A szabad piac szentségtelen apostolai szerint foglalkoztathatatlan és reménytelen a Z-generáció. Mi állhat vajon a lesújtó konklúzió hátterében?
A fiatalság vég nélküli szolgasorban tartására és a rendszer kívánalmainak feltétlen kielégítésére való szuggerálására rendszerint gondolkodás nélkül követendő példaképek ifjúság elé állításával kívánta a hatalom bezuhalozni a reményteljes új generációkat a szolgaság alapú társadalom totális nihilizmusába.
Amely „értékrend” erőltetését kívánták keresztül vinni adott korokban, oly jellegű idolokat támasztott a rendszer az ifjúság maga által kiemelt tagjaiból, majd ültette azokat bársonyos trónszékbe, mint kötelezően követendő példaképeket.
A XIX. század gyerekcipőben járó kapitalizmusában a csilletologatásra és szövőgép-kezelésre szoktatott nyolcéveseket kis felnőttekként aposztrofálták, kiknek teste ugyan visszafejlett karikatúrája egy ereje teljében lévő daliás férfiúnak, arra azonban mindenképp alkalmasak, hogy a szénbányák szorgosan lapátolgató népét képezzék.
Az első világháború hajnalán a 18. életévüket éppen hogy betöltött ifjoncokat saját tanáraik és szüleik buzdították, hogy nekik biza a fronton a helyük – aki mégsem így gondolja, az ne is álmodozzon nyugodt és békés felnőttkorról, hiszen az efféle gyáva alakokat az asszonyok leköpdösik, s fehér tollat nyomnak a kezükbe megvetésük jelképéül.
Amikor a „kommunizmus” szorgos felépítésének célja került terítékre, a keleti blokk propagandaminisztériumai egy Donyeck-menti bányász, Alekszej Grigorjevics Sztahanov személyét emelték piedesztálra, kinek arcképével vagy a személyéről elnevezett mozgalom jelmondataival tarkított plakátokon toborozták a mit sem sejtő naiv ifjúságot vájár tanulóknak.
Meglepő, de az időben egyre visszább lépkedvén a fiatalság idolizálásának egyre szélsőségesebb példáival találkozunk. Mikor a keresztes hadjáratok ereje kifulladt, a római klerikália a gyermekek keresztes hadjáratát kihirdetvén jóformán öntudatra sem ébredt, nyomorban felnövekedett gyermekeket és fiatal felnőtteket indított tömegével a szentföldre. Az elképzelés szerint őket biztosan nem fogják felkoncolni a Jeruzsálemet befoglaló iszlamista hódítók, hanem szépen térdre borulva az ifjú keresztesek előtt átadják nekik a terepet. A különítmény soha nem ért célba: a kihajózók csónakjait még partot érés előtt elvitte a vihar, az útnak indított mintegy 30 ezer gyermek többségét pedig már a kikötőbe érkeztükkor eladták rabszolgának.
Még régebben visszamenvén az időben tudakozódhatunk a 10-13 éves koruk között trónra ültetett királyokról és fáraókról. Akármelyik évszázadban járunk is, egy dologban rendre felbonthatatlan konszenzus mutatkozott a szülői generációk fiatalság felé tanúsított attitűdje kapcsán: ők a jövő nagy reménységei, a friss növendékek, akik nemhogy tovább viszik a mi elfuserált örökségünket, de még azt is alanyi jogon kijavítják nekünk, amit mi magunk elrontottunk.
Nagyjából a XX. század másik fele környékén ez a konszenzus elkezdte a bomladozás jeleit mutatni. A radikálisan visszájára fordult szülői attitűd immár a fiatalság folyamatos pocskondiázásába, s nem azok reménységekként feltüntetésébe helyezte minden energiáját.
A millenniumi generáció (1980-95 született) kapta első alkalommal tömegesen arcába a mantrát, hogy mi mind lusták, munkakerülők és hálátlanok vagyunk, akik nem értékelik szüleik sztahanovista erőfeszítéseit és rossz jegyek hazahozatalával honoráljuk az ő ember feletti áldozathozatalukat a mi jobb sorsunk megteremtéséért. Mindez módfelett szokatlannak hatott összevetésben a korábbi világgal, ahol csille mögé állított 8 éves kisgyermekektől várták a család betevő falatjának előteremtését.
Hozzánk képest a Z-generáció képviselőit nemhogy saját akaratukból eredően ördögi fattyakként aposztrofálják szüleik (ilyennek születtek ezek a büdös Belzebubok!), de egyenesen a reménytelenség és élhetetlenség okkultista elmeprogramját plántálják beléjük. Nemhogy lusta a Z-generáció, de cselekvőképtelen. Nemhogy semmit nem csinálhatnak jól, hadd legyen miért oktalanul ordibálni velük, de buták, mint a segg. Nemhogy magukba szállnának és passzívan elfogadnák a felnőttek által rájuk oktrojált rabszolgasorsot, de TikTokon pózőrködvén panaszkodnak az elfuserált életükre. Nyilván jó dolgukban teszik mindezt, hiszen sem a katonaság, sem a kőkemény mezei munka nem edzette meg őket az életre.
Nehéz tagadni, hogy generációsan – nyilván a kivételeket nem figyelembe véve – ez a nemzedék szorongóbb, nyugtalanabb és elveszettebb elődeinél. De ne érjük be ily sekélyes konklúzióval, járjuk körbe alaposabban is a Z-generáció tragédiájának kórrajzát!
Bár a fiatalság totalitárius elnyomása minden kornak alapelvét képezte, három jellemzőt mégis biztosított részükre a korábbi érák perverz értékrendszere: energiát, viszonylagos autonómiát és forradalmi hevületet. Utóbbit nyilván ama mantrából eredően, hogy a fiatalok a világmegváltók. Mára mindez elveszett. A gyermeket hároméves korukban leláncolja húgyagyú anyjuk a tablethez, zsebükbe másodperc alapú lekövetést lehetővé tevő alkalmatosságot (okostelefon) csúsztat, s jobbára megakadályozza, hogy a gyermek a maga környezetének, körülményeinek és hasonszőrű társai viselkedésének megfelelő irányba fejlődjön.
Az elvárásrendszer egyre csak absztrahálódik, a valóság általi tapasztalás helyét pedig átveszi az előre leprogramozott „értékrendszer” fejbe táplálása. Ami, mivel életidegen és bárminemű emberi minőséggel összeegyeztethetetlen információhalom, nyilván lepereg gyermekeink megállíthatatlanul vegzált lelkéről, helyére pedig betódul egyfajta légüres tér, amit filozofikusan nihilizmusnak hívunk.
Annyira szerencsétlen és gyámoltalan a Z-generáció, hogy az amerikai CDC felmérése szerint középiskolás korában mintegy tíz százalékuk kísérel meg öngyilkosságot. Ez az arány a nemzeti átlag 20-szorosa.
Fiataljaink nem akarnak élni, s ami ennél is nyugtalanítóbb, az életkoruk előre haladtával mit sem változik attitűdjük az élettel szemben. Az egyetemi évek során oly mértékben eszkalálódik, illetve rögzül a mentális betegségek stigmája, hogy a 2022-23-as tanévben az amerikai egyetemisták 47 százalékát diagnosztizálták valamilyen rendellenességgel. Közülük 23 százalék depresszióval, 37 pedig súlyos szorongással küzd. Csaknem egyharmaduk él valamilyen pszichiáter által felírt gyógyszeren.
A 2010-es bázisévhez képest megduplázódott az anorexiások száma, továbbá a dipoláris zavarban szenvedők 57%, a skizofrének 67%-os növekménynek „örvendhetnek”.
Mi más is lehetne e roppant nyugtalanító statisztikák kiváltó oka, mint azoknak a fránya iPhone-oknak a lélekelszívó ereje, a helikopter-szülők nem kellőképpen erélyes nevelési módszere, vagy az elmaradt sorkatonaság roppant logikus következménye?
A szlengben iPhone sokként emlegetett jelenség nem egyebet jelent, mint a világ legszélsebesebb ütemben adoptált technológiáját. 2007-ben bemutatkozott az első iPhone, egy évre rá az Android operációs rendszer, s 2012-re máris elérte ezek adoptációs rátája a kritikus tömeget.
De vajon tényleg az okostelefonok hozták korunk fiatalságára az idejekorán bekopogtató apokalipszist? Egyes mutatószámok valóban efelé mutatnak. 2012-15 között az amerikai fiatalság kétharmada szenvedett kialvatlanságtól – ugyanezen korosztályban az ő arányuk 1991-ben nem lépte túl a 20 százalékot. 2007-től a szintén 2015-ig terjedő intervallumban a fiúk körében duplájára, lányoknál triplájára növekedett az öngyilkosságot megkísérlők száma, de még az egyetemista korúak is 60%-kal magasabb arányban kívántak véget vetni életüknek. 2021-re az amerikai tinédzserek 52%-a aposztrofálta magát permanensen szomorú vagy reménytelen állapotúként.
Ugyanakkor más országokban végzett hasonszőrű felmérések már nem igazolják vissza a CDC sanda gyanúit. Dél-Koreában, Hollandiában, Svédországban, Dániában és Magyarországon egyaránt nem leltek kutatók bizonyítékra a mentálegészség-krízis okostelefonok indukálta valóságára. Sőt, egy japán vizsgálat szerint a rendszeresen Instagramozó fiatalok kiválóbb mentális egészségnek örvendhetnek a szelfizgetést megvető társaiknál – habár a Twitter esetén pont az ellenkező konklúzióra jutottak a kutatók.
Akad egy másik nézőpont is, gyermekeink szemlátomást oktalan szenvedésének rejtélyeit kifürkészendő. Konzervatív látásmód szerint egy jókor jött mentáliszavar-diagnózis kifejezett előnyöket jelképező zöldkártyát nyújt jelen korunk hópihe-nemzedéke számára. Akit sikeresen ellátnak valamely betegség-billoggal, az élete minden területén kivételezett bánásmódnak örvendhet a továbbiakban.
Egyes felsőoktatási intézmények alacsonyabb felvételi ponthatárokkal csábítják a szorongó fiatalokat, továbbá azt is megengedik nekik, hogy vizsgán jónéhány perccel több időt nyerjenek lenézett és szerencsétlen egészséges társaikhoz képest.
Ugyanezen reakciós konzervatívok arra számítottak, hogy egyszer a fiataloknak is benő a fejük lágya, kénytelenek lesznek levetkőzni identitásuk alapját képező bélyegeiket és egyéni életükért felelősséget vállalni végre. Ehelyett pont az ellenkezője jött el.
Ahogy régebbi koroktól eltérően a Z-generáció tagjai nem tolódnak életkoruk előrehaladtával jobbra a politikai focipályán (hiszen az ő személyes kapzsi érdekeiket nem szolgálja semmilyen mértékben a vadkapitalizmus), ugyanígy kezd a munkakultúra is alkalmazkodni jelen korunk excentrikus fiatalságához – már akiket egyáltalán szívesen látnak kapuikon belül a munkáltatók, s nem könyvelik el őket alanyi jogon foglalkoztathatatlannak.
Az utóbbi időkben telve lett a LinkedIn felülete irodai játszóteret, nyugtató színvilágú munkahelyi környezetet, paplan-napokat és mentálegészség-délutánokat kínáló hirdetésekkel. Mikor az alkalmazkodás követelménye tömeges kudarccal zárul, egyéb lehetősége nem marad a rendszernek, mint azokat alkalmazkodásra késztetni, akik tényleges eszközökkel bírnak ennek abszolválására. Ezek pedig kizárólag a tőkés vállalatok.
Nem feltétlen konteó, hogy egy pont jókor jött ADHD diagnózis segít fiataljainknak előnyökhöz jutni korunk elfuserált munkaerőpiacán. A tömegével kifejlesztett mentális zavarok hathatós Jolly Joker kártyákat nyújtanak az alkalmazkodás, önfegyelem és a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kívánalmával szemben.
De vajon elégséges megoldókulcsa mindez a fiataljaink nyomorát kiváltó okok megfejtésének, vagy tán még mindig nem hatoltunk be elég mélyen a nyúl üregébe?
Hogy ténylegesen is feltárhassunk korunk ifjúsága nyomorúságának valós kiváltó okait, nemhogy az eddig sorolt tényezőknél mélyebb pszichológiai fejtegetést szükséges véghez vinnünk, de az időben is üdvös volna kissé visszautaznunk, mondjuk a már említett második félidős XX. századba.
