyták el a kapitalista ültetvényt, s léptek be hippi kommunákba, vagy pedig költöztek külföldre. Sokszor nem is nyugatra, hanem keletre vagy délre, lásd az ekkoriban benépesülő Goa államot Indiában.
A 70-es évek vége – 80-as évek eleje oly súlyos termelési válságot hívott létre a kapitalista világban, ami a rendszer megsemmisülésével fenyegetett. Végül egy több tényezős „szerencse-hullámnak” hála a kapitalizmus újjászervezhette magát a neoliberális eszmény szerint. A deindusztrializáció végett viszont egyre kevesebb mezőgazdasági és ipari munkásra leltek a tőkések.
Eztán egy rövidke szélcsend következett, hiszen a neokonzervatív politikai fordulat, majd a vasfüggöny lehullása felhelyezte szemünkre a rózsaszín szemüveget, hogy tán mégis a kapitalista „szabad piac” minden világok legjobbika. A rendszerellenes megmozdulások csak 1999-től indultak újból útjukra, a globkrit mozgalom elstartolásakor.
Jól látható, hogy minden foglalkoztatási válság valamiféle rendszerbeli anomália következménye, s a munkaerőhiányról lamentáló értekezések rendre együtt mozognak a kapitalizmus különböző válságaival, melyek nem kizárólag gazdasági, hanem politikai vagy ideológiai jelleget is ölthetnek.
Ha tehát meg kívánjuk fejteni a lassan 8 éve dúló modern munkaerőhiány problematikáját, szükséges feltennünk a kérdést, ténylegesen mi is idézi ezt elő? Hallhatjuk persze az „értelmiségi” meg munkáltatói beszélő fejeket megnyilvánulni, egyik nagyobb ostobaságot mond, mind a másik. Ahogy igyekeznek forszírozni mindenféle intézkedéseket a lakosság megnevelésére, úgy lövell egyre magasabb és magasabb szintre a munkaerőhiány.
Mivel a probléma csaknem a komplett nemzetgazdaságot sújtja munkakörtől és elérhető jövedelmi szinttől függetlenül, nyilvánvalóan nem kizárólag a bérszínvonal feljebb igazgatása fogja ezt a válságot megoldani. Ott, ahol 800 ezerért sem lehet szakácsot találni, nyilvánvalóan más oka lesz a munkaerő távolmaradásának.
A munkaerőhiány fő oka önmagában véve a munka. Az össztársadalmi elmeprogramozással ellentétben ugyanis a munka nem tevékenységet jelöl, melynek egyetlen univerzális jellemzője, hogy el kell végezni, hanem egy nagyon súlyos és mérgező ideológiai eszmehálózat épült a munka dicsőítése köré.
Kezdeti korokban a munka a rabszolga kaszt kivételével nyilván a lakosság ellátását szolgálta. Ám az évezredek során egyre tolódott elfelé ez a viszony az önellátásról előbb a hierarchikus munkamegosztás, majd a bérmunka-alapú társadalom felé. Az ember egyre kisebb arányban dolgozott a maga szükségleteinek megteremtéséért, ehelyett egyre többet robotolt vadidegen érdekek kiszolgálásáért.
Szemben a munkaapologéták állításaival, az ember nem azért dolgozik, hogy jobb létszínvonala legyen, vagy nemesedjen, de még csak a szolgálat öröme sem nyilvánul meg egy szabvány dolgozó ember elméjében. Az ember azért dolgozik, mert muszáj, s munkahelyen tartásában az őt megbéklyózó és megkötöző függőségei segédkeznek, mint hogy mára is meg kell venni a pakli cigit, holnap be kell fizetni a villanycsekket, s az sem ártana, ha a főbérlőm a következő hónapban sem lakoltatna ki, hadd tarthassam fenn függőségeimet továbbra is.
A függőségek megszaporodása több tényezős intézménnyé szabdalja a munka világát, s létrehoz egy olyan társadalmat, melyekben a korábbi korokat meghatározó vertikális viszonyrendszer helyett (uraság vs. szolga) horizontális irányban válogatja szét a társadalmat. Minden társadalmi csoportban, a klasszikus cseléd és munkás rétegtől kezdve a középosztályon át a felső oligarchiáig bezárólag három ellentétes, egymással gyakorlatilag semminemű közösséget nem vállaló csoport formálódik.
