A gyehenna egy Jeruzsálem határában fekvő szeméttelep volt, ahová a kor emberei nyilván plasztik és fémszemét helyett szerves hulladékot hordtak. Az elhullott állattetemek, rothadó gyümölcsök és egyéb organikus szövetek elegye a tűző nap égisze alatt egy bűzlő, gőzölgő, bomló masszává vegyült össze, ami voltaképpen felfogható egy rendkívül lassú égésnek.
Ez az örök gyötrődés a gyehenna tüzén inkább emlékeztet minket korunk mételyező munkatársadalmára, ahol minden nap ugyanaz, az embert a totális szellemi mozdulatlanság, megkötözöttség, rabság szelleme hatja át – akár csak a lassú és bűzlő égésre ítélt szeméthalmokat Jeruzsálem mellett. A feudális hierarchiának hála az ember totális függőségbe kerül főnökétől, a főnök az államtól, az állam a multinacionális vállalatoktól, a multinacionális vállalatok a pénzügyi oligarchiától. A szabadulhatatlan függőségi láncban mindenki egymást leszorítván tartja embertársait a bűzlő szarkupac posványában.
Eleddig a legalsó, szorgosan dolgozgató, ugyanakkor a munkahierarchia magasabb fokaira nem törekvő rétegek kötelező érvénnyel elviselték, hogy kisebb jövedelmet vihetnek haza, mint amennyiből létfenntartásukra futja, vagy hogy önkéntes vakságot fogadjanak, mikor a munkaszerződés túlórák és teljesítmény-elszámolások jogszabályoknak megfelelő beosztását kéne szentesíteniük. Magyarán a szegény rétegek alanyi jogon voltak a hasznok privatizálására és a veszteségek népességre oktrojálására épülő szisztéma szennyvíz-lefolyói. Mi romolhatott el akkor ennyire?
Ahogy említettem, körbeért a gyűlületlánc. Az ember régen azért engedhette meg magának akár a veszteséges, meddő és értelmetlen munkavégzést is, mert e függőségének teljesítése kevésbé volt elvárt pénzügyi tranzakciókhoz kötött. Lehet, hogy el kellett mennie egy megyével arrébb munkáért, de kapott fedelet a feje fölé egy munkásszálló képében, s a munkáltató az utaztatását is megoldotta – nyilván ennek módjába a munkásnak nem volt beleszólása, tehát az utaztatás olykor egy szekér hátulját jelentette, vagy egy marhavagont.
A Kádár-rendszerben az embereknek még megtakarításaik voltak, nem adósságaik. Ez azt jelentette, hogy a mai állapotokhoz képest mobilisabbnak mutatkoztak. Ráadásul megengedhették maguknak, hogy szükséges pénzmag összegyűjtését követően visszafogják munkateljesítményüket. Akár idő előtti nyugdíjazást is kieszközölhettek maguknak egyes személyek.
Mostanra azonban a munkafüggőség fenntartása – a szabadulás puszta reményének felszámolása érdekében – a munkaerő egyre fokozottabb eladósítását, megélhetési költségei egyre elviselhetetlenebb szintre való tornászását keletkezteti.
Ezzel szemben eleinte lehetett védekezni a születésszámok visszafogásával, még később a saját ingatlan, autó vásárlásáról és családalapításról való lemondással, ám mára minden ilyesféle forrás kimerült. Az embereknek ugyan a legalapvetőbb cselekedeteik szintjén sem maradt beleszólásuk a saját életükbe, egy hajszálvékony szabadúszó, digitális nomád és utazó vlogger réteg kivételével mégsem sikerült kiszabadulniuk a bér -és rabszolgaság egyre fojtóbb mételye alól.
Objektíve a mai fiatalság egyetlen lehetősége a rendszer belülről való szétverése maradt – s ezt láthatjuk most Kínában. A végső összeomlást, az élet óhajtásának elalélását. A totális feladást.
Az elkorcsosult munka alapú társadalmat annak öngyilkos halálkultusz volta végett lehetetlenség tovább fenntartani. Ott ahol az ember azért is fizetésre van kényszerítve, hogy egyáltalán fizethessen (lásd a bankszámlák, előfizetések és egyéb szabadulhatatlan függőségek végletekig való erőltetése), ott eljön az a pont, amikor a lakosság – kiváltképp annak komplett élete során megtakarítások képzésére képtelen fiatalabb hányada – túl szegénnyé válik ahhoz, hogy dolgozni járjon.
Tökmindegy, mennyi a fizetés, az ember megélhetését a jövedelem / kiadás hányada határozza meg. Meg lehet szervezni olyan gazdaságot, amelyben szinte nulla fizetéssel meg tud élni az ember, meg olyant is, ahol milliós jövedelem mellett is hajléktalansors a jussa.
Miért lesz hát a munka egyre vérmesebb és diktatórikusabb regnuma ellenére egyre kevesebb dolgozó, s ami még lényegesebb, termelő ember a szisztémában?
A legfőbb ok, hogy a dolgozó ember nem tud megélni, mivel a kapitalizmus az elmúlt évtizedek során egyre tetemesebb és megfizethetetlenebb kiadásokat pakolt rá erőszakkal.
Először végezzen egyetemet vagy tegyen le szakmát, hogy egyáltalán foglalkoztatható lehessen. Aztán ez sem elég, vegyen fel diákhitelt. Ugyanez családalapításnál. Először kiutalt lakásokat adtak, majd átverték a komplett szülő-családalapító-dolgozó népességet a sevizahitellel. Mostanra úgy keverte a lapokat a hatalom, hogy immár a gyerekszülés is kizárólag CSOK és babahitel felvételével legyen abszolválható.
Albérleteknél ugyanez a szitu. harmincezres albérletnél vállalható a 120 ezres fizetés. 80 ezresnél már a kétszáz nettó is problémásan, amikor meg önálló lakás vásárlására terelődne a téma, akkor kiderül, hogy igazából ez a nettó kétszáz sem elég semmire. Hogy volt régen az embereknek házuk? Úgy, hogy kalákában felépítették, gyakorlatilag ingyen, kizárólag anyagáron. Ma már ilyen nincs, persze a jelenkori válási statisztikákat elnézvén nem is érdemes belefogni ilyen jellegű építkezésbe.
A lakhatás ellehetetlenítése kizárólag az első dominódarabkáját jelképezte a bedőlésre ítélt piramis-szisztémának. Bő egy évtizedig az élelemárak még viszonylag elérhetők maradtak, aztán azok is megkezdték dicső menetelésüket a megfizethetetlenség felé.
A mezőgazdaság átka, hogy miközben az emberiség legnélkülözhetetlenebb szükségleteinek előállítói a mezei munkások, köreikben a legalacsonyabb a jövedelmek mértéke, a gazdák pedig a legkisebb abszolválható profitrátának “örvendhetnek” a komplett kapitalizmus szisztémájában.
Mivel a kapitalisták kizárólagos mozgatórugója a profit, nem fognak olyan beruházásokat megvalósítani, melyek nem kecsegtetnek a lehető legmagasabb fokú haszonnal. E ténynek köszönhetően a kapitalizmus alkalmatlannak bizonyul arra, hogy az emberiség legalapvetőbb szükségleteiről gondoskodjon. Ha nincs busás profit a mezőgazdasági szektorban, nem lesz beruházás, a kapitalisták inkább lefelé építik élelemipari kapacitásaikat.
Ezért az egyre fojtogatóbb, egyébként mesterségesen gerjesztett hiány élelmiszerből. Az élelmiszeripar mára egy masszívan veszteséges pénznyelővé lett, melyet kizárólag állami szubvenciók tartanak életben.
A kapitalizmusnak hála eljutottunk oda, hogy a legfontosabb szükségleteinket megtermelő munkások – a kézhez kapott fizetési csekk nyomán – a rendszer és az azt hajlongva szolgáló proli réteg értékítélete szerint nem méltók az élelemhez jutásra, hiszen nem keresnek annyit, hogy ilyen úri hóbortokra fussa nekik. Akik a fröcsögő prolik szájába kenyeret adnak, azok ne is egyenek, vagy legalább ne panaszkodjanak sanyarú sorsukra, hiszen nem érdemelnek jobb életet!
A nyugati mezőgazdaság tehát a fatális leépülés felé veszi az irányt. Mi a helyzet a többi, mesterségesen nyomott bérszínvonalú ágazattal?
A könnyűipar már a 90-es években elhagyta Kelet-Európát, a nehézipar a 70-es években vándorolt el Amerikából, s most ugyanezt teszi Németországgal is. E szektorok ugyanis képtelenek a végzetes munkaerőhiányt generáló bérleszorító diktátumaik érvényesítése nélkül tartani a versenyt az olcsó kínai, vietnámi és indonéz vackokkal, s a bevándorlók által abszolválható bérletörés és egzisztencia-fenyegetés korszakának is a végére értünk.
Ahogy mondtam, egy hitelpénzen alapuló nyugati gazdaságban nem a “munkás teljesítménye”, képzettsége, feltételezett intelligenciája, csapatban való munkavégzési hatékonysága, meg egyéb kapitalisták által kitalált baromságok határozzák meg tartósan a jövedelmi szintet, hanem a megélhetés költségei. Ha kétszázezerbe kerül az albérlet és hatvan rugóba a munkaképességem fenntartásához szükséges élelem, akkor hiába a vietnámi migránsokkal meg a kínai importtal való fenyegetőzés, nem tudom megengedni magamnak, hogy százhúsz nettóért dolgozni járjak.
Tetszettek volna nem égig emelni a megélhetés árszínvonalát.
Ha a megoldás felé terelnénk a szót, két fojtó és szorongató kérdésre párhuzamosan kell fellelnünk a hathatós választ: mi okozza a megélhetés lehetetlenségét a nyugati társadalmakban, és hogyan lehet mégis kiküszöbölni ennek következményeit, hogy az ember számára abszolválhatatlan luxussá válik dolgozni járni?
Talán még visszábbról kell indítanunk a diskurzust. Vajon miért tudnak harmadik világbeli országok polgárai a nyugati társadalmakhoz képest harmad-negyedakkora bérszínvonalért dolgozni?
Ezek a népek duális gazdasági modellt tartanak fenn, ami nagyon röviden azt jelenti, hogy nincsenek totál függővé téve a rendszertől. A két párhuzamosan futó gazdasági modell az önfenntartó (jobbára tranzakciómentes) és a privát ipari (hagyományos kapitalista) gazdaság. Ezekben az országokban bár nagyon szegények az emberek, nincsenek adósrabszolgaságba taszítva, ezért megengedhetik maguknak, hogy alacsony pénzért járjanak dolgozni.
Az ő esetükben minden egyes megkeresett forint valóban az életszínvonaluk javítását szolgálja, hiszen ők nulláról indítanak, ellentétben a nyugati nemzetek fiatalságával, akik MÍNUSZRÓL KEZDENEK.
