Ha mínuszról indulsz, az azt jelenti, hogy definíciószerűen nem lehetsz ura a magad életének, mert amíg negatívban tartózkodsz, annak az adósságnak a kamatos kamatokkal való kiegyenlítéséig a rendszer automatikusan és alanyi jogon vonogatni fogja tőled a törlesztőrészletet. Ez azt jelenti, hogy voltaképpen nincs pénzed arra, hogy elkezdj állást keresni, munkába járni és albérletet kivenni. Kivételt kizárólag a gyerekeiket feltétel nélkül pénzelő szülők jelenthetnek, az ő csemetéiknek tán van esélyük pluszról, vagy legalábbis nulláról kezdeni. Ez persze megágyaz a társadalmi különbségek elviselhetetlenségig fokozódásának.
Egy nulláról induló társadalomban a munkáltatók és államok szervezik meg a foglalkoztatási körülményeket, tehát minden eszközzel biztosítják őket, ami a hatékony munkavégzéshez szükséges. Viszont súlyos akadályokba ütközik a gazdasági növekedés, mert egy bizonyos költségen túl a vállalkozók már nem engedhetik meg maguknak hatékonyabb termelést lehetővé tevő gépek beszerzését a nyugati országok vállalkozóit jellemző végzetes eladósodás nélkül.
Nyugaton nem kizárólag az emberek vannak fulladásig eladósodva, de a pénzügyi vállalatok, a magánszektor, továbbá az államok is. A nyugaton előállított mindennemű termék és szolgáltatás árának 40%-a megy el a pénzügyi törlesztésekre. Ezzel meg is fejtettük a nyugati elviselhetetlen árszínvonal nagyjának okát.
Egy financializált szisztémában a hitelfelvétel – és márpedig hitelt felvenni kötelező, különben már a piaci verseny rajtvonalán elhasal az áldozat – sokszorosára növeli a termékek és szolgáltatások árát! A hitel semmiből teremtett pénzt jelent, amit előre nem látható piaci teljesítményt abszolváló vállalkozók megkaphatnak.
Jól tudjuk, hogy az induló vállalkozások 90%-a öt éven belül csődbe megy. Amellett, hogy az így kivonhatatlan többlet pénzek is súlyos inflációhoz vezethetnek, a hitelpénz-rendszer a kamatos kamat intézményének hála egyrészt végletekig fokozott termelésre, akár felesleges hulladékok előállítására kényszeríti a vállalatokat (iszonytató pazarlás, nem érvényesül a kereslet-kínálat doktrínája), másrészt hiába a nyakló nélküli tömegtermelés, a financializált ipari vállalkozások termékei az azok árába épített adósságszolgálat százalékos arányában háromszor annyiba fognak kerülni! Nagyjából ennyiszer többet kell visszafizetni egy 20-30 év futamidejű hitel után.
A szegény országok lakói és vállalkozói viszont nincsenek eladósítva, így megengedhetik maguknak a kisebb (munkavállalók képességéhez és teherbírásához igazított) termelékenységet, továbbá az alacsonyabb árszínvonalat. Akár harmad akkorát, mint egy finánc-kapitalista nyugati nemzet tőkései.
Az olcsó élelmezés és lakhatás kora tehát azért ért véget, mert az emberek a rájuk oktrojált kötelezvényeknek hála nem engedhetik meg maguknak, hogy dolgozni járjanak megfelelő bérezés híján. A létfenntartás kedvezményekkel és szubvenciókkal fenntartott viszonylagos olcsósága viszont összeomlásra van ítélve, mert profit hiányában a kapitalisták vagy nem fognak élelem, polgári lakhatás, ruházat és közlekedés, összefoglaló nevükön a lakossági szükségletek előállításába invesztálni, vagy pedig kényszerítik az államokat és kereskedőket, hogy azok olcsó külföldi termékekkel és munkásokkal árasszák el a piacot.
A helyi munkaerő nem tud ezekkel versenyezni, mert az ő megélhetésének minden tényezője kötelező érvényű tranzakciókhoz kötött. CSOK, babahitel, diákhitel törlesztése, tripla árszínvonalú albérlet, bankszámlanyitás, internet-előfizetés (anélkül nincs jó állás!), rezsi, telefon (megintcsak nem kapsz munkát, ha a munkáltatód nem zaklathat téged nyakló nélkül éjjel-nappal).
Magyarán a kapitalisták saját kényük-kedvüknek megfelelően levetették magukról a tőkés jelzőt. Egy tőkés társadalom velejárója, hogy a munkavégzéshez nélkülözhetetlen javak biztosításáról a munkáltató gondoskodik, nem pedig az alkalmazott. Most viszont azt látjuk, mindenről az alattvalóknak szükséges gondoskodniuk, miközben voltaképpen semmit nem kapnak vissza a rájuk oktrojált kötelességek teljesítéséért.
Az, hogy kényszerítsük az emberiséget napi szintű létbizonytalanságra és soha véget nem érő törlesztésekre, nem szükség volt, hanem a burzsoá elit ármánya a szakszervezeti mozgalmak és munkabérek letörésére. Nem véletlen, hogy a 80-as évektől fogva Amerikában asztronómiai mértékben lövellt felfelé a produktivitás, miközben a jövedelmek stagnáltak vagy egyenesen csökkentek.
Alan Greenspan egykori FED-elnök traumatizált munkás szindrómának nevezi a kapitalista elit által életre hívott jelenséget. Lényege, hogy adósítsuk el a munkásokat nyakig, kényszerítgessük őket havi szintű, soha le nem járó befizetgetésekre, hiteltörlesztésekre. Életük minden egyes napjában és napjaik minden egyes percében kizárólag az járhasson a fejükben, hogyan tudnák a rendszer által rájuk oktrojált függőségeiket kielégíteni. A munkaidőben és azon túl egyaránt totálisan lefoglalt elméjüknek köszönhetően megszűnhet a munkások egymás iránti szolidaritása, végletekig fokozható az ellenségesség, hiszen a beszűkült elme kizárólag a következő napi betevő falat meg a jövő havi törlesztőrészlet kipengetésének bizonytalanságával fog foglalkozni.
Nem csak a munkásmozgalmak kivéreztetését végezte el a chicagói fiúk néven ismert neoliberális társulat. Azt is sikerrel eszközölték, hogy a munkások ne merjenek többé felmondani abuzív munkahelyeiken, vagy jobb körülményekért sztrájkolni. Sőt mi több, viseljék el annak kötelezvényét, hogy kisebb jövedelmet vigyenek haza, mint amiből a kötelező tranzakciók által körbebástyázott függőségeiket abszolválni tudják. Így a házaik átadhatók lesznek a privát tőkének, hogy azok busásan monetizálható tripla árú albérleteket meg Airbnb lakásokat alakíthassanak ki a polgárság ebek harmincadjára jutott fedeléből.
A nyugati társadalmak mezőgazdasága és ipara jelenleg kettős szorításban vergődvén készül kilehelni a lelkét. Egyfelől az emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy olcsón dolgozni járjanak, másfelől a külföldi vendégmunkások és harmadik világbeli országokból importált filléres termékek hada jelentősen leszorítja a fenntartható árszínvonalat. Ez a szisztéma kezd felbomlani: sem az élelem, sem a lakhatás nem olcsó többé (csak a munkaerő).
A külföldi nemzetek egyre több belső problémával, feszültséggel, kivándorlási válsággal, tüntetésekkel, összeomló államigazgatással kénytelenek szembesülni, mert a szegény országok munkásai is felébredtek végre, s nem kívánják többé éhbérért biztosítani az őket primitív kecskepásztoroknak meg koszos migránsoknak nevező nyugati prolik betevő falatját. Szeretnének végre a kemény munkájukért cserébe maguk is részesedni legalább a tisztes jólét lehetőségéből.
Mi hát a kiút ebből a csapdából? Részemről a munkatársadalom végleges felszámolását javaslom, de nyilván a haladó gondolatok közvetítőinek napjainkban nem jár jobb sors a máglyán való elégetésnél.
Úgyhogy amennyiben a jelenlegi bér -és adósrabszolgasági szisztéma keretein belül szeretnénk megoldani a problémát, egyetlen esélyünk marad a halódó rendszer élettartamának egy-két évvel való kitolására. Meg kell szüntetnünk a mesterségesen leszorított, ezért profit és megélhetés szempontjából egyaránt összeomlásba taszító ár -és bérszínvonalat!
Ahogy az értelmiségi – kiváltképp IT és pénzügyi – munkakörök többségénél, úgy a mezőgazdasági és ipari munkások jövedelmét is meg kell sokszorozni, s hagyni, hogy a termékek árszínvonala is valamelyest fellendüljön, mert a kapitalisták nem fogják tartós veszteségek mentén a légszükségletek biztosítását foganatosítani. Az államok költségvetése meg lassacskán összeomlik a speciális szektorok célzott támogatásának hála.
Vegyük ehhez mintául az északi modellt (Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország). Ezekben az országokban gazdasági teljesítménytől függően 6-10-szerese a bérszínvonal a magyarnak. Ezzel párhuzamosan az élelem, közlekedés és rezsi a duplájába kerül (a lakhatás nem, mert a magyar árak már csaknem behozták az északit).
Vehetjük tehát készpénznek, hogy a mesterségesen leszorított bérek felszámolásával sok minden duplájába fog kerülni. Magyarországon az ipari termelékenység szintjéhez mérten ötszörös bérnövekményt lehetne abszolválni, mivel a mi termelékenységünk körülbelül fele a norvégoknak.
Ha ehhez vesszük a dupla árszínvonalat, eredményül jön, hogy a magyarok – s kiváltképp azok munkás rétegbe tartozó hányada – két és félszer jobb anyagi helyzetnek örvendhetnének a korábbi állapotoknál. Ezt az értéket változatlan termelékenység mellett kalkuláltam!
Miért szükséges a viszonylag magas árszínvonal alapvető cikkekre? Egy: hogy megfizethetők legyenek a magasabb bérek, kettő: hogy helyreálljon az alapvető szükségleteinket biztosító szektorok profitabilitása. Továbbá lehetőleg kevesebb támogatásra szoruljanak, hogy a mostani nyomott jövedelmű és árszínvonalú bérrabszolgaságot fenntarthassák.
Egy erősen financializált társadalomban, s márpedig Magyarország ilyen, nem lehetséges egyéb módon kikecmeregni a válságból. Vagy összeomlik a társadalom – erre is bőséggel láthatunk jeleket –, vagy visszaregresszálunk a délkelet-ázsiai modellhez, s elkezdünk szépen csirkéket és teheneket tenyészteni, meg puszta kézzel krumplit szedni. Mindkettő járható út, az egyetlen tényleges zsákutcába vezető útvonal ez a mostani modell, ahol szélsőséges adósságszolgálatot kombinálunk elégtelen bérszínvonallal.
A nevezett intézkedésekkel szemben szkeptikusak számára egy további részletkérdést még tisztáznék.
A munkajövedelmek sokszorosra srófolása nem keletkezteti a termékek árszínvonalának ugyanilyen arányú növekményét. Miért?
A termékek áráért 40%-ban felelős adósságtörlesztés például nem produktív kapacitása a rendszernek. Azért kerülnek tehát eleve 40%-kal többe a termékek, mert a vállalati hitelek ártöbbletét muszáj beépíteni a fogyasztói árakba. Ugyanez igaz pepitában az adókra (ÁFA, jövedéki adó és társaik).
Ha az árak duplájukra nőnek, a munkavállalói jövedelmek meg ötszörösére, egy termékre vetítve jelentősen csökkenthető annak adó -és adósságtartalma (tehát 40%-ról lemegy mondjuk 20-ra), így a megtakarított különbözet által helyreállhat a tőkések profitja. 20% profitért már bármelyik vállalkozó örömmel rabigáztat, 0 százalék közeli profitért és az állami támogatásokért való folyamatos kuncsorgás kényszeréért pedig senki.
Ez a termékár-oldala az elgondolásnak, de van egy másik: hogy nem generál az ötszörös jövedelem ugyanekkora árszínvonal-növekményt?
A már nevezett 40%-nyi adósság és további ki tudja mennyi adótartalom mellett temérdek más fix költség is beépül a termékek árába, melyek jobbára nem, vagy nagyon alacsony mértékben változnak a fogyasztói árak növelésével. Ilyen a gyártósorok beszerzésének egységnyi termékre eső költsége, az energiaköltségek nagyja, a gyáregységek kiépítési vagy épp bérleti díja.
Temérdek statisztikát találni az interneten, hogy a különféle szektorokban mekkora részét képezi a termékek árának a munkaerő bére. Könnyűiparnál (ruházat, cipő, stb.) ez alig 7 százalékot ér el! A nehéziparban (pl. autógyártás) 20 százalékot tesz ki a munkások részesedése az árakból. Meglepő módon a tisztán szellemi munkakörökben legmagasabb a munkaerő díja a szinte zéró anyagköltségek végett: itt akár az 50 százalékot is meghaladhatja a munkadíjak részesedése a fogyasztói árból.
Ha tehát mondjuk egy hazai könnyűipari dolgozó jövedelmét megötszörözzük, az 35 százalékkal teszi drágábbá a Tisza sportcipők árát. A magyar autógyárak bérrendezését követően egy jármű ára 80%-kal emelkedne – ami még mindig ragyogó biznisz, összevetve a bérek ötszörös növekményével!
